Bukaresti Lapok, 1934. március (3. évfolyam, 48-57. szám)
1934-03-01 / 48. szám
1934. március 1. ____3. oldal E. Páris, február 28. A dijoni rejtélyes gyilkosság tisztázására indított nyomozás a jelek szerint, teljesen holtpontra jutott. Illába rendelték el a hatóságok Price Albert párisi ügyész gyilkosainak országos körözését, a kormány hiába tűzött ki 100 ezer frankos vérdíjat a gyilkosok fejére: egy ház telt el a megdöbbentő dráma után és a rendőrség ma még nagyobb bizonytalanságban tévelyeg, mint a nyomozás első óráiban. A gyilkosok nyomtalanul eltűntek, a szó szoros értelmében elpárologtak s maguk után hagyták a Stavisky-ügy legújabb, nyitvahagyott fejezetét. A párisi lapok most megint jellemző nyilatkozatot közölnek a Price-ügy megvilágítására. A Stavisky-maffia áldozata meggyilkolása előtt néhány nappal egyik bizalmas ismerősének megnyilatkozott. Szavait ismerőse csak most hozta nyilvánosságra, hogy jobban megvilágítsa azt a sötét és titokzatos rejtélyt, amely a halott kalandor bűntársait körülveszi. — Ha rajtam kívül senki sem tudná mindazt, amit a Stavisky-ügyről tudok, — mondotta barátjának a főügyész — biztosra vehetném, hogy rövidesen meggyilkolnak azok, akiknek érdeke az én elnémításom. Az ügy kulisszatitkairól azonban többen is tudnak. Éppen ezért remélhetem, hogy ép bőrrel menekülök, mert az érdekeltek talán mégis csak visszariadnak a tömeggyilkosságtól. A Stavisky-ügy érdekeltjei azonban nem riadtak vissza a véres megoldástól és Price főügyészt már eltették láb alól, hogy adatait soha ne használhassa fel ellenük. Ez a nyilatkozat ismét nagy izgalmat okozott a francia közvéleményben. Price tudta, hogy életére törnek s őt már a maffia sikeresen intézte el, ő többé nem beszélhet. Most a közvélemény izgatottan lesi, hogy milyen fordulatok következnek ebben a szörnyű rémregényben, amelyben nem egyes emberek, hanem a korrupciótól megfertőzött francia közélet a főszereplő. A közvélemény pedig nem hiába vár újabb és újabb szenzációkra. Most már minden óra meghozza a maga megdöbbentő fordulatát, mert minden jel arra mutat, hogy a Staviskyügy lavinája nem a bayonne-i városi takarékpénztár visszaéléseinek leleplezésével indult meg mindent elseprő útján, hanem Dijonban, amikor az ismeretlen tettesek meggyilkolták Price főügyészt. Hétfőre az volt a Stavisky-botrány legújabb bombája, hogy újabb szereplő tűnt el nyomtalanul. Ez az eltűnt nem más, mint Romagnino, az öngyilkos kalandor magántitkára. Eltűnése rendkívül kínos meglepetés volt a rendőrség számára, de annál jobban kiaknázható támadási felület a párisi lapoknak. A sajtó ugyanis már régóta hangoztatta, hogy Romagnino a Stavisky-ügy egyik legértékesebb embere, mert hiszen feltételezhető róla, hogy mint urának bizalmi embere, mindenről tudott, amit Stavisky és bűntársai kiterveltek. A párisi lapok már többször követelték, hogy Romagninot a rendőrség vegye őrizetbe, vagy legalább is őriztesse, mert különben nyomtalanul eltűnik. A párisi rendőrség azonban nem befolyásolhatta magát a sajtótól s nem tett semmit Stavisky volt titkárának szemmeltartására. Romagnino eddig nyomtalanul eltűnt. Nem lehet megállapítani, hogy önként szökött-e meg, forrónak érezve talpai alatt a talajt, vagy pedig erőszakkal távolították el és esetleg arra a sorsra juttatták, amelynek Price, a főügyész esett áldozatul. Újabb rejtélyes fejezet a Stavisky-rémregényben. A párisi lapok természetesen most éles támadásokat intéztek a rendőrség ellen, rámutatva arra, hogy végzetes könnyelműség volt ezt az értékes vadat kiengedni a hálóból. Nyomtálo ®!eltűnt Stavisky titkára ! Élni rejtély! sehasgysem tudják tisztázó! Sem a csalási ügy, sem a gyilkosság nyomozása egy lépéssel sem halad előre Édes anyanyelvünk Farkaslaka, február 28. 