Bukaresti Lapok, 1934. március (3. évfolyam, 48-57. szám)

1934-03-01 / 48. szám

1934. március 1. ____3. oldal E. Páris, február 28. A dijoni rejtélyes gyilkosság tisztázására indított nyomozás a jelek szerint, teljesen holtpontra jutott. Illába rendelték el a hatósá­gok Price Albert párisi ügyész gyilkosainak országos körözését, a kormány hiába tűzött ki 100 ezer frankos vérdíjat a gyilkosok fejé­re: egy ház telt el a megdöbbentő dráma után és a rendőrség ma még nagyobb bizonytalan­ságban tévelyeg, mint a nyomozás első órái­ban. A gyilkosok nyomtalanul eltűntek, a szó szoros értelmében elpárologtak s maguk után hagyták a Stavisky-ügy legújabb, nyitvaha­­gyott fejezetét. A párisi lapok most megint jellemző nyi­latkozatot közölnek a Price-ügy megvilágítá­sára. A Stavisky-maffia áldozata meggyilko­lása előtt néhány nappal egyik bizalmas is­merősének megnyilatkozott. Szavait ismerőse csak­ most hozta nyilvánosságra, hogy jobban megvilágítsa azt a sötét és titokzatos rejtélyt, amely a halott kalandor bűntársait körülve­szi.­­ — Ha rajtam kívül senki sem tudná mind­azt, amit a Stavisky-ügyről tudok, — mondot­ta barátjának a főügyész — biztosra vehetném, hogy rövidesen meggyilkolnak azok, akiknek érdeke az én elnémításom. Az ügy kulisszatit­kairól azonban többen is tudnak. Éppen ezért remélhetem, hogy ép bőrrel menekülök, mert az érdekeltek talán mégis csak visszariadnak a tömeggyilkosságtól. A Stavisky-ügy érdekeltjei azonban nem riadtak vissza a véres megoldástól és Price főügyészt már eltették láb alól, hogy adatait soha ne használhassa fel ellenük. Ez a nyilatkozat ismét nagy izgalmat oko­zott a francia közvéleményben. Price tudta, hogy életére törnek s őt már a maffia sikere­sen intézte el, ő többé nem beszélhet. Most a közvélemény izgatottan lesi, hogy milyen for­dulatok következnek ebben a szörn­yű rémre­gényben, amelyben nem egyes emberek, hanem a korrupciótól megfertőzött francia közélet a főszereplő. A közvélemény pedig nem hiába vár újabb és újabb szenzációkra. Most már minden óra meghozza a maga megdöbbentő fordulatát, mert minden jel arra mutat, hogy a Stavisky­­ügy lavinája nem a bayonne-i városi takarék­­pénztár visszaéléseinek leleplezésével indult meg mindent elseprő útján, hanem Dijonban, amikor az ismeretlen tettesek meggyilkolták Price főügyészt. Hétfőre az volt a Stavisky-botrány legújabb bombája, hogy újabb szereplő tűnt el nyomta­lanul. Ez az eltűnt nem más, mint Romagnino, az öngyilkos kalandor magántitkára. Eltűnése rendkívül kínos meglepetés volt a rendőrség számára, de annál jobban kiaknázható táma­dási felület a párisi lapoknak. A sajtó ugyanis már régóta hangoztatta, hogy Romagnino a Stavisky-ügy egyik legértékesebb embere, mert hiszen feltételezhető róla, hogy mint urá­nak bizalmi embere, mindenről tudott, amit Stavisky és bűntársai kiterveltek. A párisi la­pok már többször­ követelték, hogy Romagni­­not a rendőrség vegye őrizetbe, vagy legalább is őriztesse, mert különben nyomtalanul eltű­nik. A párisi rendőrség azonban nem befolyá­solhatta magát a sajtótól s nem tett semmit Stavisky volt titkárának szemmeltartására. Ro­­magnino eddig nyomtalanul eltűnt. Nem lehet megállapítani, hogy önként szökött-e meg, for­rónak érezve talpai alatt a talajt, vagy pedig erőszakkal távolították el és esetleg arra a sorsra juttatták, amelynek Price, a főügyész esett áldozatul. Újabb rejtélyes fejezet a Stavisky-rémre­­gényben. A párisi lapok természetesen most éles tá­­­madásokat intéztek a rendőrség ellen, rámu­­tatva arra, hogy végzetes könnyelműség volt ezt az értékes vadat kiengedni a hálóból. Nyomtálo ®!