Ceglédi Ujság, 1908 (18. évfolyam, 2-52. szám)
1908-01-12 / 2. szám
Cegléd, 1908._____________ XVIII. évfolyam. —2-ik szám. Vasárnap, január 12. PO LITIKAI HETILAP ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 6 korona. Négy hóra 2 korona. Egyes szám ára 14 fillér. Megjelenik minden vasárnap reggel. Felelős szerkesztő : DR. HALÁSZ LÁSZLÓ. Előfizetéseket és hirdetési díjakat, továbbá a lap hirdetéseit a kiadóhivatal, I. kerület, Rákóci utca 100. szám alatt veszi fel. Najditér garmond sora 1 korona. Packázás. Zágrábot a magyar tengerparttól terméketlen sziklák, meredek hegyláncolatok zárják el. Egyetlen útvonal, mely a tengeri kereskedelmet megnyitja előtte: a Budapest—fiumei vasút, melyet Kossuth Lajos újkonalapító politikája teremtett meg. Politikájának egyik sarkköve volt, a német világuralmi törekvésekkel szemben a délszlávok megerősítése Magyarország vezetése mellett. Ezért, míg egyrészről közvetlen kapcsolatba hozta a magyar tengerpartot az ország középpontjával, másrészről ez útvonallal a horvát-szlavón tartományok gazdasági fejlődését mozdította elő. Ez a politika vetette meg alapját a horvátok mai gazdasági fejlődésének. Ezért viszonzásul a horvátok fegyveres erővel törtek Magyarország ellen akkor, amikor ezt a Habsburgok beolvasztó politikája ismét meg akarta fosztani állami önállóságától. Az árulás kicsavarta kezünkből a kardot. Az orosz haderő legyőzött s velünk együtt a horvátok is szolgaságra jutottak. Negyven éve, hogy visszaszereztük tartományi önállóságukat, amely biztosította politikai fejlődésüket is. E negyven év a bárgyúságok naiv nemtörődömségnek csöndes kérődzésével múlt el felettünk, míg a horvátok alaposan kihasználták e helyzetet. A vasútvonal utat nyitott előttük az Adria partjaira. S mintha a tengertől tanulták volna el, mely a széles öbölben lassan hömpölyög s csak a partok közelében üti föl fehér tarajját, hogy habos hullámaival megostromolja a szikla-partot, úgy dolgoztak csöndesen, titokban a Magyarországtól való teljes elszakadáson. És most, mikor azt hiszik, hogy partot érnek, célhoz jutnak , tajtékozó dühel rontanak neki nemzeti egységünknek, állami önállóságunknak. S ha vakmerő szilajságuk megtörik ellentállásunkon, morajlik, zúg és tajtékzik az egész tartomány, mint a sziklapartnak neki vágódó hullámok. E hullámok tetején úszkálnak a horvátok vészmadarai, mint a sirályok, melyek olykor partra szállanak, hogy a magyar nagylelkűségnek életet tápláló, jogokat osztó, szabadságot biztosító kenyerét fölemésszék. A magyar nemzetnek a horvát tartományokban előretolt őrszeme, hullámtörő gátja: a horvát bán. Rakodoayt már lesodorták a hullámok őrhelyéről. Most báró Rauch Pál az uj bán. Körülötte tornyosulnak a hullámok. Egy embert már megemésztettek s azt hiszik, hogy a személy megbuktatásával sikerült olyt mélyedést várni állami egységünkön, mely szétrepeszti Szent István birodalmát és kiszakíthatják ez ország területéből azt a tartományt, melyen képzelt jogokat bitorolnak. Ha ez megtörténik, ha e tartományból a magyar hivatalos nyelvet kiszorítják, vagy ha csak a vasutakon a horvát nyelvet egyenjogúvá teszik , ez nemzeti önállóságunk teljes megsemmisítését jelenti. De ha ez be nem is következik, már maga a puszta lehetőség és a mai helyzet mélyen megalázó, melynek oka az, hogy a Habsburgok e nemzet jogos függetlenségi törekvésével szemben ma is a horvátokra számítanak. Megrendszabályozásukat ezért ellenzik. Hathatós föllépésünkből hiányzik az erő, mert nincs magyar hadseregünk. Ezért packázhatik velünk e hazának minden nemzetisége s ezért van bátorságuk állami egységünk ellen lázítani és cselekedni. S hogy ne tennék, mikor nagynevű politikusaink is e