Czegléd, 1887 (5. évfolyam, 1-50. szám)

1887-01-02 / 1. szám

V-ik évfolyam. Gazdasági viszonyaink nem olyanok, hogy egy esetleges háború költségeit könnyen el­viselhetnék, s bár ha a háborúnak meg kell lenni, szívesen áldozunk vérrel és vagyonnal. Ez a föld a mienk, ehez másnak joga nincs, s ezt a földet mi mindnyájan megvé­­delmezzük az utolsó csepp vérig. Mert boldog az a nép, amely megtudja védeni a hazáját! Oh te uj év angyala értesd meg e mon­datot a kislelküekkel, adj nekünk kitartást és erőt a netán bekövetkezendő nagy munkára s áld meg hazánkat és népét és akkor meg lesz nekünk a boldog uj esztendő ! Y . 1 a S­Z. Ifj. Kádas Mihály úr a „Czeglédi Függ.“ 117. számában egy haragos czikket bocsátott ki ellenünk. A múlt heti számban, midőn még nem is tudta, hogy válaszolunk-e rá (vagy talán épen azért) ismét ne­künk fordítja tolla hegyét. Mindenkin megesik főleg nagyfokú lelkesedés közben bizonyos emberi gyöngeség (vízióként — ilyenkor üldözi az embert a pohár víz) — a­mely gyöngeség iránt kellő elnézéssel és kímélettel tarto­zik lenni minden ember. De ha valaki minduntalan önkényt ingerli fel magát lelkesedésében, az könnyen elveszti jogát a kíméletességhez. K. M. úr czikkére, — nem lehet panasza — kellő revencziával válaszoltam. Úgy vélekedtem, nem ő az első, a kinek nevét és írását kérték tisztesség­nek hitelüket vesztett úri népek. Azt hittem, K. M. ur beéri azzal, a mi őt megilleti, — s elég méltá­nyos lesz nem erőszakolni, hogy folyvást vele álljunk harczban — a­kinek eddig még nevéről sem tudtunk semmit. Kádas Mihály úr azonban nem igen viszonozza a részünkről tapasztalt tisztességet. Újabb czikkében úgy állít benünket a nép szeme elé, mintha én Dr. Gombos Lajos és még egy néhányan köztudomás szerént eladtuk volna az országot valakinek (ugyan ki venne ilyen 800 millió írttal terhelt örököt) — s ő váltotta volna azt vissza nehányad magával. Czikkét olvasva azt hinné az ember, hogy ne­künk egyéb dolgunk sincs — és nem is volt soha, mint a népet bántani, szidni, szakadatlanul, — s azt ő volna kénytelen ellenünk megvédeni (pedig az a nép sokkal erősebb testület, hogy sem K. ur pennájára volna rászorulva.) Szóval nagyon letesz bennünket tisztelt irótár­­sam hazafias elkeseredésében. Gondosan végig gyóntattam magam, hogy mit írtam én valaha olyat a népről, a­miből K. M. ur ily keserű osztályrészt választhatott ki saját személyére. „ Czegléd város népe derék, önzetlen, becsületes nép, a melyet nem lehet hibáztatni a történtekért“. — „A nép nem volt hibás, csak megtévesztették méltatlan vezetői“. — Ezt és ily hangon írtam min­dig saját irói jegyem alatt s név nélkül soha — a száma megkétszereződött, sőt megháromszorozó­dott és a halálra szánt védtelen áldozatoknak ólakban és ketreczekben őrzött nagy serege biz­­ton el fog vérezni, ha idején nem jön segély a kannibalizmus meggátlására. Hisz azt már csak elnézhetné a világ, ha a felbérelt brávók kellőleg felpálinkázva már a kora reggeli órákban késeik élesítéséhez fognak és a villogó aczélnak a „fenkő“-hez való csiszolása által szomorú végekre emlékeztetett ártatlanok kínos vonaglásával mit sem törődve, jól irányzott döféssel szúrják azok torkába későket — de amit azután csinálnak, az mégis több, mint amennyit czivilizált országban megengedni lehet. A nálunk mostanában székében - hosszában elszaporodott gyilkosok ugyanis nem elégesznek meg a puszta vérontással, hanem a véráldozat bemutatásának lévén hívei, nagy amphorákba gyűjtik össze a párolgó vörös folyadékot s a házbeli