Czeglédi Hirlap, 1905. július-december (1. évfolyam, 6-31. szám)

1905-07-02 / 6. szám

I. évfolyam. 6-ik szám. CZEGLÉDI HÍR­L­A­P___ A ref. egyháztanács tehát ellenkezésbe jött ismeretes határozatával nemcsak a mo­dern világ felfogásával, hanem egyáltalán a haladás törvényeivel, melyekkel szemben az határozottan csökönyösséget, sülyedést jelent. Az azonban ismert dolog, hogy ez a mi egyháztanácsunk ősidőktől fogva nagy­zási mániában szenved, s ha e beteges hó­bortjában annyira „souverain“-nek kép­zeli magát, hogy neki a jog, törvény és igazság csak az, amit ő annak talál, mit bántani e jóleső illuzziójában ? Minket ez csak mosolyra késztethet. A boszanko­­dás az egyházmegyének jut, melynek ugyan­csak sok dolga akad a határozatok repa­rálásával. Mi hiszszük, hogy az egyháztanács fe­lettes hatósága a nőtanítók javára fog dön­teni és úgy a jelenben, mint a jövőre­ nézve nem fog elzárkózni egy teljesen igazságos és jogos követelés elől. Azok pedig, akik annyira ellene van­nak, hogy a nőtanítók is földes tanítói ál­lásra juthassanak, adják meg magukat, mert nincs igazságuk. De nem is lehet, mert ha a férfiak a nehéz megélhetési vi­szonyok következtében arra szorultak, hogy utat és módot kell nekik nyújtani a csa­ládalapításra és fenntartásra, úgy e módot a férjhezmenetel megkönnyítése végett a nők­ is követelhetik. De sem feleségül venni, sem versenytársul elfogadni,­­ mégis csak igaztalanság. Pedig ugy­e uraim, ha mi rajtunk esik igazságtalanság, megostromol­nánk miatta még az eget is! Az egyháztanács elutasító határozatát akár érdemileg vizsgáljuk azt, akár pedig, — mint most itt tettük — az általános nőkérdés szempontjából, — nemcsak nem helyeselhetjük, — hanem azt egyenesen el­ítélendőnek tartjuk,, mert ellenkezik a kor­fejlődés legelemibb követelményével : az észszerűséggel. — Viskóty I, aki azon a pályán a melyre egész ifjúságát, ifjú­sága egész erejét fordította egy lépést sem tud tenni a maga lábán. Az érettségit tett tanulók absolúte semmire sem képesek az élet nagy prakszisában, azért mondják ezekre, hogy olyan semmik, a­kikből min­den valami lehet, de a szakiskoláit elvégzett jo­gász sem képes ám egy sommás keresetet meg­csinálni, ha az előadásokat szorgalmasan látogatta, míg, ha bármi okból elkerülte az iskolát prakti­kus ismereteit a diplomával együtt megszerezheti. Tehát iskoláink — még a szakiskoláink sem adnak teljes bevégzettség esetén sem az életre kész anyagot, a mi a tanítási rendszer alaphibája. S ez nem új dolog. Hányszor hasonlították már össze a mi nevelési rendszerünket az angollal s hányszor dicsérték ezt, mint követendő példát a­nélkül, hogy rendszerünkben valami gyökeres vál­tozás állott volna be, mert a­mi történt, az lényegtelen s nem érinti a helytelen alapokat. És vájjon honnan van ez? Annak igen egyszerű az oka! Ha azt kellene mondanunk, hogy nincs szak­­férfiainkban képesség, hogy a rendszer helyes el­veit feliserjék és gyakorlatilag alkalmazni tudják, nagyon szomorú volna s e kérdésről többet nem lehetne szólni sem. De nem igy áll a dolog, mert szakférfiai­nk az elméletben mind az újítás hívei s igen életre való eszméket pendítettek meg. De hiába van azok szakértelme és ügybuz­galma, jószándékú agitációja. Mindaddig, míg az államférfiak, politikusok nem veszik a dolgot a kezükbe, az óhaj marad óhaj s elmélet. Nálunk egyáltalán semmi sem megy a po­litikusok vezetése nélkül. A tudományos akadé­miát nem a tudósok, hanem a politikusok alapí­tották. Azok csináltak hidakat és emeltek épü­leteket. S míg az iskolai reformot az