Chicago és Környéke, 1976 (71. évfolyam, 1-52. szám)
1976-01-03 / 1. szám
GÁBOR ÁRON Clevelandi Krónika nyomában Fogalmilag az volna helyes, ha tovább kutatnám, milyen úton érhetünk az amerikai tankönyvek, enciklopédiák magyar anyagának revíziójához, hogy megváltoztathassuk az amerikai ember magyarságszemléletét. Gyakorlatilag viszont úgy rajzolódik ki korszerű magyarságszolgálatunk körvonala, hogy először azokról az alapokról beszéljünk, amelyeket kizárólag magunk találhatunk meg. Elfogyott az új emigrációs járvány, mikor azt kérdezem, melyik életfontosságú feladatunk előzi meg a másikat? Inkább újból arról van szó, hogy ez áldozatkészség, a magyarságtudat milyen forrásaiból merítsük azt a néhány százezer dollárt, amely nélkül legszebb terveink is a „szarka” címszó alatt maradnak a történelemben. Nagyot akartunk, de nem bírtuk erővel. A „források” előtt a tankönyvekről legfeljebb még annyit, hogy saját kiadásainkon kezdhetjük a revíziót. Amíg történelemkönyveinkben nem használjuk fel a magyar őskutatás legújabb anyagát, addig nehéz megértetni fiainkkal, hogy miért fáj, ha az amerikai tankönyvek olyan népnek tartanak, amely kultúrája első morzsáit a szlávoktól, vagy a germánoktól kapta. Sumirkodom? Azért sem tehetem, mert a nevem miatt is bajba keveredhetek. A Gábor még elmegy, amolyan sumir lefőt, jelent, de az Áronnal nem tudok mit csinálni. Mózes testvére volt és Új Sumériában is sárga csillagot akasztanának rá. Másodszor csak annyit tudok az egészből, hogy hasznos. Ha nem tudatosítjuk belőle azt, ami tényleg a miénk „barátaink” ülnek történelmi helyünkre. Úgy alakítják származási meséálló jobboldali maronita milíciának szintén küldenek külföldről támogatást, bár ezek sokkal kevesebb fegyvert kapnak, mint a baloldali gerillák. Sokan hiszik, hogy kerülő után nagy titokban a jobboldal is kap segítséget amerikaiaktól és talán Izraeltől is. S vannak, akik azzal vádolják Szaudi Arábia konzervatív kormányát, hogy még onnan, az egész mozlem világ egyik fő vallási éspolitikai pillérét alkotó Szaudi Arábiából is küldenek pénzt a libanoni Falánx-nak é s így katolikus-maronita milíciát támogatnak, nem azért mert mozlemek ellen, hanem mert baloldali mozlemek ellen küzdenek. Az igaz, hogy a fizikai értelemben vett barrikád egyik oldalán csak mozlemek és csak kommunista nem-mozlemek, a másik oldalon pedig katolikusok, főleg mároniták harcolnak. De tudnunk kell, hogy ha a szovjet nem avatkoznék bele, a libanoniak megtalálnák az együttélés módját. Vallásosságánál és mozlem hagyományainál fogva az arab konzervatív nép s a mozlemek többsége nem akar baloldali rezsimet, nem akar orosz uralmat, főleg pedig nem akarja az ország pusztulását. A Nyugatban reménykednek Úgy hogy ha nem Szoldatov nagykövet oldalán lenne a túlerő, a mérsékelt mozlemek megelégednének a maronita beféjüket, hogy a sumir királyok és kínai császárok is románul beszéltek. Tréfálok? Inkább jelzem, hogy az újabban feltáruló történelmi kincsek kiaknázása több, mint divat. Politikai protekciók és történelmi jogok születnek belőle. Románia különleges külpolitikai helyzetére gondolok? Inkább arra, hogy Kádár János diplomatakisinas sem lehetne Ceaucescunál. Ez nem tartozik tankönyv problémáinkhoz? Sajnos, nagyon is. Ha az emigráció ideológiai átszervezése helyett csak fele annyit foglalkozna Kádár a magyar történelem és kultúra védelmével Nyugaton, mint ötven éve a román és cseh kormányok én sem tapogatnám tovább, hogy védekezhetnék hatásosabban történelmi és nemzeti kincseink széthordása ellen, így viszont? Az emigráció legelső feladata, hogy végre olyan magyarságszolgálatot építsen, amely népünk jóhírét nemcsak az idegen, hanem az otthonról áramló anti-magyar felfogás ellen is védi. Megvalósíthatatlan feladat? Könnyebb lenne, ha Kádár Jánosék úgy járnának el, mint például a lengyelek. Államközi megegyezés keretében németlengyel bizottság tisztítja meg a lengyel történelmet, kultúrát „helytelenül” feltüntető elemektől a német tankönyveket. Mit értenek ilyen „elemek” alatt? Az elvi szempontokból Csak annyit árult el egy félhivatalos nyilatkozat, hogy mindazt, ami a bismarcki és hitleri szemlélet alapján került a német tankönyvekbe. Bizonytalan az ilyen meghatározás? Olyan gondolat is meghúzódhat benne, hogy a lengyel és az orosz nép történelme kiegészíti egymást? Esetleg az ellenke ző az folytatás az 1. oldalról irás visszaszorításával, nem akarnák a katolikusokat politikailag is és a gazdasági életben is leteríteni. De amíg Szoldatov embereié az utca, addig nem számít, hogy a mozlemek többsége mit akar. Ezért olyan tehetetlen még Karami is, a