ártatlan lelkű leánycselédeket is bűntársaikká tevén, faka­nalakkal addig keverik a kiontott vért, mig elér­kezik azt idő, melyben az áldozati czéljokra felhasználhatják. Aztán ha már kielégítették borzasztó szen­vedélyüket, nem hogy ott hagynák az élettől megfosztott áldozatot, hanem fogják azt és olyan műveletbe kezdenek, melynek látása felháborító. Öblösen vájt fateknőt hoznak, belefektetik az ál­dozatot és­­ rettenetesül forró vízzel öntik le, míg mások nagy csomó száraz szalmával befedve, tüzet raknak föléje és megperzselik. S mintha csak minden emberi érzés kihalt volna ezekből a szörnyetegekből, mikor forrázást­, vagy perzselési dühöket is lecsillapították, a budapesti egyetem boncztanárait elhomályosító ügyességgel fektetik a megölt és megforrázott vagy perzselt áldozatot egy deszkalapra és feldarabolják. Közbe valódi állati kéjelgéssel gyönyörködnek az áldozat kö­vérségében, vastag szalonnájában és szép sonká­jában. Mely gyönyörködésből azonnal tisztában Czegléd hasábjain 1884. október óta (mert csak ez idő óta irok az újságba. — Hát Kádas Mihály ur ha szabad kérdeznem mióta foglalkozik ezzel a mes­terséggel ? Közgyűléseken nyilvánosan, s magánosokkal szemben soha egyetlen szóval sem bántottam a népet, — s a békét tisztességet és egyetértést hirdetem folyvást a mióta a közpályának napszámosa vagyok Szóval én saját személyemet egészen ártatlan­nak érzem a ránk fogott hibában. De Nyújtó Pál úr is sokkal ismertebb, és ré­gibb Zámbó János úr pedig sokkal újabb ember még közöttünk, hogy sem őket sejthetném a támadás czél­­pontjának (Nyújtó P.­ur pláne veszedelmes „nép­­boldogító“ hírében is áll a felsőbbség előtt) Akkor hát bizonyosan Dr. Gombos Lajos barátom ludas a dologban. Lám, ki hitte volna róla , olyan szelíd embernek látszik. Nyilvánosan pedig csak most lépett fel legelőször (ezért is megdicséri őt K. M. ur.) Bizonyosan titkon, suttyonban tart a nép ellen támadó szónoklatokat (olyankor mikor valami beütött fejű embertársunkat operálja.) Mert hát okvetlen igaznak kell lenni a dolog­nak Mert mondaná különben K. M. ur, a­k­ivel egyikünk sem áll ellenséges lábon. Hozzám hasonló módon tűnődhetik sok más felebarátunk is, a ki K. M. ur czikkét olvasgatja (száz ember közül nem akad kettő sem, a­ki azzal az önálló következtetéssel fárasztaná kipihent elmé­jét, hogy hiszen nem igaz, ebből a beszédből egyet­len betű sem. Nem tudom honnan szerezte K. M. ur tudomá­sát, de a ki igy beszélt neki rólunk az aljas szándékú rágalmazó volt. Hanem Kádas Mihály ur egyszerűen elhitte mindazt igaznak a mit mástól hallott, — s hiszi oly erősen, hogy végre meg kövesedett benne az igazság. — Mint becsületes polgár nem tehette fel másról, hogy rágalmakat beszél, a legjobbnak találta hát elhinni azt egész kiterjedésében. Mert ő maga any­­nyira őszinte és jóhiszemű ember, hogy még a kép­viselőnél sem kérdezi azt, hogy „ki ő, s ki volt az anyja“. (Pedig ennyi óvatosság nem árt még a cse­lédfogadásnál sem; legalább tudja hol keresni a gazda, ha valami eltűnik a háztól. Mennyi fáradságba került ugy­e, míg a keresztény nyomda anyját fel­­bírtuk fedezni. Igaz, hogy ezzel még nincs meg az eltűnt pár ezer forint. Hanem hát az még bajnak nem volna legna­gyobb, hogy mit hisz magában K. M. úr. Nagyobb baj az, hogy ezt le is írja, s aki azután az ő sorait olvasgatja az már, úgy véli, nyomtatott igazságot tart a kezei közt. (Az már túl van rajta, hogy mi és az a párt, amelyhez tartozunk csakugyan eladta a hazát; ez már csak annak találgatásában fárad, hogy