­eltűnt Stavisky titkára ! Élni rejtély! sehasgysem tudják tisztázó! Sem a csalási ügy, sem a gyilkosság nyomozása egy lépéssel sem halad előre Édes anyanyelvünk Farkaslaka, február 28. 'És közelmúltban Nyirő József egy könyvet jelentetett meg, amelyben Uz Bence egyes ka­landjait­ írta meg. A könyvet még nem vettem meg, de hősének kalandjaiból néhányat olvas­tam abban a kolozsvári reggeli lapban, amely­ben az egész írásművet leközölték részletekben. Ez a néhány szemelvény is derűs és élvezetes szórakozást nyújtott nekem s különösen szí­nekben, és erőben dús nyelvezetét dicsérhetem. Nem is lett volna eme dicséreten kívü­l sem­mi más bajom a könyv körül, ha nem olvasok róla a fent említett kolozsvári újságnak egyik minapi számában „ismertetést“ a Nyirő köny­véről. Ez az ismertetés névtelenül jelent meg s annyira szomorúan hatott rám, hogy kény­telen vagyok nevem aláírásával foglalkozni vele. Egyrészt, mint iró, de legfőképpen, mint ma­gyar iró. Az iró hozzászólását röviden megtehetem; ugyan nem restelli az erdélyi magyar sajtónak ez a magyarságával annyiszor kérkedő szócsö­ve, hogy olyan kritikát írasson és közöljön Nyirő Józsefnek egy könyvéről, mintha valami műkedvelő író munkájáról volna szó? És hoz­zá még éppen akkor teszi ezt, amikor az is­mertetett írásmű az ő hasábjain jelent meg folytatásokban? I­ol és mikor hagyta el, vagy rázta le magáról ez a lap a szellemnek és a tehetségnek azt a tiszteletét, amelyet fiatalabb éveiben, amikor még nem kérkedett egyedül helyes és üdvözítő kultúr- és egyéb politikájá­val, közmegelégedésre gyakorolt esztendőkön keresztül? És hol és mikor szokta le azt az elemi kötelességet, hogy legalább a saját mun­katársát megbecsülje és kiemelje abból a mű­kedvelő csődületből, amely minden elképzelhe­tő ürügy alatt elözönli és képviseli őt? , h­a valamiféle rőfös hatalom, vagy lelki be­tegség megakadályozza őket abban, hogy írók­kal és írásművekkel tehetségük és érdemeik szerint foglalkozzanak, akkor inkább hallgas­sanak és a lapjuk utolsó oldalát ne ilyen kri­tikákra vesztegessék, hanem töltsék meg hir­detéssel. Ezek után pedig hadd kérdezzem meg, mint magyar író, aki éppen úgy szeretnék anyanyel­vünk felett őrködni, akár Nyirő József, vagy I­acsó Sándor: hol tanulta a névtelen kritikus azt a magyar nyelvet, amelyen megírta ezt a 73 sort? Aggódunk és busulunk amiatt, hogy az erdélyi magyar fiatalság és gyermeksereg egyre rosszabbul beszél magyarul, de lám, a felnőtt példamutatót is cserben hagyta tudása és érzéke, amellyel pedig kötelessége volna a legteljesebb mértékben rendelkeznie, ha m­a magyarul óhajt írni. Már kezdődni is így kezdődik ez az ismer­tetés: „Uz Bence, Nyirő Józsefnek ez a regényes alakja, kedvelt ismerőse kell hogy legyen a magyar olvasó közönségnek.