Ceglédi Hirmondó, 1924 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1924-01-06 / 1. szám

Kimúltál hát végre sivárságok esztendeje: 1923. Reménykedve állottunk születésednél, aggódva követtünk utadon. Elfáradtunk, célhoz nem értünk, megcsalatkoztunk s most gyűlölettel taszítunk az örök enyészetbe. Menj és enyéssz el az idők futásában, a századok láncolatában ne őrizzen emlékezetünk, hiszen a nehéz napokat, a gondterhes órákat olyan jól esik elfelejteni. De nem távozhatsz nyugodtan, háborítatlanul. Mert nagyon sokat vétettél ellenünk, mert ámítottál, megcsúfoltál, lesülyesztettél, lelkünkben saját sivárságodat plántáltad át s mert nagyon szerencsétleneknek, nagyon nyomorultaknak érezzük magunkat s kétségbeesésünkben elátkozunk téged, mint a megítélés előtt álló az ő gyenge kezű nevelőit. Magyar hitünkre mondjuk, hogy nem ezt vártuk tőled. Mikor megérkeztél, itt egy összetört, földre sújtott nemzet kiáltotta feléd egy jobb jövő reményében a hozsannát s csak annyit kért, nem többet, hogy segíts talpraállni, segíts bekötözni sebeinket, leheld reánk, a bizalom és megértés lelkét és mi megigazulunk. Összetépett hazánk testére nem segítettél egy rongyos foszlányt sem visszatűzni. Lassú cammogásoddal kevesbítetted hitünket, felmorzsoltad akaratunkat. Képzeletünk szárnyai talán már be sem tudják járni a Kárpátok tájait, térképre függesztett szemünk már alig meri átlépni a trianoni határ fekete vonalát. Oh te csigalassúsággal elhaladt keserves esztendő, mennyit cipeltél magaddal a mi összetépett hazafias reményeinkből ! ! Találtál itt egy magyar társadalmat, amely annyi gyógyításra szorult volna, amelyben az emberek alig tudtak egymásra találni, amelyben úrrá lett az önzés, az egyéni haszon hajhászata, foszladozóban az emberi szeretet ; egy társadalmat, amely az anyagot emelte Istenné s most elkábultan járja körülötte hódoló táncait, egy társadalmat, amelyből egyenkint hullanak ki a régi érték drágakövei s helyettük egy uj világ rendje bigygyeszti oda széppé festett értéktelen hamisítványait. S te lassú múlásoddal megöregebbitetted társadalmunk bajait. Senkit sem tettél megértőbbé, könyörületesebbé, békeségesebbé. Lassankint be-lénk vésted azt a gondolatot, hogy ez igy is jó, hogy az erény és munka : már alig képeznek értéket s tanításod nyomán ugyan hol lelhetjük még fel a soraink között az emberszeretetet, hova tűntek el az altruizmus tanin, hol található még fel a társadalmi szoliidaritás nyoma, hol vannak még egymást megértő társadalmi osztályok ? Elvesznek a jelszavak özönében, s betefultak az önzés feneketlenségébe, telhetetlenségébe. ! Oh te csigalassúsággal elhaladt a keserves esztendő, mennyi társadalmi önzést és lelketlenséget hagytál ránk , örökségül! És itt vagyunk mi, kifáradt, megy gyötört lelkű emberek, akik a naiv gyermek áhítatával hittünk egy jobb jövő meséjében s most múlásodkor borzadva ébredünk öntudatra. Sem- smink sincs már, munkában fáradt karjaink elernyedten hanyatlanak alá, kábult agyunk a kétségbeesés sugalra sugarra mentő szálak után kapkod. Nyomorúságok esztendeje tehát nem tudott megindítani, könyörületesebbé tenni egy nemzet vergődése, a jobbaknak hozzád siró keserve, asszonyaink, gyermekeink sok-sok nélkülözése, sóhajtása, keservesen küzdő családapáink elszánt dulakodása , te sivárságok esztendeje, haldoklásodnál uj remények tüze villann ki szermeinkből. Veled elvégeztük. Veled megvívtuk harcunkat. Megsebeztél bennünket, még mélyebbre sülyesztettél, újabb betegségek csiráit plántáltad legyöngült akaratunkba, de veled elvégeztünk, veled leszámoltunk. — Menj, haladj, tűnjél el az örök enyészetbe. Nem érdekelsz többé bennünket. Reménykedve köszöntjük helyetted az 1924-et. Vájjon ez meghozza-e s a szegény , meggyötört lelkű magyaroknak a megvigasztaló, megnyugvást adó boldogságot ?! — Olvasóinkhoz. Hat hónapja, hogy lapunkat megindítottuk s azóta szándékosan nem nyitottunk előfizetést. Erős volt a hitünk, hogy a köz érdekében kifejtett munkásságunk, friss és eleven hírszolgálatunk, a mindenkivel szemben való becsületes