államférfiak létszükségletnek fel nem ismerik, addig nem is lesz abból semmi. Ez pedig — sajnos — csak a beláthatlan jövő kétes reménye, mert azoknak van idejük egy összekötő „és“ szócskán esztendőkig vitatkozni, de ma még nincs idejük a reális élet feltételeit kutatni s az ország életszükségleteinek célszerű kielégítésére gondolni. A magyar tanítási és nevelési rendszer hi­bája tehát ott keresendő! (ld.) Szeptembertől júniusig. Ez az időszak — az iskolák szorgalmi ideje — nemcsak a tanulók és tanítóik s a közvetlen érdekeltek, hanem az egész társadalomra nézve fontos időszak. Ha az iskolák ezt az időt jól használják fel, akkor a nyert jó eredmény az egész nemzetre nyereség, mert a szellemi gyara­podás, melyet az iskolákból évről-évre kapunk valóban nemzeti kincs. A jó iskola s a jó tanítási és nevelési rend­szer az országok legbiztosabb támasza s mivel hatása nem külsőleges, hanem ellenkezőleg min­dig közvetett és nehezen felismerhető, azért itt a helyes út feltalálása a legnehezebb. Az volna leghelyesebb tanítási rendszer, mely a tudományos kiképzést az élet praktikus követel­ményeivel össze tudja egyeztetni, — mely a tudo­mányos ismereteket úgy oltja be az ifjúság lel­kébe, hogy azzal együtt a való élet szükségleteit is felismerni képes, — a mely a képzett ifjút úgy adja át a társadalomnak, hogy az azzal már tel­jesen ismerős, abban teljesen otthon érzi magát Most, hogy az évet bezáró vizsgálatok ná­lunk is, meg az egész országban is befejeződtek, helyén­valónak tartom, hogy a magyar tanítási és nevelési rendszerrel itt foglalkozzam. Rég ismeretes és panaszolt dolog, hogy a mi tanítási rendszerünk a tudományos képzést nem egyezteti össze a mindennapi élet szükségle­teivel. Nálunk az életbe lépő ifjú magával az élet­tel ismetetten abba csak később találja bele magát s nem egy olyan végzett fiatalember akad. Színészet. Az előadó művészet legfőbb célja a hatás, a közönség tetszésének kinyerése. E végből min­den képzelhető eszközt megragadnak s felhasz­nálnak. Az ambitiosus színész minden szavára, min­den mozdulatára, minden egyes lépésére vigyáz, hogy előadásában az érzelmek, gondolatok kellő kifejezést nyerjenek s gesztusai a megfelelő színe­zetet adják szavaihoz. Az ilyen színész mindig szaval, magasan jár, az „Isten Önnel“-t is válasz­tékos hangsúlyozással mondja, mozdulatai kerek­­dedek, simák s a szavalás külső kellékeinek tudo­mányosan is megfelelnek. Tudja, hol kell a kar­jait a feje fölé emelni s azt a szabályszerű ívet, melyben ennek történni kell, egy hajszálnyival el nem téveszti — s tudja, hol kell gesztusainak vállmagasságban történni, hol kell előre lépni, meghajolni, nyakát, fejét hátraszegni. Hogy erre bárki képes legyen, ahoz hosszú tanulmány és nagy gyakorlat szükséges, de ha valaki megsze­rezte ezt az előadási modort, azt mondják rá: képzett, jó színész s bármely társulatnak igen hasznavehető tagja lesz. Van azonban a színészeknek egy másik csoportja. Ezek is ambitióból mennek e pályára. Hanem ezek nem igen törődnek a szavalás meg­állapított szabályaival, a mozdulatok simaságával, a kerekded gesztusok alkalmazásával. Náluk mind­ez magától megy. Mert ezek csak azt az alakot, azt a jellemet nézik, a melyet ábrázolniok kell s belegondolják magukat annak az alaknak lelki világába s úgy beszélnek, úgy mozognak, min képzeletük s legtöbbször tapasztalatuk szerint az ábrázolt alak beszélt s mozgott, még ha ez a be­széd és mozgás a szavalás és előadás akadémiai szabályainak nem felel is meg, ezeknél minden más mellékes, csak a jellem kidomboritására, hű