nemzet függetlenségi törekvései ellen nyilatkoznak s célul tűzik ki, hogy a 67-es kiegyezés békéival örök időkig Ausztriához csatoltassék. Ezért nem jelszó a függetlenségi párt programmjához való ragaszkodás, hanem a nemzet életszükséglete. Mert ez adja meg nemzeti önállóságunknak s önrendelkezési képességünknek teljességét, amit a 67-es kiegyezés alapján — ha 40 évig meg nem szereztünk — soha meg nem szerezhetünk. A 67-es kiegyezés érintetlen szentségének hirdetése s a közösség fönntartása olyan dogma, mely ellenkezik a nemzet életcéljával, rendeltetésével. A politikusok közt lehet eltérés — a nemzeti önállóság, az állami függetlenség v erése írj. Akit szeretsz, ne írj annak levelet, El se fogadd, hogyha ő küld te neked... Ha jön az ősz, elvirul a kikelet, — Egész erdő levele se menti meg . . . [fa szivetek elhidegül egymástól. Egész levélendő tüzén se lángol. Szerelmetek napja után jön az est S gondot ad, hogy a levelet összetepd, vagy tűzbe vesd ?... írnák. A ló kötő. — ACeglédi Ujság eredeti tárcája. — Jó hatvan esztendővel ezelőtt történt. Zavaros idők jártak akkor. Egész falukat végig lehetett járni úgy, hogy egy épkézláb embert sem találtunk volna otthon. Csak itt-ott, elhagyatott országutakon, csalitokban, rengetegekben lehetett találkozni egy-egy lesoványodott, lerongyolódott alakkal. Messziről mindenki rablónak, futóbetyárnak gondolta volna s csak közelebbről lehetett észrevenni, hogy ez is egy azok közül, aki otthagyva apját, anyját, feleségét, gyerekeit, elment hazát védeni, szabadságot szerezni, ha mindjárt élete árán is. Úgy történt különben a dolog, hogy egy szép, csillagos augusztusi éjszakán a darusi ménesből eltűnt a Szellő. Eltűnt úgy, hoy még a lába nyomára sem akadtak rá, pedig 1000 pengő forint volt kitűzve annak a javára, aki meg tudja mondani, hogy melyik utón vezették el az öreg Bárdy Gábor egyetlen büszkeségét. Mert rettenetesen büszke volt az öreg arra a 8 éves csikóra, amelynek hűlt helyét találták hajnalhasadáskor a csikósok. Mikor aztán reggel a nevezetes úr szokása szerint lement az udvarba, hogy gyönyörködjék az ő saját nevelésű csikója fickándozásában, akkorra már az egész környék népe öszszegyűlt a legújabb hír hallatára. Mintha csak világraszóló dolog történt volna, úgy tárgyalták az esetet. Az egyik azt találgatta, hogy ugyan ki lehetett az a vakmerő lókötő, aki dacára minden gondos őrizetnek, úgy elvezette azt a csikót, hogy még neszét sem hallották. A másik viszont azt magyarázgatta, hogy az eltüntetéshez nem is kellett valami nagy tudomány, mert hát a Szellő nem is volt igazi ló, hanem olyasféle valami, aminek a régi históriák szerint pegazus a neve. Csak egyetlen egy valaki húzódott meg a háttérbe. Rózsás arcú, tüzes szemű, bátor te- tkintetű, büszke magatartású, daliás legényember. Afféle igazi férfiszépség, a teste tele életerővel, a lelke nagyravágyással, a szíve elszántsággal. Aki nem kérdezi, hogy mit kell neki tenni, de amit elvégez azért felelni akar és tud is. Nem szólt egy szót sem, csak ajka rángatózott. Izzó gyűlölettel tekintett szét maga körül. Szemeiből a dac, a gyűlölet villámlott s ha valaki a sokaságból véletlenül feléje fordult, elég volt egy pillantása, hogy a vizsgálódó szem sugarát magáról elhárítsa. Oly egyenesen állt ott, mint egy nádszál s csak akkor roppant meg egy kicsit a dereka, mikor az öreg Bárdy elébe állt. De ez csak egy másodpercig tartott! A következő pillanatban kiegyenesedett s mint akinek legtisztább a lelkiismerete, jelentette ki, hogy helyre jószágnak kerül gazdája ! Került is nemsokára. Alig egy pár nap múlva azt jelentették az öreg Bárdynak, hogy eltűnt már a csikós is. Még a kapufélfának sem mondott búcsút!