ugyan mennyi pénzt kaphattunk érte?) Ily nyomon támad a népnél üres gyanúból a közvélemény. Mert a gyanúsítás tudjuk, ragadós na­gyon, s veszedelmesebb a fekete himlőnél, mert ez csak az arczat, de a gyanúsítás a becsületet támadja meg. A nagy tömeg könnyen kiáltja rá a „feszítsd meg“-et, s minden habozás nélkül kész fölmenteni sokszor Barabást az ártatlan helyett. Nevéről ítélve K. M. ur fiatal ember, s igy hasznát veheti még szavaink megfontolásának. Mi nem kifogásoljuk K. ur azon jogát, hogy elvtársaival bármikor értekezletet tarthat. Azt is készséggel elismerjük, hogy neki joga van Ugrón ellenében is Verhovayért lelkesedni. Mi nem fogjuk őt ezért sem kigúnyolni, sem gyanúsítani, (még ak­kor sem, ha idővel majd lenne mit lefaragni érde­meiből az igaztalan gyanúnak), mert az a meggyőző­désünk, hogy a gyanú méltatlan fegyver becsületes kézhez. De nem ismerhetjük el azt a jogát, hogy szán­dékaink tisztaságát ő is gyanúba vegye,­­ s hogy magát állíthassa fel bíróul polgári jogaink mikénti gyakorlása felett;­­• hogy megtagadhassa tőlünk Kossuth nevét, amely mindnyájunk közös öröké. Hogy azon tekintélyes gazdálkodó társainak s ama tisztességes iparos polgároknak, akik nem az ő esze nyomán gondolkodnak,­­ gúnyneveket adjon. Ez nem egyez meg sem a tisztességgel sem a szabad­sággal, (amiért pedig K. ur még versben is lelkese­dik). Szabad nemzet tiszteli mindenkiben a szabad­ságot , csak a zsarnokság tulajdona az, hogy nem tűr meg véleményt, mely az övével ellenkezik. Átalában véve K. M. úr helyesen állít, de rosz­­szul következtet Nem az volt­­a szégyen például a márcziusi eseményekben sem, hogy a választó­polgá­rok egy része lehívta Ugront, a függetlenségi párt kitűnő vezérét (ilyen után legegyszerűbb volna Ug­rón születésére tolni az okot) hanem szégyen volt az, hogy egy két vezető a népet bántalmazására felbujtotta. Ezen eseményekért tehát — újra ismételjük — nem hibás a nép, csak a bujtogatók. Nem hibáztatta a népet maga Ugrón sem soha, mert azzal távozott fel körünkből, hogy majd összeforr ismét az ő igazi székely csontja, s eljön ő még közénk testvérkezet szoritni a néppel, mely őt megkövezte. K. M. úr a többi között fennhéjázással is vádol valamennyiünket, s háromszor is leparancsol valami „emeletről“, s czikkét azzal végzi még­is, hogy ben­nünket, ha nem csatlakozunk az ő nézetéhez, „szol­­galelkű kisebbségnek“ nevez. (De már ez a zavaros ellentmondás csakugyan két külön pennahegytől eredhet). Mindenekelőtt megjegyezzük, hogy mi magunk is mindnyájan tagjai vagyunk a nép testének, (teg­nap estig egyikünket sem kínálták meg a bolgár fe­jedelmi székkel), nincs hát módunkban leszállás a néphez, mivel mindig közötte voltunk és vagyunk. De mint igaz barátai a népnek, még az elsodort állás veszélyével szemben is kötelességünknek tartjuk ki­mondani, hogy az a meder, melyben az áramlat ha­lad, téves és veszedelmes. Ez volna kötelessége K. urnak is, mint aki magasabb fokú képességet tüntet fel újságczikkeiben. Ezen a téren szívesen haladunk vele „egyesült erő­vel“ , de az az út amelyen ő megindult, a gúnyoló­dás és gyanúsítás útja, nem vezet bennünket soha a kívánt megegyesülésre. Az is nagy tévedés, hogy K. ur magát tünteti fel, mint egyedüli hivatott védőjét és képviselőjét annak a népnek, melynek fiaiból váltak ki a névte­len félistenek, s tőlünk megvonja a jogot, hogy aj-Mikor aztán vége van annak a vetélkedés­nek, mit egy féltuczat kannibál az áldozat szét­­pusztításában kifejtett, megvan az az eredménye, hogy a legjelesebb műtője