Chicago És Környéke, 1975 (70. évfolyam, 20-52. szám)
1975-05-17 / 20. szám
VOL. 70. ÉVF. 70. Editor and Publisher - szerkesztő és kiadó Dr. JULIUS HOYANY 1975. május 17 Issue No. 20. Ilyenkor az ember szeretne ráborulni az asztalra, amelyen ír és csendben kisírni magát. De Ő, aki most elhagyott bennünket, nem helyeselné ezt. Magyarország utolsó Hercegprímása, Mindszenty József, nem az az ember volt, aki megadta magát az érzelmeinek. A szóba vésett tettek embere volt. Jóságos főpap és kemény magyar. Amit ez a dunántúli faragású aggastyán az utolsó években véghezvitt, az nemcsak elkápráztatta, de a végefelé már megdöbbentette az embereket. Napi tíz órákat a fórumon lenni, utána tovább repülni, megint buzdítani, erősíteni magyar testvéreit, amikor már ő maga is halálosan fáradt volt és így tovább, egymás után. . . Egy fiatal atlétának is sok lett volna. Megmondom őszintén, gyakran gyűlt bennem egy bizonyos aggódó harag, hogy halálra hajszolják ezt az összetört öreg testet. De nem a test beszélt, hanem a lélek, a kemény magyar lelke hajtotta ezt az iramot. A hite. Már úgy látszott, hogy A törzs velünk maradt nem is fizikum ez a törékeny aggastyán, hanem csak a lelke él, buzdít, áld és harcol a Krisztust tagadó kommunizmus ellen. Minden hosszú útja előtt arra gondolt az ember, hogy . . . meddig tart ez még így? Mikor omlik össze benne a test, amit sokezer kilométeres utakra késztetett a töretlen hite, a meg nem alkuvó harciassága a materializmus sátánja ellen? Most bekövetkezett. Mit vesztettünk a halálával? Öt — nem! Mert Ő nem az a sovány, kis öregre sorvadt test volt, ami többé nem fog hosszú gyötrelmes utakra vállalkozni — amit pedig ez a test magában foglalt, itt maradt velünk. A lelke. A hite. A tanítása, az apostolok késői utódjának végtelen bátorsága. A fizikai fáradtság megvetése, amikor úgy érezte, hogy hintenie kell az Igét, mert az Ige él, csak nem mindenki hallja meg. Lombja lassan lehervadt róla, a kor és az irtózatos megpróbáltatások, amiken keresztül ment, lefosztották róla a láthatót. De itt maradt a láthatatlan, ami a lélek törzséből azóta is sugárzik felénk. Az a hit, ami Caligula római cirkuszaiban énekre késztette az oroszlánok elé vetett áldozatokat. Valóban: Pázmány Péter óta nem volt egy annyira dinamikus, hatásos és körülrajongott hercege a magyar katolikus egyháznak, mint Ő. Az maradt a vatikáni rangfosztás után is. A lombot le lehetett fosztani az ágakról, de a törzset nem lehetett megingatni. Itt maradt köztünk és levelek nélkül is terem. Terem: tiszta keresztény hitet, a kommunizmus elleni belső ellenállást, a züllés elleni tisztaságot és szétszórt magyarságunk egybefoglalását. Nem hiába utazott maradék életét fogyasztva — a Péterek és Pálok végtelen hitével egybefoglalta az öt kontinensen elszórt kis magyar gettókat. Ő lett — ő egyedül — a Nyolcadik Törzs. Őbenne egyesültünk hívők és hitetlenek, elveszettek és újra élők. Hiába örülnek a materializmus kaján erői, Mindszenty József Hercegprímásból csak a földi élet távozott, de a fenntartó lélek itt maradt köztünk. Mariazelli nyugvóhelyéről sugározza továbbra is azt a magyarságtudatot, amit ezeréves kereszténységünk barázdáiban vetett el a mártír főpap. Nagy emberi tragédia, hogy elment. De isteni Dicsőség, hogy köztünk volt és a törzse velünk maradt. Ebbe a jövőt rügyező törzsbe kapaszkodunk majd, ha nehéz sorsunkban megfáradunk. Dicsőség Istennek, aki ezt a törzset nekünk teremtette.