Cegléd és Környéke, 1927 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1927-01-01 / 1. szám
Cegléd, 1927. január 1 óra 2000 korona 111. évfolyam, 1. szám Politikai és társadalmi hetilap * Megjelenik hetenként egyszer Szerkesztőség és kiadóhivatal: I. kerület, Felelős szerkesztő : SCHWEIGER GÁBOR Előfizetési dij: negyedévre 20.000 korona «] rom. kath. központi iskola • Főmunkatárs: Dr. HALÁSZ KÁLMÁN •= Nyiktér garmond sora 5000 korona =‡ A • • •• Az újOvo Az újév napján régi szokás szerint hol forma szerint, hol szívből „Boldog Újévet“ kívánunk minden ismerősünknek. Lelkünkben magunk is megihletődve járunk, szinte oly bizonytalanul rakjuk a lépéseket, mint az egyéves gyerek az első próbálkozásoknál, amikor anyja mosolygós arccal csalogatja az általa fel nem fogható nagy útra — az első lépésre. Mi is bizonytalankodunk az év első napjának topogásával a jövőben , mit is hoz a jövő év családunknak, ennek a csonkabéna reménykedő és mégis fásult országnak ? Látjuk, hogy a megélhetés mindig nehezebb, mint a háborút követő időszakban. Ez hirtelen képtelenségnek látszik, de úgy van. A háborús idők megtanítottak bennünket a kénytelen önmegtagadásra, megszoktuk a nélkülözést, szinte érdem volt, ha valaki teljes igénytelenségét külsejében is bemutatta. A mérték mindenki számára egyforma lett. Ma már azonban minden törvényhozás nélkül kemény, büntetlenül áthághatatlan követelményekkel lép fel a társadalom különféle állású tagjaival szemben. Az állandósított békés helyzet kifejlesztette újra a társadalmi osztályok kultúrigényeit is, mely vágyak kielégítése sokaknak csak nehéz verejtékes munka árán sikerül, a legtöbbnek meg avval sem. Amint a teljes igénytelenség sok nehézséget jelentett műveltségünkre, úgy a mai anyagi eszközökben szűkölködő követelmény az élettel szemben sok szenvedést jelent az egyénnek és súlyos károkat a magyar jövendőnek. Így érthető, hogy egyesek fásultan vagy félő reménnyel lépnek az újévbe. Az egész magyarság lelkében hasonló bizonytalanság él. El akarjuk hitetni magunkkal, hogy jöhet szebb, boldogabb idő, hogy a jövő parlament eredményes munkája enyhít az egyén sorsán és a régi egység megteremtésében döntő eredményeket fog biztosítani. De ebben magunk se bízunk. Ámítjuk önönmagunkat és mi tudjuk, hogy ez ámítás, mert nem bízunk a jövendőben, mert nem látunk a nagy pusztaságban egy törpe fenyőt sem, melyről egy husángot vághatnánk nehéz utunk segítőjéül. Szinte elszomorodva olvasom egyik fővárosi újságunk karácsonyi számában egy neves írónk vallomását, melyben megutálja saját munkáját és keserűn állapítja meg a téma keretében : „Úgy látszik valamennyien meg vagyunk dermedve, vagy eltévedtünk az igazsághoz vezető úton és összevissza csatangolunk a vizek partján, nádasban, mocsarak iszapjában és erdők sűrűjében. Az időnk keresgéléssel telik el.“ stb. Hát igazán eltévelyedtünk-e valamennyien? Hát szabad nekünk összevissza csatangolnunk és igazán keresgéléssel kell eltöltenünk az időt ? Szomorú dolog volna — és vannak sokan, kik azt hiszik — hogy csak kísérletezhetünk. A kísérletezésen régen túl van az emberiség. Amint megjelent az új élet örök királya, Krisztus, csak az csatangol eltévelyedetten, aki vagy nem tud ebbe az uj fénybe megújulásért belepillantani, vagy nem akar. Aki oda néz és magába szívja e fény erejét, ami a hó alól is hizsildill Sok magyar embernek nehezedett meg a szíve, lelke, hogy megvonták ezeket az úgynevezett új határokat. Odahúzták a határt az apa-fiú, sógor koma, rokon rokon közé és ha a lány a két kilométer távolságba eső faluba ment férjhez egy derék magyar legényhez, hát, ha az anyja magyar maradt, neki már cseh csendőr állotta az útját, amikor az anyját menne meglátogatni. Nem is igen értette, de látta a mérges ábrázatját, meg a fegyvert és visszafordult. Ma már ritkábban kísérletezik. Valahogyan beletörődik a helyzetbe a határmenti nép is a távolodó és a sok hiábavaló várakozás után, mint a lopott grófi házasparipa a cigány bordélyába. Nincs ennél az egységes Magyarország szempontjából szomorúbb. A visszaváró magyarok lelkei voltak azok a gyertyák, melyek fénye megvilágosította idegenben a szomorú, sivár magyar karácsonyt és összeolvadt fénye a csonkaország sok-sok fényességével. De ha kialudnak, ha másfele gyúlnak, ha pár vármegyés hazánk gyertyái is csak befelé világítanak, akkor mindennapi imánk a feltámadásért szörnyű nagy csalódás lesz a holtig reménykedőknek. Egy kis szlovák határszéli faluban voltam néhány napig a nyáron. Ott veti végső ráncait a gömöri hegység. Hosszant elhúzódó szelíd dombhátai adják a határt. Odajártam titokban a szabad magyar föld harangjait hallgatni. Olyan szomorúan megható, amint a két falu vasárnapi harangja összecsendül. A magyar földről visszaváró szent öleléssel egyesül a hang a megszállott föld harangjával, panaszosan sira vágyó fájdalmával. Pedig valaha olyan egy volt a két falu népe ! Ami ritka dolog falusiak életében, lakói szívesen házasodtak össze. A tót nyelvet csak egy két leszivárgott tót család beszélte rövid ideig. S ma ? A község elhagyott főúri parkjában két kecskét őrzött egy gyerek. A kecskék nyugodtan legelésztek a fenyők tisztásain, a gyerek meg olvasott. Annyira belemélyedt az olvasásba, hogy nagyon megijedt, amint a háta megett megszólaltam : — Mit olvasol fiam ? — Meséket! — feleli. — Ejnyebe szép mesék lehetnek azok, mutasd csak ! És a könyvben szép rendben sorakoztak a magyarságot pusztító betűk. Magyar fiúknak tót mesék ! A gyermek csodálkozó szemekkel bámult reám, hogy szomorú, zokogó lélekkel kérdeztem : — És magyar meséskönyved van e fiam ? — Magyar ? Az nincs. Ezt az iskolában kaptam, ahol tőlül tanulunk. És ezek az így felcseperedett legények már nem érzik meg öreg apjuk lassan folyó könynyeit Szent István napjának erőszakolt munkanapján, ezek kezében nem remeg meg az újság, ha a régi hazának egy-egy fáradt munkása tér meg örök pihenőre. Ezek még talán magyarul is tudnak, de az összeköttetéseik idegenek és nem igen révedez el a tekintetük a határon túlra. Ez a veszedelem, mely fiainkban fenyeget, veszedelmesebb az ellenség fölnevelt hadseregénél. Nem lehet, nem szabad, hogy ellenségeink új generációkat neveljenek a saját képükre, mert ez azon „őrlő szó", mely akadálya lehet a feltámadásnak. Ebben a nehéz gondban annál örvendetesebb, ha néha van reményünknek is hova