“ „Kell, hogy legyen?“ Az mi? Még ha szóbe­szédben hallanám is valakitől, kellemetlenül érezném magamat. S hát még, amikor nyomta­tásban olvasom s eszembe jut, hogy ezt meg­­f­on­tol­tan­ leírta valaki s akkor még valószínű­leg kiszedve is felülvizsgálta! Egy rossz poli­tikus sem igen adhat olyan parancsot, v­agy rendeletet, amelyben „kell hogy“ valami meg­történjék. Annál kevésbé lehet így parancsolni meg az olvasónak, hogy Uz Bence „kell, hogy“ kedvelt ismerőse legyen. A jó regényhőst még helyes beszéddel is nehéz az olvasó előtt ked­­veltté tenni, nemhogy otromba fogalmazással. S vajjon mi köze van a kritikusnak ahhoz a regényhőshöz, akit így próbál a közönség nya­kába sózni? Nem képviselőt választunk ilyen­kor, kedves kritikus úr. Nem képviselőt, aki­nek „kell hogy legyen“ képviselő mindenáron, hanem érdemes regényhőst kell lehetőleg nyá­jasan bemutatni az olvasónak. Olvassuk azt is, hogy Uz Bencének az élete „tele van a jókedv és a szomorúság viharos változataival s olyan mozzanatokkal, amilyenek az isme­retlenségükkel is érdekfeszitőek a város la­kója számára.“ Egy regényhős életében micsoda mozzanatok lehetnek az olyan­­ mozzanatok, amilyenek az ismeretlenségükkel is érdekfeszitőek a város lakója számára?“ Úgy érzem magam, mintha álarcos bálon volnék, ahol az ismeretlenség ér­­dekfeszitő lehet a város lakója számára, avagy egy merész irodalmi huncutsággal keresztrejt­vényt irt volna Nyirő József? Jól tennék a város lakói, ha felkérnék a kri­tikust, hogy magyarázza meg az ő számukra külön és világosan ezt az érdekfeszitő dolgot, amely így folytatódik a cikkben: „Az az ember, akinek a legkülönbözőbb vad­állatokon, falvakon és városból kijáró ura­ságokon túl kell hogy járjon az esze, cso­­­­dálatos életfilozófiát érlelt ki magának. Ve­szedelmekkel szembenéző ereje bámulatra­méltó, természetismerete utolérhetetlen, na­ivitása mulatságos, emberrel, állattal, idővi­szontagsággal szembeni furfangja, senkitől és semmitől nem félő ős merészsége ontja a humort.“ Tegyük fel a kérdést: ígyi „kell, hogy túl­járjon“ Uz Bencének ez esze? „A legkülönbö­zőbb vadállatokon, falvakon és városból kijáró uraságokon.“ És mi ontja a humort? A környe­zettel­­ szembeni furfangja, illetőleg semmitől és senkitől nem félő ős merészsége.“ Én is foglalkoztam azzal, hogy hősöm túl­járjon valakinek az eszén, de, hogy ő járjon túl az eszével a legkülönbözőbb vadállatokon, sőt falvakon és városból kijáró uraságokon, azt nem tudom ilyen kiváló hősnél megfejteni, hacsak rá nem húzom azt a szólás­ mondást, hogy „elszalasztotta az eszit.“ De el kellett szalasztania, mert különben a humort őmaga ontaná, nem pedig az ősmerészsége, vagy bár­mivel „szembeni“ furfangja. Egy kicsit később arról értesülünk, hogy Uz Bence az erdőben „megszelídítette az állatokat, védelmezte a­­ gyöngét a ragadozóval szemben s még a va­dászok kegyetlensége elől is segítette a me­nekülésüket A baj csak abban mutatkozott, hogy nem tudott asszonyt találni társul eh­hez az életmódhoz.