'És közelmúltban Nyirő József egy könyvet jelentetett meg, amelyben Uz Bence egyes kalandjait írta meg. A könyvet még nem vettem meg, de hősének kalandjaiból néhányat olvastam abban a kolozsvári reggeli lapban, amelyben az egész írásművet leközölték részletekben. Ez a néhány szemelvény is derűs és élvezetes szórakozást nyújtott nekem s különösen színekben, és erőben dús nyelvezetét dicsérhetem. Nem is lett volna eme dicséreten kívül semmi más bajom a könyv körül, ha nem olvasok róla a fent említett kolozsvári újságnak egyik minapi számában „ismertetést“ a Nyirő könyvéről. Ez az ismertetés névtelenül jelent meg s annyira szomorúan hatott rám, hogy kénytelen vagyok nevem aláírásával foglalkozni vele. Egyrészt, mint iró, de legfőképpen, mint magyar iró. Az iró hozzászólását röviden megtehetem; ugyan nem restelli az erdélyi magyar sajtónak ez a magyarságával annyiszor kérkedő szócsöve, hogy olyan kritikát írasson és közöljön Nyirő Józsefnek egy könyvéről, mintha valami műkedvelő író munkájáról volna szó? És hozzá még éppen akkor teszi ezt, amikor az ismertetett írásmű az ő hasábjain jelent meg folytatásokban? Iol és mikor hagyta el, vagy rázta le magáról ez a lap a szellemnek és a tehetségnek azt a tiszteletét, amelyet fiatalabb éveiben, amikor még nem kérkedett egyedül helyes és üdvözítő kultúr- és egyéb politikájával, közmegelégedésre gyakorolt esztendőkön keresztül? És hol és mikor szokta le azt az elemi kötelességet, hogy legalább a saját munkatársát megbecsülje és kiemelje abból a műkedvelő csődületből, amely minden elképzelhető ürügy alatt elözönli és képviseli őt? , ha valamiféle rőfös hatalom, vagy lelki betegség megakadályozza őket abban, hogy írókkal és írásművekkel tehetségük és érdemeik szerint foglalkozzanak, akkor inkább hallgassanak és a lapjuk utolsó oldalát ne ilyen kritikákra vesztegessék, hanem töltsék meg hirdetéssel. Ezek után pedig hadd kérdezzem meg, mint magyar író, aki éppen úgy szeretnék anyanyelvünk felett őrködni, akár Nyirő József, vagy Iacsó Sándor: hol tanulta a névtelen kritikus azt a magyar nyelvet, amelyen megírta ezt a 73 sort? Aggódunk és busulunk amiatt, hogy az erdélyi magyar fiatalság és gyermeksereg egyre rosszabbul beszél magyarul, de lám, a felnőtt példamutatót is cserben hagyta tudása és érzéke, amellyel pedig kötelessége volna a legteljesebb mértékben rendelkeznie, ha ma magyarul óhajt írni. Már kezdődni is így kezdődik ez az ismertetés: „Uz Bence, Nyirő Józsefnek ez a regényes alakja, kedvelt ismerőse kell hogy legyen a magyar olvasó közönségnek.“ „Kell, hogy legyen?“ Az mi? Még ha szóbeszédben hallanám is valakitől, kellemetlenül érezném magamat. S hát még, amikor nyomtatásban olvasom s eszembe jut, hogy ezt megfontoltan leírta valaki s akkor még valószínűleg kiszedve is felülvizsgálta! Egy rossz politikus sem igen adhat olyan parancsot, vagy rendeletet, amelyben „kell hogy“ valami megtörténjék. Annál kevésbé lehet így parancsolni meg az olvasónak, hogy Uz Bence „kell, hogy“ kedvelt ismerőse legyen. A jó regényhőst még helyes beszéddel is nehéz az olvasó előtt kedveltté tenni, nemhogy otromba fogalmazással. S vajjon mi köze van a kritikusnak ahhoz a regényhőshöz, akit így próbál a közönség nyakába sózni? Nem képviselőt választunk ilyenkor, kedves kritikus úr. Nem képviselőt, akinek „kell hogy legyen“ képviselő mindenáron, hanem érdemes regényhőst kell lehetőleg nyájasan bemutatni az olvasónak. Olvassuk azt is, hogy Uz Bencének az élete „tele van a jókedv és a szomorúság viharos változataival s olyan mozzanatokkal, amilyenek az ismeretlenségükkel is érdekfeszitőek a város lakója számára.“ Egy regényhős életében micsoda mozzanatok lehetnek az olyan mozzanatok, amilyenek az ismeretlenségükkel is érdekfeszitőek a város lakója számára?