Cegléd és Környéke, 1927 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1927-01-01 / 1. szám

Cegléd, 1927. január 1 óra 2000 korona 111. évfolyam, 1. szám Politikai és társadalmi hetilap * Megjelenik hetenként egyszer Szerkesztőség és kiadóhivatal: I. kerület, Felelős szerkesztő : SCHWEIGER GÁBOR Előfizetési dij: negyedévre 20.000 korona «] rom. kath. központi iskola •­­ Főmunkatárs: Dr. HALÁSZ KÁLMÁN •=­ Nyik­tér garmond sora 5000 korona =‡ A • • •• Az új­­Ovo Az újév napján régi szokás szerint hol forma szerint, hol szívből „Boldog Újévet“ kívánunk minden ismerősünk­nek. Lelkünkben magunk is megihle­­tődve járunk, szinte oly bizonytalanul rakjuk a lépéseket, mint az egyéves gyerek az első próbálkozásoknál, ami­kor anyja mosolygós arccal csalogatja az általa fel nem fogható nagy útra — az első lépésre. Mi is bizonytalan­kodunk az év első napjának topogá­­sával a jövőben , mit is hoz a jövő év családunknak, ennek a csonka­béna reménykedő és mégis fásult országnak ? Látjuk, hogy a megélhetés mindig nehezebb, mint a háborút kö­vető időszakban. Ez hirtelen képtelen­ségnek látszik, de úgy van. A háborús idők megtanítottak bennünket a kény­telen önmegtagadásra, megszoktuk a nélkülözést, szinte érdem volt, ha valaki teljes igénytelenségét külsejében is bemutatta. A mérték mindenki szá­mára egyforma lett. Ma már azonban minden törvényhozás nélkül kemény, büntetlenül áthághatatlan követelmé­nyekkel lép fel a társadalom külön­féle állású tagjaival szemben. Az állandósított békés helyzet kifejlesztette újra a társadalmi osztályok kultúr­­igényeit is, mely vágyak kielégítése sokaknak csak nehéz verejtékes mun­ka árán sikerül, a legtöbbnek meg avval sem. Amint a teljes igénytelen­ség sok nehézséget jelentett művelt­ségünkre, úgy a mai anyagi eszközök­ben szűkölködő követelmény az élettel szemben sok szenvedést jelent az egyénnek és súlyos károkat a magyar jövendőnek. Így érthető, hogy egyesek fásultan vagy félő reménnyel lépnek az újévbe. Az egész magyarság lelkében ha­sonló bizonytalanság él. El akarjuk hitetni magunkkal, hogy jöhet szebb, boldogabb idő, hogy a jövő parlament eredményes munkája enyhít az egyén sorsán és a régi egység megteremté­sében döntő eredményeket fog bizto­sítani. De ebben magunk se bízunk. Ámítjuk önönmagunkat és mi tudjuk, hogy ez ámítás, mert nem bízunk a jövendőben, mert nem látunk a nagy pusztaságban egy törpe fenyőt sem, melyről egy husángot vághatnánk nehéz utunk segítőjéül. Szinte elszomorodva olvasom egyik fővárosi újságunk karácsonyi számá­ban egy neves írónk vallomását, mely­ben megutálja saját munkáját és ke­serűn állapítja meg a téma keretében : „Úgy látszik valamennyien meg va­gyunk dermedve, vagy eltévedtünk az igazsághoz vezető úton és összevissza csatangolunk a vizek partján, nádas­ban, mocsarak iszapjában és erdők sűrűjében. Az időnk keresgéléssel telik el.