“ ilyen hőst szent Ferenc óta nem pipáltunk! Igaz, hogy túl „kellett, hogy“ járjon az esze a legkülönbözőbb vadállatokon, de meg is sze­lídítette őket s nem is ezt vagy azt, vagy ket­­tőt-hármat, hanem ugy látszik, valahányat. Az­tán védelmezte a gyöngét a ragadozóval szem­ben, akit előzőleg megszelídített és miután a ragadozókkal szemben megvédelmezte, segítet­te őket a csúf vadászok elől megmenekedni is és bizonyára haza is kisérte esténként a szállá­sára mindegyiket. Valóságos apostolkodást fejtett ki az állatok között, jobban mondva: irgalmas szamari­ánu­­­suk volt nekik, így minden is rendben lett volna, ahogy a kritikus testi, a baj csupán az volt, hogy Uz Bence nem tudott „ehhez az életmódhoz“, magának társul, asszonyt találni. Ehhez az életmódhoz! Mintha asszony lett vol­na elég a havason, csak éppen emiatt az élet­mód miatt nem tudta volna magának megnyer­ni egyiket sem. A vége felé megállapítja még a kritikus, hogy Nyirő József ezt az „adomázó, derűs ol­vasmányt nagyon szépen írja meg, ahogy szokta.“ S legvégül a könyv megint „kedvelt olvasmánya kell, hogy legyen a magyar olva­só közönségnek.“ Ezzel én is befejezhetem írásomat és kér­hetem a kritikust, hogy a jövőben legalább az én kedvelt íróimnak a műveiről ne írjon kriti­kát, hanem használja inkább ezeket a műveket arra, hogy tanuljon belőlük magyarul. Tamási Áron Sehol semmi eredmény ! A Stavisky-ü­gyben indított vizsgálat­ sem­­ haladhat előre egy lépéssel sem. A parlament hiába küldötte ki a maga népes vizsgálóbizott­ságát, nem jutnak előre semmit sem a külön­böző szélhámosságok kiderítésében s leginkább­­ ott akadtak el, hogy kik lehetnek Stavisky bűntársai. A különböző hatóságoktól annyi­­ fontos ügyirat tűnt el és Price Albert meg­­­­gyilkolása és aktáinak elrablása is annyira­­ megnehezítette a további vizsgálat menetét, hogy a munka teljesen kilátástalannak lát­szik. Ez azonban csak a hivatalos vizsgálatra vo­natkozik. Arról már a francia közvéleménynek megvan a maga jól megformált és cseppet sem hízelgő véleménye. A sajtó annál eredménye­sebb munkát végez a várt leleplezések terén és mára közreadott egy névsort, csak úgy íze­lítőül, annak igazolására, hogy milyen előkelő nevek keveredtek bele Stavisky aljas űzelméi­be s azokból nem is megvetendő anyagi hasz­not húztak. Erre volt kiváncsi a francia közvélemény is. A sajtó, a különben elég korrupt és áulek­­hajhászó párisi sajtó most kitett magáért és valahonnan kiszimatolta, hogy kik voltak azok a közéleti férfiak, akik Staviskytől, a bőkezű munkaadótól „csekket kaptak“ értékes szolgá­lataikért, amelyek letagadhatatlanul igen sok francia kispolgárnak okozták anyagi romlását. KIK KAPTAK CSEKKET STAVISK­YÍTŐL A lapok leleplező cikkében a következő ne­vek szerepelnek: Bonnauret képviselő, akit Stavisky öngyil­kossága után is többször kihallgattak, 400 ezer frankot kapott. Amardnak, a jobboldali Liberté szerkesztő­jének 50 ezer frank jutott. Dubarry szerkesztő szerencsésebb volt. Ne le? 200 ezer frankos csekket nyújtott át Stavisky mester. A Conflance biztosítótársaság igazgatósága nagy szolgálatot tehetett Staviskynek, mert a leleplező cikk szerint 1 millió frankot vágott zsebre. Nagyon jól megfizette Stavisky Richaud-ot, Bonnet volt pénzügyminiszter bizalmi emberét is, aki 700 ezer frankot zsebelt be a bayonne-i visszaélések leleplezésekor