Californiai Magyarság, 1983. január-december (60-62. évfolyam, 1-50. szám)
1983-11-18 / 44. szám
No. 44, 1983. november 18._______________________________________________CALIFORNIAI MAGYARSÁG _______________________________________________________________________5 odal Tollas Tibor: "Forgószélben” Malacköszöntő Óh, már nem nőkről álmodom: Malac-nimfáknak combjai Táncolnak, s testes sonkapár Tó helyett bablevesbe száll, Cuppan s a bőrét bontja ki Mint új múzsa koszorúzza Rózsaszín húsa lelkemet. Mellén zöld saláta-rózsák Tejfölök fehér hamvát szórják, Vagy reszelt tormát, ecetest. Sült malac, magyar mennyország Fehér krumplihegyek között! Bejutni hozzád ezer év Lángoló éhe sem elég, Ingere pokla gyönyöröd. Az, mint párnák közt Petőfit Egy részegítő gondolat: Meghalni, nem a harcmezőn, De táladnál, mig van erőm, Halálig tömni gyomromat! — -f — A Barcai temető Apám és anyám egymás mellett, szép, felbontatlan szerelem - fekszenek fészkes koporsókban, mészkemény télben, mereven. Sírjuk körül néma tanúként régi nyaraknak illatát őrzik ma is hóban topogva, a szalmacsizmás szilvafák. Ott nyugszanak a szomszédok mind, egész falunk a föld alatt, táplálják nyirkos gyökerükkel a fénybe nyíló lombokat. Köztük szeretnék elnyújtózni, magányos testem didereg, anyám meleg ölén megbújva, hajnalra váró kisgyerek. Idegen földben, átültetve szíve időtlenül dobog, feltámadáskor, szép szemével engem tudom keresni fog. - Halottak napjára. Fenti költeményeket TOLLAS TIBOR „Forgószélben" c. kötetéből közöljük. A 250 oldalas könyv tartalmát az elmúlt negyven év alkotásaiból válogatta öszsze. A Forgószél az ez idő alatt lejátszódott politikai viharokat szimbolizálja, beleértve az 56-os forradalmat, száműzetést. Ha odahaza tagadják is, de mi hiszszük, hogy az emigráns irodalom szerves része a hazai kultúrának és eljön az idő, amikor elismerik. A „Forgószélben" öt verseskötetből és a szerző kiadatlan verseiből áll. Valamennyi maradandó Attila Jött utak, idők végtelen ködéből Hol őse törte be a Nagy-Falat. S a Jang-cse-kiang iszapos ölétől Indult a had, hol milliókra fény dőlt A homokba fúlt városok alatt. Mozdult egyet s az Uralon átlépett, Egyre Nyugatra, túl az Alpokon. A fehér kőből már Toscana kéklett, Olajfák lombja sátort vert a fénynek S a fénybe szökkent mind a hét halom. Az Örök- Város kapuját kitárta És Európa térdre kényszerült. Máglyás falvaknak karma hullt a tájra, S a bukó napnak biborszinü gyásza Fölött nyergében, mint a végzet ült. Lovas szobrát a vén idő bevéste, S bronzba öntötte ki az alkonyat A völgybe dobbant Ázsiának népe. Kürtök inogtak, s tűzcsóvák elébe Megkongatták a harangokat. ... 5 fehér palásban jött felé a csendben - Lándzsa-erdők közt magányos kereszt -A kor küszöbén úgy állottak ketten. Egymásnak feszülőn Erő és Szellem, Múlt és jövendő kapuja felett. Ki évezredek távlatából nézett, Átlátott percnyi győzelmek falán. És látta Rómát boldog vőlegénynek, Ki holnap a vad Hunnia elé megy, S keresztet hord a mongol lány, anyám. Mert vandálok és gótok elpusztultak, De élsz te Róma, s benned élek én. Örök jövőnek fia és a múltnak. Latin apámnak, s anyámnak a hunnak. Itt Európa pannon-szögletén. Irodalmi érték nemcsak a jelen, de az utókor számára is. Karácsonyi ajándéknak nagyon alkalmas. Ára 248 oldalon fűzve és kötve 17 dollár. Megrendelhető itt Los Angelesben Jávorszky Margónál. 638 S Mnnesota Ave, Glendora, Calif. 