Cegléd és Környéke, 1929 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1929-01-06 / 1. szám

Dr. Hübner Emil ur Pesti­ ut 56. Cegléd, 1929. jan. 6. Mrd 16 fillér. Politikai és társadalmi hetilap * Megjelenik hetenként egyszer Szerkesztőség és kiadóhivatal: I. kerület, I Főszerkesztő: Dr. H­AL­ÁSZ KÁLMÁN Előfizetési dij: negyedévre 1 Pengő 60 fill .=› róm. kath. központi iskola ›==‹­­ Felelős szerkesztő: SCHWEIGER GÁBOR '—n—■‹ Nyik­tér garmond sora 40 fillér 1—»—1 Királyok és pásztorok A betlehemi istállóban megszületett kis Jézust imádattal vették körül a pásztorok, kiket angyali szózat küldött az isteni kisdedhez. Az évszázados vágyódás a Messiás után virágzott ki az egyszerű pásztorok erős hitében. A szívüket hozták a kisded Jézusnak, ragaszkodásukat, szeretetüket, mely ott égett-lobogott dicsőítő, hálaadó sza­vaikban. A pásztorok magasztaló éne­kében a szív hódolata dobbant fel. S mialatt a betlehemi istállóban a pusztai pásztorok csapatai váltogatták egymást, már közeledőben voltak a napkeleti bölcsek, hatalmas királyok is. Messziről, Ázsia méhéből kereked­tek fel, hogy a szent írások értelmében felkeressék a világ Megváltóját, a ki­rályok királyát. A bölcsek bíztak a tudományukban, hogy a régi hagyo­mányokat és írásokat ismervén, bizto­san megtalálják az Isten fiát. A Min­denható szolgálatában tevékenykedő bölcseségüknek segítségére sietett az isteni bölcseség: csillag vezérelte a napkeleti bölcseket tartományokon, or­szágokon keresztül a betlehemi rozzant viskóig. Bizonyára meglepődtek, hogy az út­jelző csillag nem állott meg fényes palota felett, hanem kidőlt-bedőlt falú, elhagyott kis istálló felett. Bizonyára azt várták, hogy a világ Megváltója külsőségekben is a hatalom olyan jelei között jön a világra, amineket megszok­tunk a földi hatalmasoknál. Bizonyára csodálkoztak az isteni akarat ilyen megnyilvánulásán, de igazi bölcsesé­­gük fényes bizonyítéka hogy nem kétel­kedtek, nem hitetlenkedtek. Tudták, hogy az emberi bölcseség parányi az isteni bölcseséggel szemben. Megnyu­godtak abban, hogy amit Isten rendelt, annak megvan az értelme, célja, ha az ő gyarló emberi bölcseségükkel nem is foghatták fel. A napkeleti bölcsek, a három királyok hódolatában az ész hódolt meg az isteni kisded előtt. A testté lett Ige előtt így hódolt meg a szív és az ész. Magasztos tanulsága a Három Kirá­lyok ünnepének. Minden érzésnek, minden okoskodásnak az isteni Eszme felé kell hajolnia, minden cselekede­tünknek, egész életünknek az Isten akaratát kell célul tekintenie. Legyünk bármilyen ranguak itt e földön, lelkünk csak egy törvényt is­merjen : Isten törvényét. Az isteni esz­mében egybeforrtak a pusztai pászto­rok és a napkeleti királyok, így tesz ma is mindnyájunkat testvérekké, ha a mennyei Atya gyermekeinek tartjuk magunkat. A társadalmak ma részeikre bom­lottak, a néprétegek elkülönülten élnek és sokszor elkeseredett ellenségként gyűlölettel tekintenek egymásra. Így válik m­ár a földi élet is pokollá, mert az emberek nem találják meg egymás kezét a siralom völgyében való ván­dorlásban. Mi adhat ebben a vigasz­talanságban enyhet ? Magyar szent Erzsébet megdicsőülése Nem csupán a betegek vigasztalója volt, hanem szolgálójuk lett és nem akadt munka, melyet kellemetlennek tartott volna. Azokat gondozta, becézte legjobban, akiknek beteg­sége a legnagyobb undort keltette benne s akiket