Chicago és Környéke, 1971 (66. évfolyam, 1-52. szám)
1971-09-03 / 36. szám
HÍREK A NAGYVILÁGBÓL . A „FASISZTÁK”, akiket Torres i generális, Bolivia baloldali, kommunista hajlandóságú diktátora, •el akart kergetni, napok alatt őt kergették el. „Csak holtan visznek •el engem innen!” — jelentette ki •éppen olyan felvágóan, mint •ahogy az uralmat megszerezte, deamikor az elnöki palota elé két „,fasiszta” tank vonult fel, a halott kiagyon is élve szökött ki, hogy a fierui követségen találjon menedéket, vagy 40 fő baloldali cinkosával együtt. Felesége, gyermekei és néhány ember az argentin követségre menekültek. Most valamenynyiőjüknek „szabad elvonulást” –biztosított a győztes: Hugo Banzer ezredes. Aki, természetesen, éppen íúgy nem fasiszta, mint a hadseregés civil lakosság sem, amelynek felege volt már Torres ostobán amatőr „kormányzásából”. Banzer a katonai akadémia vezetője volt, maga az USA-ban kapta a vezérkari kiképzést, s ezredes létére a tábornokok kára kérte az elnökség betöltésére. Banzer semmi más, „csak” hazafi. Nem jobboldali, mondja, nem is baloldali, mindhez csak politikai frázis, hanem hazafi. Bolíviáért dolgozik és a károszt, amit Torres teremtett, igyekszik most tisztázni. — Bolíviának ■146 éves függetlensége alatt több mint 180 forradalom tört ki, legtöbb sikeresen elkergetve a bentülő elnököt. Ez szép teljesítmény, még egy délamerikai országnál is. Banzer egyébként egy év alatt a harmadik elnök. — Torres egy sereg, szovjet „szakértőt” hívott be. Részben bányaszakértőként, részben egyéb gazdasági szakértőként. Ezek most szaporítják a külföldre küldött szovjet „szakértők” munkanélküli táborát. A megnyugtató az, hogy azért a szovjetnek sem sikerül minden... . NIXON NEM—POLITIKAI országjárásának akadt egy rendkívül érdekes jelentősége. Sehol sem köszöntötték a szokásos anti-Nixon plakátok és a maroknyi szakállas gócok, amelyek közbekiáltottak mindent, leginkább obszcén, piszkos szólamokat. Mindenütt nagy tömeg fogadta és ez a tömeg mindenütt lelkes, sőt helyenként meglepően lelkes volt. Mivel ezeken az állomásokon nem a republikánus párt készítette elő a gyűléseket, a tömeg mindkét pártból verődött össze, ami különösen kellemes következtetést nyújt az Elnöknek az eljövendő választásokra Persze, erre ma még alig lehet komolyan következtetni. De kétségtelen, hogy a nagy anti-Nixon hajsza gerince valahol eltörött. Már McGovern, az egyetlen deklarált demokrata jelölt is kijelentette, hogy többet nem foglalkozik a háborúval, hanem csak a közgazdasággal. Lehet, hogy pont rosszkor váltott át más lóra, mert a Nixon-féle közgazdasági intézkedéseknek komoly eredményeik lehetnek addigra. De a szakszervezetek, amelyek McGovernt pénzelik, nyilván így látják jobbnak. Azért jelöltnek sem könnyű lenni, pláne, ha az annyira jelentéktelen, mint éppen McGovern... KELET-EURÓPAI diplomaták szerint a Szovjet egyre veszít presztízséből a csatlós országokban. Ez nem csoda, mert a „presztízsét” a tankjai adták, nem a gazdasági vagy pártpolitikai sikerei. Egyik tapasztalt diplomata szerint: „Az oroszok hiába igyekeznek, sohasem tudnak közel jutni Kínához, barátságról pedig szó sem lehet köztük. Amerika sokkal közelebb kerül majd Pekinghez, bár igaz barátság a dolog természeténél fogva — köztük sem alakulhat ki”. Ez valószínű. De erre nincs is feltétlen szükség. Az bizonyos, hogy az alatt a 30 év alatt, amióta Amerika és a Szovjet közt kapcsolat létesült, sohasem alakult ki barátság köztük és nem is alakulhat ki. Most az oroszok igyekeznek bizonyos engedményeket tenni (nem nagyokat!), hogy legalább a nyugati frontjukat stabilizálják, de egyrészt ezeket sem fogják betartani, másrészt ezek nem