Bukaresti Lapok, 1935. augusztus (4. évfolyam, 172-198. szám)

1935-08-01 / 172. szám

ZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: BRASOV, STRAAD REGELE CAROL 56-58. — FIÓKKIADÓ: BUCUREST CALEA MOSILOR 59. — TELE­FONSZ­ÁM : 3­ 23-85 FÜGGETLEN POLITIKA! NAPILAP ELŐFIZETÉSI DIJAK BELFÖLDRE HAVONKÉNT (HÁZ­HOZKÜLDVE) 80 LEJ. — MAGYARORSZÁGON NEGYED­ÉVENKÉNT 14 PENGŐ.­­ EGYES SZÁM ARA 4 LEJ1 [V. E­V­FO­L­Y­A­M BRASOV, 1935 AUGUSZTUS 1 CSÜTÖRTÖK 172. SZÁM Zsebbevágó dologról akarunk elmélkedni. Ar­ról van szó, hogy régebbi tapasztalásunk sze­rint a háziasszonyok piaci kirándulásai rendsze­rint azzal végződtek, hogy kiürült a pénztárcá­juk, de legalább megtelt a Szatyruk. Mostaná­ban azonban arról panaszkodnak, hogy bár a piacon hagyják tárcájuk tartalmát, mégis majd­nem üres Szatyorral kénytelenek hazatérni. Na­gyon elugrottak az árak, holott a polgári ház­tartások számára rendszerint ebben az időben lehet legolcsóbban beszerezni a szükséges zöld­séget, főzelékféléket és gyümölcsöt. Komolyabb kiadást csak a befőzés jelent. A gazda által piacra hozott idénycikkek árai ezek szerint a múlthoz és az időszakhoz képest jóval magasabbak. Ez súlyos teher a fogyasz­tók szempontjából, de talán van valami kedve­ző ellentétele is. A termelő jobb árakhoz jut és nagyobb hasznát látja munkájának. A vizsgáló­dás azonban nem igazolja ezt a bizakodó felte­vést. Sőt, a termelők arról panaszkodnak, hogy nagyon nyomott árakon kénytelenek feleslege­iktől megválni s abból, amit értük kapnak, még önköltségeiket is alig tudják fedezni. Itt az ellentmondás: magas fogyasztói árak és nyomott termelői árak. A kedvezőtlen jelenség okát tehát valahol azon az uton kell keresni, amelyen az áru eljut a termelőtől a fogyasztó­ig Ezen az uton bonyolódik le a kereskedői munka és itt van a valóban értékes, mondhat­nánk nélkülözhetetlen feladat: a lehető legszű­kebbre szorítani össze azt az összeget, ami a termelői árhoz hozzáütendő a fogyasztóhoz való juttatás költsége címén. Természetesen ennek az összegnek tartalmaznia kell a kereskedő tisz­tes hasznát, ami munkája után méltán megil­leti. Azt mondják, hogy ez a tétel nem is nö­veli komolyabban a közvetítés költségét és a drágasági ankétok, valamint árelemző eljárások állandóan visszatérő panaszkodása szerint ott a hiba, hogy azon a szakaszon, amelyen az áru a termelőtől a fogyasztóig jut, vagyis amíg a termelői ár átalakul fogyasztói árrá, többen közbelépnek és az ilyen közbelépések alaposan megfejelik az aránylag alacsony beszerzési árat. Ezek között a nem éppen illetéktelen, de na­gyon nem hasznos közbelépők között van maga az állam is. Állandó a panasz, hogy a vasút, fu­varköltség, a városok kövezetváma, vásári és egyéb illetékekkel, az állam pedig fogyasztási, meg forgalmi adókkal súlyosan megterhelik a termelőtől kereskedői kézre jutó árut és való­­jáb­an ez növeli olyan nagyra azt az olyan sok­szor emlegetett ,,Spannungot“. Nem vitatjuk el, hogy az államnak a közbe­lépésre adott esetekben igenis van joga. Erköl­csi joga van. A baj csak az, hogy az állami közbelépés szinte egyet jelent magával az ár­drágítással. Amíg ugyanis a kincstár hasznára, a közterhekből esedékes bevételek fokozására mindent tetézve elkövet, tehetetlennek és nem­törődömnek bizonyul abban a pillanatban, ami­kor a kereskedelem káros vámszedőinek mohó étvágyát kellene megfékeznie a fogyasztó vé­delmére.