“ Úgy érzem magam, mintha álarcos bálon volnék, ahol az ismeretlenség érdekfeszitő lehet a város lakója számára, avagy egy merész irodalmi huncutsággal keresztrejtvényt irt volna Nyirő József? Jól tennék a város lakói, ha felkérnék a kritikust, hogy magyarázza meg az ő számukra külön és világosan ezt az érdekfeszitő dolgot, amely így folytatódik a cikkben: „Az az ember, akinek a legkülönbözőbb vadállatokon, falvakon és városból kijáró uraságokon túl kell hogy járjon az esze, csodálatos életfilozófiát érlelt ki magának. Veszedelmekkel szembenéző ereje bámulatraméltó, természetismerete utolérhetetlen, naivitása mulatságos, emberrel, állattal, időviszontagsággal szembeni furfangja, senkitől és semmitől nem félő ős merészsége ontja a humort.“ Tegyük fel a kérdést: ígyi „kell, hogy túljárjon“ Uz Bencének ez esze? „A legkülönbözőbb vadállatokon, falvakon és városból kijáró uraságokon.“ És mi ontja a humort? A környezettel szembeni furfangja, illetőleg semmitől és senkitől nem félő ős merészsége.“ Én is foglalkoztam azzal, hogy hősöm túljárjon valakinek az eszén, de, hogy ő járjon túl az eszével a legkülönbözőbb vadállatokon, sőt falvakon és városból kijáró uraságokon, azt nem tudom ilyen kiváló hősnél megfejteni, hacsak rá nem húzom azt a szólás mondást, hogy „elszalasztotta az eszit.“ De el kellett szalasztania, mert különben a humort őmaga ontaná, nem pedig az ősmerészsége, vagy bármivel „szembeni“ furfangja. Egy kicsit később arról értesülünk, hogy Uz Bence az erdőben „megszelídítette az állatokat, védelmezte a gyöngét a ragadozóval szemben s még a vadászok kegyetlensége elől is segítette a menekülésüket A baj csak abban mutatkozott, hogy nem tudott asszonyt találni társul ehhez az életmódhoz.“ ilyen hőst szent Ferenc óta nem pipáltunk! Igaz, hogy túl „kellett, hogy“ járjon az esze a legkülönbözőbb vadállatokon, de meg is szelídítette őket s nem is ezt vagy azt, vagy kettőt-hármat, hanem ugy látszik, valahányat. Aztán védelmezte a gyöngét a ragadozóval szemben, akit előzőleg megszelídített és miután a ragadozókkal szemben megvédelmezte, segítette őket a csúf vadászok elől megmenekedni is és bizonyára haza is kisérte esténként a szállására mindegyiket. Valóságos apostolkodást fejtett ki az állatok között, jobban mondva: irgalmas szamariánusuk volt nekik, így minden is rendben lett volna, ahogy a kritikus testi, a baj csupán az volt, hogy Uz Bence nem tudott „ehhez az életmódhoz“, magának társul, asszonyt találni. Ehhez az életmódhoz! Mintha asszony lett volna elég a havason, csak éppen emiatt az életmód miatt nem tudta volna magának megnyerni egyiket sem. A vége felé megállapítja még a kritikus, hogy Nyirő József ezt az „adomázó, derűs olvasmányt nagyon szépen írja meg, ahogy szokta.“ S legvégül a könyv megint „kedvelt olvasmánya kell, hogy legyen a magyar olvasó közönségnek.“ Ezzel én is befejezhetem írásomat és kérhetem a kritikust, hogy a jövőben legalább az én kedvelt íróimnak a műveiről ne írjon kritikát, hanem használja inkább ezeket a műveket arra, hogy tanuljon belőlük magyarul. Tamási Áron Sehol semmi eredmény ! A Stavisky-ügyben indított vizsgálat sem haladhat előre egy lépéssel sem. A parlament hiába küldötte ki a maga népes vizsgálóbizottságát, nem jutnak előre semmit sem a különböző szélhámosságok kiderítésében s leginkább ott akadtak el, hogy kik lehetnek Stavisky bűntársai. A különböző hatóságoktól annyi fontos ügyirat tűnt el és Price Albert meggyilkolása és aktáinak elrablása is annyira megnehezítette a további vizsgálat menetét, hogy a munka teljesen kilátástalannak látszik. Ez azonban csak a hivatalos vizsgálatra vonatkozik. Arról már a francia közvéleménynek megvan a maga jól megformált és cseppet sem hízelgő véleménye. A sajtó annál eredményesebb munkát végez a várt leleplezések terén és mára közreadott egy névsort, csak úgy ízelítőül, annak igazolására, hogy milyen előkelő nevek keveredtek bele Stavisky aljas űzelméibe s azokból nem is megvetendő anyagi hasznot húztak. Erre volt kiváncsi a francia közvélemény is. A sajtó, a különben elég korrupt és áulekhajhászó párisi sajtó most kitett magáért és valahonnan kiszimatolta, hogy kik voltak azok a közéleti férfiak, akik Staviskytől, a bőkezű munkaadótól „csekket kaptak“ értékes szolgálataikért, amelyek letagadhatatlanul igen sok francia kispolgárnak okozták anyagi romlását. KIK KAPTAK CSEKKET STAVISKYÍTŐL A lapok leleplező cikkében a következő nevek szerepelnek: Bonnauret képviselő, akit Stavisky öngyilkossága után is többször kihallgattak, 400 ezer frankot kapott. Amardnak, a jobboldali Liberté szerkesztőjének 50 ezer frank jutott. Dubarry szerkesztő szerencsésebb volt. Ne le? 200 ezer frankos csekket nyújtott át Stavisky mester. A Conflance biztosítótársaság igazgatósága nagy szolgálatot tehetett Staviskynek, mert a leleplező cikk szerint 1 millió frankot vágott zsebre. Nagyon jól megfizette Stavisky Richaud-ot, Bonnet volt pénzügyminiszter bizalmi emberét is, aki 700 ezer frankot zsebelt be a bayonne-i visszaélések leleplezésekor tanúsított megértő magatartásáért. Ez a névsor kétségtelenül díszes, de nem teljes. A párisi lapok pedig azzal fenyegetőznek, hogy ha a vizsgálat továbbra is ennyire tehetetlen marad, nem sajnálják a fáradságot és további leleplezésekkel sietnek a nyomozás segítségére. MEGFIZETIK A TANÚKAT, CSAK BESZÉLJENEK Amint már jeleztük, a vizsgálat egyetlen lépéssel sem halad előre a Stavisky-féle visszaélések tisztázásában. Az akták jó része eltűnt, a legértékesebbek Price meggyilkolásakor jutottak a Stavisky-maffia birtokába. A tanúk pedig nem szívesen tesznek vallomást, még akkor sem, ha vonakodásukkal megnehezítik a dolgok tisztázását, mert félnek attól, hogy túlságos közlékenység esetén maguk is a tragikus sorsú Price Albert végzetében osztoznak. Erre a párisi vizsgálóbíró közölte a megidézett emberekkel, hogy nyugodtan megtehetik vallomásukat, mert szerepüket teljesen titokban tartják s igy nem kell tartaniok semmitől sem. Azzal is igyekeznek a felvonultatott tanukat közlékenységre bírni, hogy nagy pénzjutalmakat helyeztek számukra kilátásba, amennyiben használható adatokat bocsátanak a hatóságok rendelkezésére. Különös iróniája a sorsnak, hogy Staviskyn most azok kezdenek keresni, akik segítőtársainak akarják a nyakát kitörni. A sajtó különben a dijoni rejtély nyomozásában követett módszereket is élesen kifogásolja. Price holttestének megtalálása után felmerült az a gyanú, hogy a főügyészt a titokzatos gépkocsizás alkalmával útitársai méreggel gyilkolták meg s azután kötözték össze és dobták holttestét a sínekre. A holttest belső részeit vegyvizsgálat végett Párisba küldöttek s ott meg is állapították, hogy méreg a szervezetben nincsen. A lapok most azt kifogásolják, hogy vérpróbát :s nem csináltak, holott nagyon is valószínű, hogy a gyilkosok előre elkészített injekciós fecskendővel juttatták be Price szervezetébe a halált okozó mérget. A szenzációk tehát kavarognak a rendkívül szövevényes bűnügyi bonyodalommá terebélveáltalán nincs. Úgy látszik, hogy a halott Staál talán nics. Úgy látszik, hogy a halott Stavisky nagyobb hatalom, mint a tisztogatást követelő francia közvélemény és eredményesebben harcoló ellenfél, mint az egész ország rendőrsége, a parlament vizsgálóbizottsága és a Doumergue-kormány. Görögország és a Balkánegyezmény Athén, február 2&. Görögország politikai életében a Bal*kán-egyezmény ügye forr. A kormányés* nők meghívására az összes politikai párt, vezérek összeültek, hogy a kérdést meg* tárgyalják. Az értekezleten természtesen megjelenít Venizelosz és Csaldarisz is. A két politikus nemcsak éles ellentétben van egymással, hanem mérges ellenségeskedésben is s igy a találkozás nagyon kínos volt. Fejtegetik a lapok a Balkán-egyezmény tartalmát is s a következő három pontot közük, mint az egyezmény tárgyát esetleges háborús összetűzés esetén: 1. Az egyezmény aláírói azonnal megszakítják a kereskedelmi viszonyt a támadóval. 2. Alkalmazzák a politikai és kereskedelmi kizárás eszközét. 3. Közösen indítanak eljárást a Népszövetségnél a támadóval szemben. A lapok szerint külön katonai megállapodásokat nem tartottak szükségesnek az egyezmény megkötésénél.