barátságot, legfeljebb kényszerű egymásmellett élést jelentenek. A DOLLÁR HARCA külföldön ezideig jól alakult Az egyetlen, amit még nem egészen sikerült elérnie: nem eléggé esett a valutatőzsdéken. Márpedig az egész intézkedésnek ez volt a célja. Azzal, hogy elszakadt az aranytól, a dollár árfolyama szabadon alakulhat. Washingtonban most azt remélik, hogy ez a szabad alakulás lefelé történik, méghozzá elég nagy százalékban ahhoz, hogy az amerikai árukat versenyképessé tegye külföldön, a külföldi árukat pedig megdrágítsa az amerikai piacon. Ez utóbbit szolgálta a 10 százalékos többletvám kivetése is. A baloldal azt remélte, hogy ebből vámháború lesz az USA és a külföld főexportállamai között, de erről minden európai ország eleve lemondott Természetesen: mind a szabad árfolyamalakulás, mind pedig a 10%-os többletvám ideiglenes. A dollár árfolyamát a többi valutához képest és egyben minden valuta egymáshoz viszonyított árfolyamát is az International Monetary Fund állapítja majd meg. Ha addig a többi kemény valuták megfelelő magas árfolyamot érnek el, akkor a 10%os többletvámot is törlik. Egyelőre tehát Nixon merész operációja sikerrel járt, sőt a beteg sem halt meg. BANKJEGYET A NŐKNEK! Mármint nem kiosztani, hanem ünnepelni őket — legalábbis ez egyik honatya javaslata. A 2 dolláros bankjegyeket 1965-ben megszüntették, mert sok baj volt velük. A honatya most újra akarja nyomatni őket, de nem Thomas Jefferson képével, hanem — bocsánat, de előttünk ismeretlen — feminista matriarcha, Susan B. Anthony komor fényképével. Állítólag már 32 másik képviselő is csatlakozott a javaslathoz, nem beszélve, természetesen, a női felszabadulási szervezetek tömegéről (mármint a szervezetek, nem a tagok tömegéről!). Persze, a rányomtatandó fénykép tekintetében még lesz vita a nők között Mi őszintén reméljük, hogy inkább Susan lesz rajta, mint mondjuk az Abcúg, vagy a Friedhan nénié. Susan sem egy Miss Universe típus, de azért mérföldekre van (elöl) az említettektől. A 2 dollárosokat azért szüntették be annak idején, mert igen sok visszaélés volt velük. A pénzhamisítók kedvenc bankjegye volt,amelyek 20 dollárosra igyekeztek félértéékelni, legnagyobb szerepét a lóversenypályákon és a csintalan nők házaiban játszotta. De főleg nem volt rá szükség. Most sincs, de ha a nők szerepelni akarnak, ám szerepeljenek! Mi lenne, ha a Honatya kiegészítené a javaslatát azzal, hogy ne egy, hanem legalább egy tucat felszabadító nő képe kerüljön rá! Akkor sokkal nagyobb lenne a lelkesedés... A PEKING—HANOI tengelyről azt rebesgetik jól informált, vagyis kommunista körökben, hogy nem is olyan szilárd, mint ahogy hiszszük. Abban Peking is százszázalékosan egyetért Hanoi-al, hogy az amerikaiak vonuljanak ki teljesen Indokínaiból, de abban a kínaiak már nem értenek velük egyet, hogy Amerika dobja ki a Thieu-kormányt és tálcán szállítsa nekik a hatalmat Hanoi, éppen ezért, a Szovjettel folytat intim megbeszéléseket, hogy növelje meg fegyver-ÉS VOLT NIXON közgazdasági döntései mögött? Ez a kérdés izgatja Washingtont Mivel valóban igen rövid idő állt a nagyjelentőségű elhatározások megtárgyalására, úgy hiszik, hogy valaki már nagyrészt kész javaslatokkal folyt bele a döntésbe. Ez vagy Arthur Burns lehetett — találgatják —, vagy John Connally. Burns azért nem valószínű, mert túl ortodox közgazdász ilyen merész játékhoz. Connally viszont már hetekkel ezelőtt utasította vezérkarát, hogy ezekről a kérdésekről dolgozzanak ki helyzetjelentéseket Ezen felül: Connallyt bízta meg Nixon elnök a reformok végrehajtásával is. Ő ma az Elnök pénzügyi szócsöve, szállításait ha Kína netán beszüntetné, vagy lényegesen lecsökkentené azokat Hanoi