“ stb. Hát igazán eltévelyedtünk-e vala­mennyien? Hát szabad nekünk össze­vissza csatangolnunk és igazán keres­géléssel kell eltöltenünk az időt ? Szomorú dolog volna — és vannak sokan, kik azt hiszik — hogy csak kísérletezhetünk. A kísérletezésen régen túl van az emberiség. Amint megjelent az új élet örök királya, Krisztus, csak az csatan­gol eltévelyedetten, aki vagy nem tud ebbe az uj fénybe megújulásért bele­pillantani, vagy nem akar. Aki oda néz és magába szívja e fény erejét, am­i a hó alól is hizsildill Sok magyar embernek nehezedett meg a szíve, lelke, hogy megvonták ezeket az úgy­nevezett új határokat. Odahúzták a határt az apa-fiú, sógor koma, rokon rokon közé és ha a lány a két kilométer távolságba eső faluba ment férjhez egy derék magyar legény­hez, hát, ha az anyja magyar maradt, neki már cseh csendőr állotta az útját, amikor az anyját menne meglátogatni. Nem is igen értette, de látta a mérges ábrázatját, meg a fegyvert és visszafordult. Ma már ritkábban kísérletezik. Valahogyan beletörődik a hely­zetbe a határmenti nép is a távolodó és a sok hiábavaló várakozás után, mint a lopott grófi házasparipa a cigány bordélyába. Nincs ennél az egységes Magyarország szempontjából szomorúbb. A visszaváró magyarok lelkei voltak azok a gyertyák, melyek fénye megvilágosította idegenben a szomorú, sivár magyar karácsonyt és összeolvadt fénye a csonkaország sok-sok fényességével. De ha kialudnak, ha másfele gyúlnak, ha pár vármegyés hazánk gyertyái is csak befelé világítanak, akkor mindennapi imánk a feltámadásért szörnyű nagy csaló­dás lesz a holtig reménykedőknek. Egy kis szlovák határszéli faluban voltam néhány napig a nyáron. Ott veti végső ráncait a gömöri hegység. Hosszant elhúzódó szelíd dombhátai adják a határt. Odajártam titok­ban a szabad magyar föld harangjait hallgatni. Olyan szomorúan megható, amint a két falu vasárnapi harangja összecsendül. A magyar földről visszaváró szent öleléssel egyesül a hang a megszállott föld harangjával, pana­szosan sira vágyó fájdalmával. Pedig valaha olyan egy volt a két falu népe ! Ami ritka dolog falusiak életében, lakói szívesen háza­sodtak össze. A tót nyelvet csak egy két leszivárgott tót család beszélte rövid ideig. S ma ? A község elhagyott főúri parkjában két kecskét őrzött egy gyerek. A kecskék nyugodtan legelésztek a fenyők tisztásain, a gyerek meg olvasott. Annyira belemélyedt az olvasásba, hogy nagyon megijedt, amint a háta megett megszólaltam : — Mit olvasol fiam ? — Meséket! — feleli. — Ejnye­be szép mesék lehetnek azok, mutasd csak ! És a könyvben szép rendben sorakoztak a magyarságot pusztító betűk. Magyar fiúk­nak tót mesék ! A gyermek csodálkozó sze­mekkel bámult reám, hogy szomorú, zokogó lélekkel kérdeztem : — És magyar meséskönyved van e fiam ? — Magyar ? Az nincs. Ezt az iskolában kaptam, ahol tőlül tanulunk. És ezek az így felcseperedett legények már nem érzik meg öreg apjuk lassan folyó köny­­nyeit Szent István napjának erőszakolt munka­­napján, ezek kezében nem remeg meg az újság, ha a régi hazának egy-egy fáradt munkása tér meg örök pihenőre. Ezek még talán magyarul is tudnak, de az összeköt­tetéseik idegenek és nem igen révedez el a tekintetük a határon túlra. Ez a veszedelem, mely fiainkban fenyeget, veszedelmesebb az ellenség fölnevelt had­seregénél. Nem lehet, nem szabad, hogy ellenségeink új generációkat neveljenek a saját képükre, mert ez azon „őrlő szó", mely akadálya lehet a feltámadásnak. Ebben a nehéz gondban annál örvendete­­sebb, ha néha van reményünknek is hova

Next