91740. Mert nem úgy^^tors felettünk: 0Tzrwi/rUrnrF Ki hogy állt helyt a forgószélben, TIZENKETTEDIK ! a© — Bilincs kötött, vagy gyermekláncfű? — Q1 ÉVFOLYAM Nemcsak rajtunk múlt, szerencsénkén. NOVEMBER NAPNYUGAT A CALIFORNIAI MAGYARSÁG SZÉPIRODALMI MELLÉKLETE (OCOOsBOscoaossoocooeocoooooooooooecooíoooooccooosooooooooooocooooooococoooooooooooooeooooooooööeoBocooooooooaeocosooooe SÁNTA FERENC: SOKAN VOLTUNK Már harmadik hónapja éheztünk, s két hete csak egyszer ettünk egy nap. Anyám már marékkal mérte a puliszkát Egy marék, két falás, másnapig semmi. Négyen gyermekek ágyban feküdtünk a nagy pokróc alatt. Ott melegedtünk és láb alatt sem voltunk. Apám már nem járt napszámba, élet után. Eleget próbálta. Sok volt a szegény, kevés a gazda, neki nem jutott. Ült egész nap a kis vékán a kályha mellett. Nagy néha oda jött hozzánk és mesébe fogott. De amilyen hirtelen jött, olyan váratlanul abba is hagyta. Ilyenkor így szólt: „Majd holnap elmondom a többit". — Azzal ment vissza a maga gondolatához. Sohasem mondta végig. Nem is bántuk. Akkorákat hallgatott mesemondás közben, hogy jobb volt, ha megül a helyén. Nagy dolog az éhség. Aki nem volt benne, el sem gondolhatja. Mikor megkaptuk a marék puliszkát és behabzsoltuk úgy forrójában, ahogyan volt, ugrottunk le az ágyról, ölbe vettük a nagy lapító deszkát, amin anyám szétvagdosta a porciókat, és ki ujjal, ki bicskával, lekapartuk róla amit találtunk és ettünk. Pedig több volt közötte a szálka, mint az élet. Ilyen éhségben minden száj számított. Minél több van belőle, annál nagyobb a baj. Mi pedig voltunk elegen. Egy este történt, hogy nagyapám, aki már túl volt a hetven éven, vagy már a hetvenötön is, nem ette meg a maga adagját, hanem odahozta az ágyunkhoz. Nagy ráncos kezeivel szétszórta közöttünk, s mi kaptunk rajta, mint a csirkék. El sem gondolhattuk, s így szóval sem mondtuk, hogy mi lelte, hogy eladja a magáét. Néztük nagy csodálkozó szemekkel és ettünk. Csak apám szólalt meg. Felnézett beesett, szürke szemeivel nagyapámra. Aztán elfordította magát a kemence tüze felé és azt mondta: — azt bizony jól teszi. Én gondoltam is, hogy igen, mert ha kevés is volt, jólesett a váratlan falat, de egyebet nem. Nagyapám tovább kapargatta tenyeréről a puliszkamorzsát, és mintha csak magának mondaná, csendesen odaszólt: — Gondolod, Ferkó? — Én igen! — válaszolta apám. Anyám leejtette a nagy mosogatótálat és arra ráfigyeltünk. Nézett megijedt arccal a beszélőkre, hol apámra, hol nagyapámra, mintha maga nem is lett volna. Aztán találkozott apám szemével és lassan elfordult, mint amikor nem asszonydologba üti a fejét. Nagyapám végigtörölte kezét a nadrágján. Utána igazítani kezdte fejünk alatt a vánkost. De olyan gonddal és lassúsággal, mintha pesztra volna, vagy legalábbis asszony. A keze még a fejünk alatt volt, de már fordult és indult apám felé. Mikor a kályhához ért, lehajolt és elkezdte törni az ágat. Egyenként szépen sorba rakosgatta őket, s hogy végzett vele, azt mondta apámnak: — Jövőre próbáld meg a Kácsa András földjét negyedében. Másként úgysem adja. Jó föld a Fehér Martok, s addigra a Feriikét is használhatod. Apám nem nézett rá, valamit vett a foga közé, és rágott. — S amit a Tótos Jani mond, azt is gondold meg. Vigyétek a borvizet a városba. Három esztendő alatt lovatok lehet Apám csak hallgatott. Régi zsémbe ez már nagyapámnak. A borvíz, meg a Fehér Martok. Máskor apám végig sem engedte mondani, de most hallgatta, és azt sem tudtuk, hova legyünk a csodálkozástól. Nagyapám is gondolhatta, hogy hiába beszél, mert felállt s rátette a kezét apám vállára. — Hát akkor, ne késlekedjünk Ferkó, hallod-e fiam? Apám felállott, megrázta magát egy kicsit, s mintha anyámnak mondta volna, odanézett: — Hát készüljön. A többit én elrendezem. Akkor láttam, hogy anyám már ott áll az ajtóban, és sírt, mintha temetésen volna, és hogy apám felállott, nyúlt az akasztóra, adta a kabátját, meg a kucsmát. De mintha adta volna, nem is. Olyan volt, mint mikor tudja, megverik, ha