meglehetősen idegesen néz a Nixon-út elé, mert érzi, hogy Kína olyan hatalmas világpolitikai kérdésekben fog tárgyalni Amerika elnökével, amelyekben Vietnám sorsának részletei elvesznek. Egy öreg róka azt mondta tréfásan ezek után Washingtonban: „Ostobaság egy Nixon—Connally ticketről beszélni a választásra. Inkább beszéljünk egy — Connally— Nixon ticketről!” — Ha ennyire nem is megy a dolog, de Connally erőteljes egyénisége kétségtelenül igen nagy hasznára lesz most az Elnöknek a közgazdasági reformok megvalósításában... MIKE MANSFIELD, a külföldi amerikai katonák visszakozását, úgy látszik, élete legfőbb céljának tekinti. Azt mondja a demokrata vezér, hogy most, ha a dollár árfolyama csökken külföldön, többe kerül fenntartani az ottani haderőket, tehát vissza kell hozni őket. De azért Mansfield most óvatosabb, nem a felét, annál kevesebbet akar hazahozatni. Ez is attól függ, hogy a vendégországok hajlandók-e többet költeni az amerikaiakra, csak hogy ott maradjanak. És, természetesen, attól is függ, hogy mi lesz a NATO és a Varsói Paktum közti haderőcsökkentéssel, amire — sajnos — esetleg már jövőre sor kerülhet, ha a berlini békét végleg nyélbeütik... MAJDNEM HÁBORÚ lett Jorán és Szíria között — tévedésből. Egy szíriai őrjárat valószínűleg tévedésből jordáni területre hatolt be, s a jordániak, szintén tévedésből, azt hitték, hogy ez egy arab gerilla-csoport. Erre tüzet nyitottak rájuk. A szíriaiak tankokat vonultattak fel, de ezek közül csakhamar ötöt kilőttek a jordániak. Mindez augusztus 12-én történt. Közben a jordániak észrevették már a tévedést és próbálták felhívni Damaszkuszt, hogy „vissza az egész", de nem kaptak összeköttetést A harc magától is megszűnt.. (FIGYELŐ) Csathó Kálmán: Bajor Gizi Csathó Kálmán, a kitűnő író, hosszú ideig volt a Nemzeti Színház főrendezője és már ezen az alapon is jól ismerhette a legnagyobb drámai művésznőt, aki valaha magyar színpadon szerepelt. De véletlenül egy házban is lakott BAJOR GIZI családjával, így már kamasz csitri korában megismerhette a későbbi művésznőt, akinek ő is — ki nem? — örök csodálója és tisztelője lett. Ez adja meg Csathó író-sának, a különleges emberi értékét. Ez a kivételes tehetség, aki egyetlen mozdulatával többet tudott kifejezni, mint az egész együttes — Csathó szemei előtt nőtt fel a színpadi világ csúcsára. — Olvasóink közül nyilván nagyon sokan emlékeznek rá, aki tragikus haláláig (1893—1951) a magyar lelki és szellemi elit egyik felejthetetlen képviselője volt. Ezeknek az emlékeknek felelevenítésére és a fiatalsággal való megismertetésére néhány folytatásban közöljük Csathó Kálmán — a legilletékesebb szemtanú — megfigyeléseit BAJOR GIZIRŐL. Lénye finomságát és kedvességét semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy bár tisztában volt a maga nagyságával, ezt a legszerényebben viselte. Megnyilvánult ,ez abban is, hogy készséges és engedelmes eszköze volt a rendezőknek, amiben egyébként annak is része volt, hogy ez nem került semmi megerőltetésébe, mert mindent meg tudott csinálni,amit kívántak tőle. Meg aztán kényelmesebb is volt számára, ha inkább a rendezőre bízta magát, minthogy ő maga törje fejét egy-egy bonyolultabbnak látszó színpadi helyzet kibogozásán. Erre akkor döbbentem rá, mikor egyszer úgy akartam rávezetni, mit kell egy jelenetben megjátszania, hogy megpróbáltam neki a többi szereplő közt folyó anyagi vita lényegét megvilágítani, de mindjárt az elején azzal rágott a szavamba: I — Ne magyarázd, mert úgysem figyelek oda. Csak pondd meg, mit csináljak, és meglesz! Meg is lett mindig, mert ha tudta, mit kell megjátszania, ahogyan már nem volt probléma számára. És ha a tanuláshoz általában nehezen