tanúsított megértő magatartásáért. Ez a névsor kétségtelenül díszes, de nem teljes. A párisi lapok pedig azzal fenyegetőz­nek, hogy ha a vizsgálat továbbra is ennyire tehetetlen marad, nem sajnálják a fáradságot és további leleplezésekkel sietnek a nyomozás segítségére. MEGFIZETIK A TANÚKAT, CSAK BESZÉLJENEK Amint már jeleztük, a vizsgálat egyetlen lé­péssel sem halad előre a Stavisky-féle vissza­élések tisztázásában. Az akták jó része eltűnt, a legértékesebbek Price meggyilkolásakor ju­tottak a Stavisky-maffia birtokába. A tanúk pedig nem szívesen tesznek vallomást, még ak­kor sem, ha vonakodásukkal megnehezítik a dolgok tisztázását, mert félnek attól, hogy túlságos k­özlékenység esetén maguk is a tra­­gikus sorsú Price Albert végzetében osztoz­nak. Erre a párisi vizsgálóbíró közölte a megidé­zett emberekkel, hogy nyugodtan megtehetik vallomásukat, mert szerepüket teljesen titok­ban tartják s igy nem kell tartaniok semmitől sem. Azzal is igyekeznek a felvonultatott ta­nukat közlékenységre bírni, hogy nagy pénzjutalmakat helyeztek számukra ki­látásba, amennyiben használható adatokat bocsátanak a hatóságok rendelkezésére. Különös iróniája a sorsnak, hogy Staviskyn most azok kezdenek keresni, akik segítőtár­sainak akarják a nyakát kitörni. A sajtó különben a dijoni rejtély nyomozá­sában követett módszereket is élesen kifogá­solja. Price holttestének megtalálása után fel­merült az a gyanú, hogy a főügyészt a titok­zatos gépkocsizás alkalmával útitársai méreg­gel gyilkolták meg s azután kötözték össze és dobták holttestét a sínekre. A holttest belső részeit vegyvizsgálat végett Párisba küldöttek s ott meg is állapították, hogy méreg a szervezetben nincsen. A lapok most azt kifogásolják, hogy vérpróbát :s nem csináltak, holott nagyon is valószínű, hogy a gyilkosok előre elkészített injekciós fecsken­dővel juttatták be Price szervezetébe a halált okozó mérget. A szenzációk tehát kavarognak a rendkívül szövevényes bűnügyi bonyodalommá terebélve­­általán nincs. Úgy látszik, hogy a halott Sta­­ál talán nics. Úgy látszik, hogy a halott Sta­visky nagyobb hatalom, mint a tisztogatást követelő francia közvélemény és eredménye­sebben harcoló ellenfél, mint az egész ország rendőrsége, a parlament vizsgálóbizottsága és a Doumergue-kormány. Görögország és a Balkán­­egyezmény Athén, február 2&. Görögország politikai életében a Bal*­kán-egyezmény ügye forr. A kormányés* nők meghívására az összes pol­itikai párt, vezérek összeültek, hogy a kérdést meg* tárgyalják. Az értekezleten természtesen megjelenít Venizelosz és Csaldarisz is. A két politikus nemcsak éles ellentétben van egymással, hanem mérges ellenségeskedés­ben is s igy a találkozás nagyon kínos volt. Fejtegetik a lapok a Balkán-egyezmény tartalmát is s a következő három pontot közük, mint az egyezmény tárgyát eset­­leges háborús összetűzés esetén: 1. Az egyezmény aláírói azonnal megszakítják a kereskedelmi viszonyt a támadóval. 2. Alkalmazzák a politikai és kereskedelmi kizárás eszközét. 3. Közösen indítanak eljárást a Népszövetségnél a támadóval szemben. A lapok szerint külön katonai megálla­podásokat nem tartottak szükségesnek az egyezmény megkötésénél.

Next