szókimondásunk elismerésre talál. Örömmel állapítjuk meg, hogy olvasóink tábora napról-napra növekszik, ami legékesebb bizonyítéka fennállásunk és fennmaradásunk létjogosultságának. Most, amikor lapunk immár második évfolyamába lépett, elérkezettnek látjuk az időt arra, hogy olvasóink számára előfizetést, nyissunk. Tesszük ezt olvasóink köréből megnyilvánuló óhajra és abban a biztos tudatban, hogy tekintélyes számú támogató áll mellettünk. Előfizetési dij negyedévre 5000 , korona, mely összeg kiadóhivatalunkban (Simon és Garab könyvnyomda) fizetendő be. Ára 500 korona. Czegléd, 1924. II. évfolyam, i-s. szám. VIV Vasárnap«...«. CZEGLÉDI HÍRMONDÓ POLITIKAI LAP • MEGJELENIK HETENKÉNT EGYSZER, SZOMBATON DÉLUTÁN Szerkesztőség és kiadóhivatal: I. ker., Kövös tér,régi járásbírósági épület Szerkesztésért felelős: SIMON JÁNOS Előfizetési díj: «gész évre 20.000, félévre 10.000, negyedévre 5000. Egyes számára 500 k csl[i Nyütlér garmond sora lOOO X Szilveszter Amikor kivilágított termekben várta mindenki a szilveszteri éjfél s vele az újév beköszönték két munkatársunk megindult keresni azokat a helyeket, honnan a sötét ablakon át a szegénység, a nyomor, a nélkülözés kiáltott a mulatozók felé. Utjukról a következőkben számolnak be : Első utunk egy gyérvilágitásu házba vezetett. A házigazda szomorúan fogad, felesége és gyermekei aludtak. A feleség egy rozoga ágyon, vékony dunyhával s rajta pokrócféle rongy. 3 gyermek egy rakáson egy vackon összebújva, hogy egymást melegítsék. Takarójuk ruhadarabok. Tüzelőanyaguk nincs, ami meg is látszik az alig arasztnagyságúk kályhájuk tisztaságán. Lótrágyával tüzelnek, de mivel havas a kocsiút, nem szedhettek. A nagyobbik fiú a főbb utcákon elhullajtott , fa- és széndarabokat néha-néha hazahordja. , Innen egy másik lakásba mentünk,mely nem állt másból, mint egy gádorból, melynek az udvarra eső egy méter magas deszkaoldala deszkadarabokkal volt az ereszig kitoldva. Az ajtó lécekből van összetákolva, hézagjai rongyokkal, kukoricaszárral betömve. Agyuk nincs, részint mert a „szobába“ nem fér, részint mert eladták gyermekcipőre valóért. —s Vacokon fekszik az asszony beteg fiacská-ával, a férj pedig szalmával tömött zsákon. Sokat fáznak, sokat nélkülöznek, a munkahiányra panaszkodnak s alig várják az idő jobbulását, hogy a mezei munka megkezdődhessék. Egyébként nem zúgolódnak, szegénységükkel nem mennek a nyilvánosságra, s Káplár volt és bronzérme van. Tőle kaptunk egy címet,•bár messze volt, odamentünk, úgy látszik, a szegény jobban ismeri a sze- gényt, mint a gazdag! Egy nagy házhoz értünk, belőle messze hallatszott a nóta hangja. Zörgetésünket alig hallották meg, végre az egész vendégsereg nagy ámulatával bemehettünk. Csodálkozva néztek bennünket, hogyne, ily időben ilyesmiért mászkálni. Végül a házigazda, ki egyikikünket személyesen ismer, elvezetett az udvar hátsó részébe, hol egy lyukban, mely valaha nem lehetett más bányakemencénél, gubbasztott a család. Feleség az ittmaradt muszka urával. A falra fel is van pingálva az orosz kereszt. Nem aludtak, várták mikor lehetnek valamiben a házigazdáék segítségére. A lakásban egy deszkalap képezi az asztalt, mely a falba vert 2 faszegen nyugszik. Székül egy-egy tégla és vályog szolgál. Ágy nincs, csak szalmacsomag, mely egy összevissza foltozott asztaltemítővel van letakarva. Egy kis katlan a tűzhelyük, szobájuk emiatt füstös, füstkivezető csőrük szemétdombra hajigált szítaszerű pléh. Konyhaedény, miegymás, ami a legszükségesebb a szobában, nem láttunk, máshol tartják, nem mutatták meg. Meg vannak egymással elégedve, a sorssal is. Igényük nem nagy, megelégednek a krumplihéjjal is, azonban szívesen vennék, ha takarójuk melegebb volna, mert reggelre, mint mondják, úgy kihűl a lakás, hogy a vedlett-kopott muszka köpeny alatt már fáz- nak is ? ! Most azonban a muszkán meglátszik a „meleg“, valószínűleg felülről jutott neki is az ó-év felejtőből. Innen mi is hazatértünk. Mi fáztunk, mígd a szembe jövő szintén hazatérőben lévők kigombolt kabátban mondották a fülükben maradt nótát. Kovács J.