fogott is hozzá, ha nehezen győzte is le az ismeretlen anyagtól való idegenkedését, amint megbarátkozott a szereppel, az alak egyszerre kialakult képzeletében. És attól fogva nem számít többé segítségre. Ifra& Mar« & színészi mondanivaló, egyik remekebb játékötlet a másik után, s olyan hatásokat tudott kicsiholni az egyes helyzetekből, hogy a rendezőnek nem maradt egyéb dolga, mint gyönyörködni napról napra tündöklőbbre színesedő játékában. Ezenkívül legfeljebb annyi, hogy könyörögve kérje: — Hangosabban, Gizikém! Sokkal hangosabban! Ezért azonban nagyon haragudott, mert úgy érezte, a hangos beszéd játéka bensőségének rovására esik. Ezért is szeretett a Nemzeti süket hodálya helyett intimebb, kis színházakban játszani. Végigtekintve szerepeinek jegyzékén, meglepetve látjuk, hogy ezt a páratlan népszerűségű színésznőt filmen alig játsszatták. Ha pedig megnézzük azt a néhány filmet, amelyeken mégis szerepelt, azok azzal a még nagyobb meglepetéssel szolgálnak, hogy Bajor Gizi a filmen nem volt sem szép, sem jó. A színpadon annyira hódító lénye és elragadó művészete a filmen nem érvényesült. Filmszakértők akkoriban azt mondták rá, hogy nincsen filmarca, és ezzel a szakma napirendre tért fölötte. Abban az időben ugyanis az amerikai filmek nyomdokain haladó, de kispénzű magyar filmgyártás is csak olyan színésznőket játszatott, akik gyönyörűek voltak a mozivásznon, mert filmjeik túlnyomó részének tárgya egy-egy már első tekintetre megejtő, szépségű nő körül támadt szerelmi bonyodalom volt... amihez valóban abszolút szépnek kellett lennie. ..[ Bajor Gizi csakugyan nem ilyenfajta szépség volt. Hiszen, amint már említettem, nem volt szép, csak el tudta hitetni az emberekkel. A gépet azonban, az érzéketlen fölvevőgépet nem lehetett sem szívhangokkal megindítani, sem bájjal meghódítani, sem művészettel megigézni. A gép, kegyetlen tárgyilagosságában, csak a rideg, testi valóságot rögzítette meg, és vitte át a vászonra, sokszor éppen a legelőnytelenebb oldaláról. A színpadon testi és lelki eleven valóságában ott volt a művésznő közvetlenül a közönség előtt, és csodálatos ösztönével, meg beidegződött nagy gyakorlatával mindig tudott rá vigyázni, hogy legelőnyösebb oldalát mutassa a nézőtérnek. A filmen azonban nem tőle függött, hanem a rendezőtől meg az oparatőrtől, hogy merről fotografálják. És ráadásul ez még a színtelen film egyeduralkodása idején történt, azon pedig csak a grafikai szépségek érvényesülhettek, vagyis a szabályos, szobrászilag is tökéletes arcvonásúak, a csak festői szépségek azonban nem. Lehet, ha a Bajor Gizi filmezése idején már nálunk is készítettek volna színes filmeket, azokon — ugyanúgy kifestve, mint a színpadon — szép lett volna ő is. Tudok ugyanis rápéldát — egy elismerten nagyon szép asszonyt —, aki rendes fényképein egyáltalán nem szép, színes diapozitíveken azonban éppen olyan gyönyörű, mint az életben. A színtelen film idejében tehát valóban helytálló leolt a öregáliafutás, hogy Bajos .Giaiosse pings fimarca, és ezért nem szép a filmen. De nemcsak szép nem volt, hanem jó sem. Némelyek szerint azért nem, mert a tudat, hogy nem szép, elvette önbizalmát, és ez bénítólag hatott rá. Mások viszont abban látták a baj okát, hogy a film nemcsak arca szépségét és lényegéző báját nem tudta a vászonra varázsolni, hanem elbűvölő szeme párjának azokat a csodás erejű megvillanásait sem, amelyekkel olyan hatásosan fejezett ki egy-egy érzést, vagy adott nagyobb nyomatékot egy-egy szavának. Ezek mind belevesztek a mozivásznon a filmkép fakó fénytelenségébe. De ennél is nagyobb baj volt az, hogy a film éppen így nem tudta visszaadni a maga igazi szépségében és hatásosságában a