Budapesti Viszhang, 1855. január-június (2. évfolyam 1. félév, 1-25. szám)

1855-06-10 / 23. szám

Ménesnek, gulyának se híre se hamva, Eltűnt a betyár is ismeretlen tájra, Néhány bárány legel itt-ott, ez a nyáj most, Csak egy bojtár őrzi — az se furulyázva. A­mint igy merengek nagy búsan , szótlanúl, Egyszer csak a kocsis nagyot vág lovára, S elkurjantja magát irgalmatlan hangon, Pedig oly szomorú máskép a nótája. ,Mi lelte kelmedet, földi, hogy úgy siet !* „No, hál’ isten ! csakhogy egyszer már megszólal, Hát ... a fegyverneki hármas határ ez itt . . . Tele volt ez hajdan betyárral, csikóssal“. S ismét elhallgattunk mintha titkunk volna . . . Én a jövő fölött tűnődtem magamban . . . Az én jó földim meg csendesen sóhajtott: Hejh! mikor még én itt csikós­ vagy mi voltam ... Megállott a szekér. Most már itthon vagyok. Apám s anyám között ülök az asztalnál. Rég nem láttam őket . . . mondják is szüntelen. Jó hogy haza jöttél, jó hogy meg nem haltál! Szalmafödeles ház , azaz hogy csak kunyhó, Annak se nagyon nagy ■— most az én lakásom. Hanem jó itt lennem. Mindennap kiszakad Lelkeffiből egy gyötrő vágy, egy hiú álom. Szántani és vetni! ez lesz minden gondom. Szövetséget kötök a jó természettel, S lehajtván fejemet keblére — hallgatom Szíve dobogását minden este s reggel. Hanem azért téged, szeretett barátom! Téged, téged soha feledni nem foglak; Te s a te jó anyád, te s a te szép húgod Ti hárman maradtok örök csillagomnak. Mert, ah! sötét nekem az élet itten is, Föllegekkel terhes holdatlan bús éjjel; De megkeményítem sanyarú munkában Kezemet, szivemet daczolni a vészszel. Te csak menj, csak keresd művészet útjain, Hátha megtalálod még a boldogságot; Éltemben én egyszer találkoztam vele, De elfordult tőlem rögtön, hogy meglátott... S ha majd koszorút tűz homlokodra egy kéz Egy nemzetnek keze — a hit koszorúját. Én is adok hozzá egy-két zöld levelet — így szólva: Barátom! boldog vagy-e tehát?.. ZALÁSI.

Next