­­ Valóság az, hogy az áralakulás körül megfi­gyelhető egészségtelen jelenségek rugóit ott is kell keresnünk, ahol a szabad piacon, amint mondani szokták, a kereslet és kínálat törvénye érvényesül. Itt kell tehát beavatkozni, vagy leg­alább a beavatkozást kilátásba helyezni. Így volt ez a múltban is, nem újság tehát az állam­nak ez a fellépése és beavatkozása. Emlékez­zünk csak vissza a sokszor hivatkozott béke­időkre, amikor a közönség felzúdult a­egjelen­­téktelenebb áremelkedésre is és amikor a drá­gaság elleni küzdelem úgyszólván napi téma volt. Akkor is csak az történt, hogy a hatósági kéz közbelépett. Igyekezett kiszorítani a piac­ról azokat a spekulatív kezeket, amelyek meg­ okolatlanul hajtották fel az árakat és részben a szövetkezeti gondolat megvalósításával, részben megfelelő közületi szervek létesítésével azon volt, hogy kielégítő termelői árak biztosításával az élelmiszerek a lehető legkisebb költséggel terhelten jussanak a fogyasztókhoz. A francia kormány, amikor szükségrendele­­teit kibocsátottá­k az ország polgárainak egy- Egyes szám­ára fej Magyarországon 20 HRér 4 I­ilpsiiiisisig Hippi caps­­sal tanácstalanságban állanak Nyugat-Európa diplomatái Eden és Laval még a vonaton is az egységes megoldásról tanácskoznak . A színesek mozgalma most már nemcsak Abesszíniáért küzd, hanem általában Európa gyarmati poli­tikája ellen tüzel Franciaország kénytelen volt keletafrikai haderejét repülőrajokkal megerősíteni Genf, július 51. A párisi félhivatalos sajtóirodának az olasz-abesszin konfliktusra vonatkozó mai jelentése így készülődik: Alig harminc órával a Népszövetség tanácsülése előtt a követendő eljárás tekintetében a leg­nagyobb a zavar, a tanácstalanság és a bizonytalanság. És valóban így is van. Azért halasztották heteken és szinte hó­napokon át a Népszövetség tanácsának összehívását, hogy a hatalmak rendelke­zésére álló időben teljes megegyezés jö­hessen létre és Genf tulajdonképpen csak pecsétet tegyen mindazokra a meg­állapodásokra, amelyeket a nyugateuró­pai diplomácia már előzetesen kötött. Ez­zel szemben ,,alig 50 órával a tanácsülés megkezdése előtt" senki sincs tisztában azzal, hogy au­gusztus elsején Genf­ben voltaképpen mi is történjék. Mindössze annyi bizonyos e percben, hogy Anglia az egész abesszin kérdést meg akarja vitatni, ami ellen Olaszor­szág tiltakozik és közli, hogy amennyi­ben tényleg belemennek a kérdés h­­élyé­­be, úgy azonnal otthagyja Genfet és ki­lép a Nemzetek Szövetségéből. A Le Temps egész nyíltan fel is teszi a kérdést, váljon Anglia bölcsen jár-e el akkor, a­mikor a végletekig feszíti a húrt és ezzel arra kényszeríti Olaszországot, hogy az kilépjen a Népszövetségből. A Le Temps szerint Olaszország kilépése az egész eu­rópai és a világpolitika szempontjából is végzetes lenne. Az angol sajtó is nagyon sötétnek látja a helyzetet. Leszögezi, hogy Anglia és Franciaország a genfi követendő irány­elveket illetőleg valóban nem állapodott meg, sőt az utolsó pillanatban még az is csak alig sikerült, hogy a genfi gyűlés előtt La­vall és Eden találkozzanak egy­mással. Nagy nehezen ezt a találkozót azonban mégis kierőszakolták. A találkozás Parisban lesz. Laval és Eden Párisban kezdik meg tanácskozásai­kat és Genfbe utaztukban, a vonaton részéről áldozatot kért a költségvetési egyen­súly helyreállítása érdekében, gondolt arra is, hogy ez az áldozathozatal ne terhelje túlságo­san és szinte kizárólagosan csak a fogyasztó­­rétegeket. A szükségrendeletekkel együtt az árszabályozó rendeletek is megjelentek. Hiszen igaz, nálunk is vannak ilyen irányú törekvések. Adnak ki rendeleteket. Ezek a rendeletek azon­folytatják: Eden már közölte is a fran­cia kormánnyal, hogy repülőgépen uta­zik Párisba, ott kiszáll, felkeresi Lavalt és Lavallal együtt vonaton mennek to­vább Genfbe. Laval francia