Buza Péter: Pestújhely emlékkönyve (Pestújhely, 1997)

Abban megegyezik minden emlé­kező véleménye, hogy nem kellett sokat gyalogolnia a nehezen járható utcákon annak, aki egy, rendszerint kerthelyiséggel is kibővített vendég­lőt keresett volna fel Pestújhelyen. Különbözőképpen minősítve ugyan a helyzetet, de egybehangzóan az volt a híre a községnek még a szom­szédos Pesten, Palotán, a távolabbi Újpesten is, hogy a kvaterkázás, mulatozás, a jó ebédek és vacsorák kedvéért érdemes bizony ide ki­rándulnia annak, aki az ilyesmit kedveli. Maguk a kocsmárosok is panasz­kodnak, hogy túl sokan vannak, egy 1912-es újsághír ehhez a tényhez kapcsolja a maga számítását: 2800 felnőtt lakosnak immár 31 enge­délyezett vendéglátóhely kínálja magát. Az egy kocsmára számítható polgárok száma tehát alig több nyolcvannál, s ebbe a csekélyke sokaságba beleértendőek az asszo­nyok és a mozgásképtelen aggok is: a valós szám ilyenformán harminc­negyven... Igazán folyton menni, inni és enni kell, hogy megéljen, akinek ez az ipara. S csodák csodája: megélnek!

Next