sem tudná többé egészszé varrni a legyilkoltát; mikor a besózott húsrészek nagy dézsában, a kiolvasztott zsír fé­nyesre sikárolt böbönökbe, az összevagdalt hús­ból készült „tolondék“ pedig a kémény vasrudjára került a sódarokkal együtt, hogy jól átjárja a füst; mikor az áldozat fülei, körmei és orra ki­főzve és piros paprikával telehintett kristálytiszta ruganyos nedv közé — melyet az alapos tourista hektograph-masszának nézne — befoglalva van: mindeme kegyetlenségnek, vadságnak a torát is megüli a gyilkosság elkövetésére rendeletet adott gazda. És mintha csak lelkiismeretének feltámadó szavát akarná elnémítani, olyan zajos társaságot il meg erre a torra, oly sok bort csúsztat le a megölt áldozat elköltött maradványaira, hogy az idegen szemlélő borzadva fut el s azon melegibe megír egy tárczaczikket a „Figaródba vagy a német keresztes újságba arról a kannibalizmusról, melyet a magyar pogányok, elkövetnek anélkül, hogy őket abban valaki megakadályozhatná. Sőt ha a jámbor utazó épen a hatóság fejét keresi fel és a fennebb vázolt kegyetlenségekkel ott nyílik al­kalma megismerkedni, valóságos jeremiádokat irhat a magyarországi viszonyok felől. Mert fáj­­­dsilommal kell bevallanunk, hogy nincs ebben az országban alispán, szolgabiró, akinél egy télen kétszer-háromszor ne ismétlődnék ez a véres processus. És az utazónak igaza van. Mert az mégis csak sok, amit nálunk disznóölés dolgában és disznótor tekintetében elkövetnek kivált mostaná­ban, mikor mindaz, aki csak teheti, rászánja ma­gát erre az egyedül Magyarországon gyakorolt műveletre, melynek a deczemberi fagyokkal érke­zik meg igazán a c­saisonja. Illés: C Z E G L É D 1-ső szám. lehet Hahn-Hahn Ida grófnő vagy a „milliárdok honának“ szerzője, hogy ezek a magyarok nem csak czigányok, és csikósok, hanem valódi kan­nibálok, akik megölt áldozataikat azért darabolják széllyel, hogy felfalják. Mert ime, alig vannak a kukoriczafogyasztás egy nem megvetendő tényezőjének darabjai ana­tómiai gonddal szétszedve, nagy sürgés-forgás kezdődik konyhában és tornáczon. A gazda, ki hosszúszáru pipájából bodor füstöt eresztve nézi fizetett bűntársainak működését, alig győzi kiadni rendeleteit: — Te Kata, gyorsan vagdaljátok a szalonnát Juczival, aztán fogjatok az olvasztás­hoz ; — Panni, Sári, vegyétek a kis teknyét és siessetek öblögetni; — ejnye János, de nagyokra vagdalja a májat, tüdőt, aprózza egy kicsit! — Hej papramorgós adtál te Ferkó, jobban leszedd azokat a körmöket, te meg Pista, szaporán törjed a borsot, sohasem lesz abból kolbász — és igy tovább, mialatt a kegyetlenségben még férjét is fölülmúló gazdasszony feltürkőzve könyökig váj­­kál a vérrel kevert rizskájában és abban mester­kedik, hogy a paczal jól meg legyen töltve a be­léje valóval, majd nagy dobozba markol és élve­zettel dörzsöli be sóval a szegény áldozat azon testrészeit, melyek járás­kelésében segítették elő. Hangzik a kopácsolás, mintha a göröghitűek nagypéntekje volna, pedig csak az áldozat husá­nak egy részét vagdalják apróra, hogy zamatos fűszerrel borssal, fokhagymával vagy majoránná­val vegyítve egy bádog instrumentumba gyűrjék s abból vékony hártyaburokba tolják átal. Susto­rog erősen a szalonnából kiolvadó zsír, melynek illata az hang-hangnál is kedvesebb a barbár menyecskének, ki a nagy kondérban szünetlenül kevergeti. Mellette a lábasban pirosra sül egy nagy darab zsíros hús, melyet czigány-pecsenye név alatt költ el az a czigány magyar, aki nem is tud jóllakni, ha a szája két szélén nem csöpög le a zsiradék.

Next