hangját sem. Azt a valójában ugyan nem erős és nem átható, de azért csodálatosan behízelgő, édes hangot, melynek megejtő varázsa talán legfőbb hatáskeltő eszköze volt minden érzést a legfinomabb árnyalatokig kifejező, művészetének. Mindez azt bizonyítaná, hogy a film akkori technikai fölszerelése kezdetleges és fejletlen volt — ha ugyanakkor más színésznők nem arattak volna ugyanazoknak a filmfölszereléseknek a segítségével sikereket sikerek után. A hiba okát tehát mégiscsak a Bajor Gizi hangjában és játékában kell keresnünk — noha arról sem feledkezhetünk meg, hogy ugyanazok a színésznők, akik a filmen annyival sikeresebbnek mutatkoztak, mint ő, a színpadon nyomába sem tudtak érni — hiszen Bajor Gizi vitán kívül kora legnagyobb magyar színművésznője volt. Ha ezt mind meggondoljuk, annak a gyanúnak kell ébrednie bennünk, hogy a filmezésnek meg a színjátszásnak valójában talán nincs is közük egymáshoz, vagy ha van, hát nagyon kevés. Bajor Gizi filmeken való sikertelenségének magyarázata tehát éppen úgy nem a művésznő valamely fogyatékosságában keresendő, mint a filmezés gépi eszközeinek tökéletlenségében sem, hanem abban, hogy a színpadi színjáték meg a filmezés két, csak látszatra egyező, de valójában csaknem teljesen különböző művészet. A filmezés kezdetén, a némafilm idején, a filmen való sikeres játékhoz elég volt a jó megjelenés, ügyes mozgás és némi mimikai képesség. Ennél többet még sem bírt ez az akkor még egészen kezdetleges mesterség, és annak a színésznek, aki a felvevőgép előtt nem tudta tökéletesen eltitkolni azokat a képességeit, amelyeknek színpadi sikereit köszönhette, értelmetlen handabandázásnak hatott, vagyis filmellenes volt, és akadálya a sikernek. ■ A hangosfilm megjelenése általában azt a hitet keltette, hogy a hanggal együtt a színészi beszéd és a színészi játék fogja átvenni az uralmat a filmen is. De aztán kiderült, hogy a beszélő film sem bír meg többet az igazi színjátszásból, mint amennyit a néma bírt. Usssish csak úggért, amennyi a mozvászonnak, ennek a kétdimenziójú, széltében és hosszában kifeszített, mélység nélküli filmszínpadnak a felszínén elfér, mélység nélküli, látszat színészetet. Az igazi színjátszástól, a helyzet bensőséges átérzésétől, az átélésből fakadó autószuggeszciótől, a szereppel kapcsolatos elképzelésben való hittől — szóval, mindattól, ami az igazi színművészet lényege — a hangosfilmen is ugyanúgy tartózkodniok kellett a színészeknek, mint azelőtt, a némán. De alkalom is alig kínálkozott intenzívebb játékra, hiszen abban az időben, mikor Bajor Gizi a filmen próbálkozott, a hangosfilmek szövege alig volt több, mint azelőtt a cselekmény-magyarázó felírásoké a némafilmeken. Szellemes párbeszédek, érzelmes vallomások, kesergő panaszok, általában olyan, csak kissé hosszabb, beszédek, amelyekbe érzést lehetett volna belevinni, és bele lehetett volna melegedni, nem fordult elő — pláne magyar filmen — véletlenül sem. A film abban az időben mintha nem is eljátszása lett volna a cselekménynek, hanem csak illusztrációja. Csupán a külsőségeket közvetítette, a Bajor Gizi művészete pedig csupa bensőség volt. Amit játékából fotografálni tudtak, az művészetének nem lényege volt, hanem csak halvány reflexe annak a színészi átélésnek, amely a színpadon a művészi hit sugalló erejével hatott. A film azóta sokkal közelebb jutott az igazi, művészi színjátszáshoz, és a mai művészi filmeket látva, melyeken a hódító szép arc már nem alapfeltétele a filmre való alkalmasságnak, és mikor már olyan szövegeket is megbír a film, mint a Hamlet monológja Lawrence Olivier előadásában, sokszor jut eszembe, hogy ma talán Bajor Gizi is érvényesülni tudna filmen is. Némi