nem úgy tesz. Apám csak vállára vetette a kabátját, pedig nem volt szokása, és vissza sem nézett, úgy ment ki az ajtón. Én már nagyobbacska voltam, és néztem, mi ez a nagy szótlanság. Addig néztem, míg nagyapámat nem éreztem magam mellett. — Aztán . . . hallod-e! Azt a fészket, amit mutattam a bálványos oldalában, leszeded-e te? Nézett rám, s olyan, volt, mintha sírna. — S azt a parittyának való szép bodza ágat levágod-e te? Néztem és nem tudtam, hogy hova gondoljak. — Aztán tavaszon azt a szép, erős rókát, amit megmutattam, kifüstölöd-e te? Te, Ferike, te? Néztem, és nem tudtam, könynyezik-e. Anyámra pillantottam, de nem találtam a szemét. Odafordultam nagyapámhoz: — Magának mi baja van, nagyapó? De nem nézett már rám. A furulyát fogta, amit a párnám alól húzott ki, és annak lyukacskáit tapogatta, simogatta, mintha nem is ő csinálta volna. Szájához is emelte, de alighogy belefújt, letette. Odament anyámhoz. — Add azt a változót, te, Anna. Eddig is furcsa volt minden, de most már nem tudtam sem apámat, sem anyámat, sem nagyapámat, hova tegyem. Mert anyám kinyitotta a nagyládát, és adta sorjában a tisztát. Gatyát, inget, harisnyát. S olyan szépen adta, nem mintha parancsolnák, hanem mint nekünk gyerekeknek, ha templomba öltöztetett. Nagyapám meg felvette mind. Az arcát is megkente egy kicsinyke vízzel, és leült az asztalhoz. Olyan volt, mintha vendégségben lenne. Nem nézett se le, se föl, csak ült ott magának, két kezét az ölébe engedte, szipákolt egyszer-kétszer, s csak olyankor mozdult, ha megtörölte az orrát a keze fejével. Még anyámra sem nézett, s még rám sem. Anyám vizet tett fel a nagy fazékba, pedig már megvolt a puliszka, meg is ettük , s rakta alája a tüzet, hogy főjön. Csak azt, hogy minek, azt nem tudtam. Mert apám a szemét kiverte volna, ha csinál még a puliszkából, így szokta mondani, ha anyám megsajnált minket, s lopva adni akart még. Mikor apám megérkezett, még mindig azt csinálták mind a ketten, anyám is, meg nagyapám is. Az egyik vendégnek mutatta magát, a másik meg főzte neki a melegvizet. Hogy apám nem jár egyenes úton, mindjárt láttam. Tyúk volt a hóna alatt, szép nagy kendermagos, a kezében pedig pálinka. Azt meg csak hitelbe kérhette, s nem tudom, ki lehetett az a bolond, aki adott neki. A tyúkot apám kezébe adta, a pálinkát meg nagyapám elé. Levette kabátját, s úgy ült le az asztalhoz, mint aki éjszakától dolgozott. Pedig egész nap csak melegítette magát Amíg kész lett a tyúk, hallgattak. Apám a körmeit vagdosta a bicskával, nagyapám meg ivott Olyan szag áradt a fazék felől, hogy nyál gyűlt a szájam sarkára, bökdöstük egymást a pokróc alatt, igazítottuk a lábainkat, hogy legyen helye a lábasnak. Aztán nem kaptunk egy falatot sem. Nagyapám ette meg egymaga, mind egy utolsó szálig. Tekintett felénk, és egyszer adni akart. De apám úgy megfogta a kezét, mintha haragosa lenne. — Őket csak hagyja, egye meg, mert az mind a magáé. Ha nem lett volna minden, amit csináltak, olyan bolond és értelmetlen, mint még soha, biztosan elsírtam volna magam. De a nagy meglepődöttségtől most meg azt sem tudtam. Bámultam, hogy eszik nagyapám, hogy szaggatja ujjaival a húst, s csak akkor vettem le róla a szemem, mikor láttam, apám rámnéz. Verés volt a szemében, nagy verés. A csöndességben, ami megülte a házat, csak nagyapám szuszogása és csámcsogása hallatszott. Mind megette, mind egy szálig. Anyám az asztalt kezdte takarítani, s nagyapám meg sem várta, hogy végezzen vele, sállt, vette a lájbiját, kabátját, fejszéjét Apám ott állt mögötte olyan megnyúlt arccal, mint a pap előtt áll az ember. Hirtelen mintha félne, hogy becsukják előtte, az ajtóhoz ment nagyapám. Kinyitotta: Folytatás a 6. oldalon!