interpraetálására törekesznek s a hű jellemzés kedvéért szükség esetén kitekerik a rethorika leg­tiszteletreméltóbb paragrafusának is a nyakát. Az előadásnak ezt a módját azonban semmiféle tanul­mánynyal megszerezni nem lehet. Erre születni kell. Az ilyenekre mondják: művész! Igen, mert nagyon jó színész lehet valaki, anélkül, hogy mű­vész volna. S a különbség csak gondos megfi­gyelés után vehető észre. Tóváry társulatának tagjai közt is megtalál­juk a színművészet e két csoportját. E rovat szűk kerete nem engedi, hogy részletességgel foglal­kozzam e kérdéssel, de ha már felvetettem, csak arra utalok: tessék összehasonlítani Makai és Rajcsányi játékát (az énekléstől teljesen eltekintve), vagy Hegyesiét Vetési Dánielével, avagy a nők között Herczeg Eugéniáét Szendenéével. Rövid szemle után mindenki tisztába lesz vele, hogy ki­nek szól a dicséret s kinek az elismerés, mert vé­letlenül hatásoknál tertium non datur. Áttérve az egyes előadásokra: Hétfőn: Herczeg Eugénia jutalomjátéka volt. Itt csak annyit mondunk, hogy a szorgalmas és tehetséges primadonna bőségesen rászolgált mind a jutalmazásra, mind a közönség osztatlan szeretetére s jutalomjátéka iránti nagy érdeklődé­sére. Kedden: Duru-Chivot „Üdvöskéjé“-t ad­ták telt ház mellett. A darab a jobb operettek, az előadás pedig a legjobbak közül való. M­a k­a i mint Rokkó bérlő, eredeti alakítást nyújtott. H­e­­gyesi Lórán fejedelem szerepében igen „jó izó“ volt, s míg S­z­i­g­e­t­h­y Pippója a falu vályog­falai közé varázsolt bennünket, addig Rajcsányi Fritelini hercege hallatára és láttára önként nyúlt az ember a monokli után. (Persze nem talált az ember. Szerk.) Természetes, hogy az előadást Herczeg vezette. Igen szépen, jó kedvvel s kedvesen játszott, táncolt és énekelt. Tóváry elmondhatja: ő az én társulatom Üdvöskéje. Szerdán: Zieher Svihákjait adták. Az előadás a szokott gördülékeny, a nehéz jelenete­­zés igen sikerült volt. H e­g­y­e­s­i (Vondracsek) elemében volt. Egy komoly szót sem kellett mon­dania s az neki olyan jól esett! Blitz Fritz is em­berére akadt Makaiban, a ki a hálás szerepet alaposan kihasználta s csak úgy a kabátja ujjából szórta a svihákos ötleteket. Méltó párja volt Her­czeg Eugénia. Vetési (Gilka herczeg) méltóságo­­sabb lehetett volna, de Karácsonyi (Mimi) már nem. Sikerült volt Szalma Sándor (Master Prém) epizódja. Csütörtökön, Tóváryné jutalom­játékául színre került „A kis baba“ vígjáték.­­ Az ötletekkel túlspékelt bohóság elejétől végig hangos kacagásban tartotta a jól megtelt néző­teret. A főfigyelem persze a jeles komikára, Tó­­várynéra irányult, a­kinek művészi előadása más darabokban is gyönyörködtetett bennünket. Játéka ezúttal is az ismert színvonalon állott s jól meg­­érdemlett tapsokat provokált. Pénteken: „A szókimondó asszonyság“ ment volna, de sehogyse ment s mi is kimond­hatjuk a szót, hogy ez a felületes előadás min­denkit szinte meglepett. Határozottan kínos volt, hogy Szirmai Jozefin szavait a címszerepben — alig lehetett megérteni s a legszebb fordulatok és „szókimondások“ hatástalanul vesztek el. A többi szereplőkön is bizonyos határozatlanság látszott s ez az első alkalom, hogy az előadást a súgó vezette. Szombaton: Barrie „Vén lányok“ c. vígjáték kerül színre. Azután még egy előadás és bezárulnak a színház kapui. E hó 4-én a társulat már Abonyban játszik, a­hova szívélyes búcsú üdvözletünket viszi. Hogy a társulat, mint egész, a hozzájuk kö­tött várakozásunknak megfelelt — mondanunk se kell s ha sorsuk újra közénk hozza őket, meleg szeretettel fogadjuk.

Next