gyakorlattal ő is meg tudta volna tanulni, amit Csortos, Rajnai, Somlay és még annyian tudtak, hogy a fölvevőgép előtt ne játsszanak szívből, csak a művészet látszatát keltsék. Mert, hogy ez a filmjátszás, és csak ez, azt legcsattanósabban az bizonyítja, hogy azok a nagy színművészek, akik a filmen is világsztárokká lettek, vissza-visszatértek időnként a színpadra, hogy eljátsszanak egy-két szerepet, amivel pedig nem keresnek fele annyitsem, mint amennyit azalatt a filmen kapnának. De sarkallja őket a művészi ösztön melynek kielégítése lelki szükségletük, életük célja és értelme, hiszen azért művészek éppen. És azért színészek, mert az számukra a legnagyobb gyönyörűség, ha szemtől szembe a nézők élő eleven tömegével érzik, hogy tetszésük szerint ragadhatják őke művészetükkel ide vagy oda az érzelmek skáláján a döbbent némaságba dermedt rémülettől a félelem alól való felszabadulás boldogságának ujjongó kacagásáig. Is folytatjuk.) AZ ESEMÉNYEK NYOMÁBAN (Folytatás az 5. oldalról) nyékét” gondosan mérlegelik. Újra meghallgatják a szomszédot, átböngészik a fűszer és hús számlát, fillérre kiszámítják, mennyit emészt fel a gyermeknevelés, hol érvényesül, hol nem érvényesül a családi költségvetésben a takarékossági katekizmus. Ez is jellegzetes svájci dolog és pontosan ellenkezője az amerikai alapállásnak. A fogyasztásiból kivont, öszszekuporgatott svájci frank olyan jó pont, mint Amerikában a túlfogyasztási készség. Svájcban áll, halmozódik, az USA-ban száguld a pénz, a svájci mintapolgár takarékbetéttel, az amerikai hitelkártyával jelképezi, ami végeredményben azonos: mennyire ért egyet az áramszerkezeti alaptételekkel Mind a két jelenség manipulációs eredmény, csak.. ? A svájcit évszázadok hitelesítették, az amerikait néhány évtized. Melyik jelenséghez áll közelebb a magyar életszemlélet? Az ember úgy képzelné: az amerikaihoz. Mert? Szeretjük olyasmikreriadni pénzünket, amitől a jó öreg Tell Vilmos forog a sírjában. Valójában, Svájcban derült ki: takarékos nép vagyunk. Mire odáig érett a bepolgáriasodás, hogy ki kellett nyitni a bugyellárist, kevesen jöttek zavarba. Akiknél akadt gátló körülmény, az semmiesetre sem a pénz volt. Inkább? Néhány mulatságos ok: melegvíz számlája három svájci családnak elég. Vagy: a háromhónapos élelmiszer tartalékolást nem vette komolyan. Az milyen isten csodája? A svájci előrelátás úgy gondolja, hogy a háború sorsa attól függ, mennyi ideig lakik jól naponta ötször a polgár. Eszükbe sem jut, hogy berúgják az ajtót: kenyeret, életet davar! És ha eszükbe jut a megoldás egyszerű, felhívják a rendőrséget: furcsa kinézésű katonák lehetetlenül viselkednek és nem veszik figyelembe a társadalmi konvenciókat, amelyek nélkül nem svájci a svájci. Mindez tréfa, de valahol mégis komoly. Elsősorban ott, hogy a svájci magyarok tanultak valamit. Nem spórolás, hanem.. ? Helyesebb kifejezés: beosztják a pénzüket Igaz, csak annyira, hogy a takarékosság ne marja meg legsajátosabb tulajdonságunkat: szeretjük és értékeljük a szépet A többi az állampolgárság után lopakodik vissza és újra sokszínű, pezsgő magyar életet alakít ki. Alakoskodás? Bizonyíték, hogy generációk múlva is magyar ízt keverünk az életünkbe. Nem sok, de de arra elég, hogy évszázadokig keressük egymást (G. Á.) Magyarországról jelentik. ■ A költöző madarak már megkezdték vonulásukat. Újra gyülekeznek a réce- és cankófélék, valamint a gólyák. Magyarországon több mint százféle madárfajta költ évente, de a telet más, melegebb vidéken tölti. ■ Budapesten naponta átlag ötször törik el a vízvezetéki csőhálózat, — állapította meg Hajdú György, a vízművek igazgatója. — Egymilliárd forint kellene a csőhálózat felújítására.