külügyminiszter Eden megérkezése előtt beszámol még a fran­cia államtanácsnak a helyzetről és utasí­tásokat kér, hogy milyen szempontok és irányelvek szerint tanácskozza meg az esetleges közös angol-francia eljárást Edennel a­­ vonaton. Hír szerint Franciaország azt szeretné, Genf­ben javasolni, hogy a Népszövetség tanácsa ne menjen bele az abes­szin­­olasz konfliktus minden részletének meg­tárgyalásába, csak azt modja ki, hogy a két állam köteles a döntőbírósági tár­gyalásokat folytatni. Ezeknek a tárgya­lásoknak a folytatására és befejezésére a két állam egy hónapot, esetleg csak né­hány hetet kapna és az a terv, hogy a Népszövetség augusztus 25-ig elnapolná magát. Eddig az időpontig vagy megál­­­lapodik egymással Abesszínia és Olasz­ország, vagy pedig valóban a Népszövet­ségen a sor, hogy hatalmi szóval a kon­fliktust elintézze. Franciaország azért választotta ezt a félmegoldást, mert ez Olaszország­­ elfo­r­gásával is megegyezik és igy ki van zár­va, hogy a mostani tanácsülés apropójá­ból Olaszország a Népszövetséget oda­hagyja. Ezzel szemben az angolok, akiket módfelett idegesít ez a hosszan tartó abesszin-olasz viszály, szeretnék az ügyet ez alkalommal befejezni és döntést kö­vetelnek. Jellemző, hogy a vonaton fog csak el­dőlni, hogy a francia, avagy az angol ál­láspont győz-e, avagy, — ami még bizo­nyosabb — egyik sem. Miért olyan sürgős a Duna­­med­enca politikai nyugalmának kérdése? Közben és a legforróbb napokban ré­gen tapasztalt buzgalommal tárgyalnak a diplomaták a nyugtalan Duna-meden­­ce problémájáról és a megoldás és meg­nyugvás lehetőségeiről. Különösen Róma sietteti a megfelelő konferencia egybehí­­vását azzal az érveléssel, hogy ennek a tanácskozásnak megtartására még a szré­­zai értekezlet kötelezte az államokat, te­hát nincs értelme a további halogatásnak. Mussolini parancsára Suvich ebben az irányban is serény tárgyalásokat folytat­ Stharhemberg herceggel tanácskozott Su­vich ma. A tanácskozás során bevonták a tárgyalásokba az osztrák, a román és a magyar követeket is. Az olasz sajtó hangsúlyozza, hogy egy­előre nem lenne szó arról, hogy a végle­ges és az államokat százszázalékosan le­kötő dunai konföderáció egyezménytei­ban javarészt csak arra jók, hogy kijátszásuk révén újabb tisztességtelen harácsolási lehető­ségeket nyújtsanak egyeseknek. Egyenes, eré­lyes és tisztességesen keresztülvitt árszabályozó intézkedések itt nem történtek, ellenben szinte minden intézkedés jó arra, hogy újabb lendü­letet adjon az egyre növekvő drágaságnak. Pedig: már nem bírjuk tovább! vezetet fogadják el a diplomaták. Ezek­ a tanácskozások és kötendő szerződések is csak előkészitőek, amit a legjobban az bizonyít, hogy e szerződéstervezetekben a szerződést aláíró államok kölcsönös segélynyúj­tási kötelezettségéről szó sincs. A bécsi sajtó is úgy tudja, hogy a szer­ződés csak a tanácskozási kötelezettséget és be nem avatkozési klauzulát foglalná magában, de egyelőre nem akarja a du­nai államokat úgynevezett „véd- és dac­­szövetségbe“ kényszeríteni. Általában az a vélemény, hogy a dunai szerződés­hálózat most Mus­­solininek sürgős. Olaszország minden figyelmét kénytelen most Kelet-Afrika felé fordítani és ezért Európa felől biztos akar lenni. Mussolini ugyanis attól fél, hogy amennyiben Olaszországot a keletafrikai hadszíntér lefoglalná, Németország megkísérelné Ausztria bekebelezését, amit természete­sen nem tehet meg, ha a dunai államok egymással szorosabb és egymást védő vi­szonyban vannak. A forró hangulatban a dunai államok azonban csak immel-ámmal fogadják a sebtében összefércelt dunai tervezetet és

Next