mindenki elhagyott. Bájos meghittséggel kezelte őket, megcsókolta fekélyeiket, s bor­zalmas sebeiket. Emberemlékezet óta nem akadt, aki ilyen csodásan le tudta volna győzni testi ellenszenvét, ilyen tökéletességig vitte volna a lelkes kitartást a legalázatosabb szolgálatkészség gyakorlásában. Mindenki bámulva nézte ezt az életet, melyet király­lány létére önként vállalt, alig huszonkét éves korában, amelynek mását addig még a szen­tek életében sem lehetett találni. Egy nap, templomba mentében egy szegény koldussal találkozott. Haza vezette, hogy egyebek közt annak kezeit, lábait is meg­mossa. De ez alkalommal olyan undor támadt benne, hogy borzongás futott végig rajta. Hogy úrrá lehessen magán, így szólt ön­jelkéhez: „Óh, te hitvány zsák, undorodsz? Nos, tudd meg, hogy ez nagyon szent ital !“ S ezzel megitta a használt vizet, azután így szólt: „Óh Uram, a szent kereszten ecettel és epével itattak; nem vagyok ilyen italra méltó, segíts a jobbulásban !“ Közeledett az idő, melyben Erzsébet Istené­nek élén megkapta rövid élete megpróbálta­tásainak el nem múló jutalmát; de a Minden­hatónak úgy tetszett, hogy mielőtt magához hívná, hogy dicsőségében részesítse, a ma­gáéból kiáradó hatalommal ruházza fel ül­dözői és rágalmazói szeme láttára. Egy napon abba a templomba ment, melyet kórháza mellé építtetett. Déltájban történt, mert ezt az időt különösen kedvelte, amikor az étkezés gondja foglalta le híveit s teljesen az ájtatosságnak szentelhette magát. Egészen magános, szegény vakot pillantott meg, aki tapogatózva járt körül az egyházban : szeme nyitva volt, mint más emberé, de szeme fénye kialudt és üres volt. Rögtön hozzá lépett s megkérdezte­­ mi járatban van igy magában s miért tévelyeg így a templomban. Amaz így válaszolt: „Fel akartam keresni azt az édes asszonyt, aki a szegények vigasz­talója, hogy Isten nevében alamizsnát kérjek tőle. De előbb imádkozni jöttem ebbe a templomba, s most azért járom körül, hogy megtudjam, mekkora a hossza és széle, mert szerencsétlenségemre nem láthatom saját szememmel. — Szívesen látnád ezt a templo­mot ? — szólt most hozzá Erzsébet részvéttel. Ha Isten is igy akarná — felelt rá a vak — nagyon szeretném látni, de születésemtől vak vagyok ; a nap fényét soha nem láttam ; Isten foglya lettem“. Azután nyomorúságának elmondásába kezdett: „Nagyon szívesen dolgoznék úgy, mint más — igy szólt — mert igy se magamnak, se másnak nem használok ; a legrövidebb óra is hosszúnak tűnik fel előttem ; ha másokkal kerülök össze, akik látnak, alig bírom legyőzni a bűnös irigységet; ha pedig magamra maradok, nyomorúságomat siratom ; mert mindig nem bírok imádkozni s nem tehetek róla, de imádság közben is mindig reá gondolok“. Javadra van — igy felelt Erzsébet —, hogy Isten ezt a csapást mérte rád ; tán kicsapon­gásokba sodródtál volna, többet vétkeztél volna, mint most. — Óh nem ! — folytatta a világtalan, „óvakodtam volna a bűntől, kemény munkával kerestem volna a kenye­remet , nem volnának olyan szomorú gondo­lataim, mint ma“. Erzsébeten erőt vett a szánakozás, s igy szólt: Kérjed Istent, adja vissza látásodat s én veled fogok imádkozni“. E szavakra a vak rögtön felértette, hogy szent Erzsébet beszélt vele s felkiáltott: „Óh nemes és irgalmas asszony, szánj meg engem !“ Ez azonban újból lelkére kötötte, hogy telje­sen bizalommal kérlelje Istent, maga pedig

Next