mohamedán miniszterelnök. Beirutban az egész helyzetet áttekintő embereknek az a véleménye, hogy amíg a konzervatív mollemekkel titokban egyetértő Arafat nem tud nyíltan kiállni mellettük (és ezt a pánarab jelszavaknak a baloldaltól való kisajátítása teszi nehézzé a számára), addig a polgárháborúnak csak három dolog vethet véget. Egyik a moronita milícia megsemmisítése és a katolikusok politikai és gazdasági eltiprása lenne. A másik, hogy a polgárháborúba Szíria és Izrael beavatkoznék, ami újabb középkeleti háborúra vezethetne és csődbe vihetné az arab világ felé kiépített amerikai külpolitikát (s voltaképpen ez az orosz politika fő célja Libanonban). A harmadik lehetőség pedig, amit a maronita Falanx vezetőinek egy része egyedüli kiútnak tekint, az lenne, hogy külföldről jövő katonai közbelépés állná útját az orosz politikát szolgáló baloldali erőszaknak. 1956-ban mi már megtanultuk, hogy jár az, aki az oroszokkal szemben a Nyugat segítségében bízik. S ilyen tanulsággal szolgált tője? Egyelőre csak annyi világos, hogy a történelmek újjáértékelése és hasznosítása világjelenség és a nyugati országok „liberális” beállítottsága államközi egyezmények szintjén is lehetőséget ad rá. Ilyen alapon az sem lehetetlen, hogy Kádárék marxi vagy szovjet vetületből kössenek „kultúregyezményt” az amerikai és kanadai tankönyvek felülvizsgálására? Majdnem elképzelhetetlen, de csak majdnem. Az amerikai és kanadai szemléletben is egyre több olyan „bűnbánat” motívum szerepel, amilyennel a németek „külső kérés” nélkül is úgy átértékelték történelmüket, hogy a koegzisztenciális jószándékuk messze maga mögött hagyja az igazságot. Pillanatnyilag mindez azért fontos, mert jobb ha többezer éves történelmünk távlatából saját magyarságtudományi intézeteink állnak őrt nemzeti és történelmi értékeink előtt. Különben a Trianonban elrabolt országrészeinkről sohasem tudják meg az amerikai elnökök, hogy azok több, mint ezer éve az egységes Kárpát-medence fogalmához tartoztak és örökre azt hiszik, hogy 1956-ban nem a magyar nép harcolt szabadságáért, hanem reakciós martalóc banda robbantotta ki az ellenforradalmat. Kicsit furcsa gondolat, de valamilyen síkon mégis csak idetartozik: mennyit adnának Washingtonban azért, ha az új történelemkutatási láz kiderítené, hogy a Sziklás Hegység őslakói fehérbőrűek, kékszemüek, szőke hajúak voltak és csak utánuk szivárogtak be Ázsiából az indiánok. Nevetséges? Ha ezzel a felfedezéssel ötszáz éves történelmük ötezer évesre kerekedne ki, egyáltalán nem lenne nevetséges, most megint az amerikai szenátus, amikor 22 szavazattal szemben 54 szenátor tiltakozott az ellen, hogy az oroszoknak Angolában ellenálló két bennszülött csoportot az amerikai kormány anyagilag segítse. Milyen rettenetes félelem nyomaszthatja a Szoldatov nagykövet gerillahadseregétől szorongatott libanoni katolikusok szívét, hogy egyes vezetőik ilyen hiú illúzióba kapaszkodnak? Hogy még ma is nyugati, amerikai katonai akcióban reménykednek? Vallásosság és marxistákkal való együttműködés Rengeteg támadható felület esne ki az amerikai történelemből. Megint új téma borította fel a sorrendiséget? Tévedés. A rövidke kitérő szervesen odatartozik, hogy történelemkönyveink átdolgozása, a „belső” és „külső” magyarságértékelés revíziója nemcsak hozzáállás, hanem pénz dolga is. Akár a magyar iskolahálózathoz, akár a kultúrközpontokhoz, vagy a magyarságtudományi tanszékek tervéhez kapcsoljuk, mindenhol olyan költségvetési többletet jelent, amelyre csak most próbálgatunk fedezetet találni. Ez pedig nehéz és sokoldalú probléma. Újra az kerül előtérbe, hogy fogalmunk sincs emigrációs magyarságunk anyagi erejéről. De ha megismerjük, akkor sem tudjuk kiszámítani, mennyi jut abból, nemolcsó igényeink kielégítésére és mennyi a magyarságszolgálat új intézményeire. A torontói Kultúrközpont mamutgyűjtése ugyanis csak részben igazít el. Egyelőre azt jelzi, hogy a „vasmag”, az emigráció áldozatkész rétege, a megfogható, telekkönyvezhető, hivatalosan megbecsülhető magyar befektetésekre most is előveszi a csekk-könyvét. Órák alatt összeadja a startpénzt, aztán vár, hogy veszi az új intézmény vezetősége a kanyarokat. Ha mindenki megtalálja, amit igényel, nincs baj. Az igazi nehézség ott kezdődik, hogy előre sose tudjuk ki, mit akar. Az kétségtelen, hogy a bál, a családi est, a bajtársi találkozó, a színdarab, a hangverseny, az esküvői party, a szépségverseny, a mozi táblás házat jelent és pénzt hoz. Még az irodalmi est, az író-olvasóval3 képzól az őstörténelmi előadás is elmegy, de a magyar nyelvoktatás, a cserkészet és nemzeti ünnepeink már komolyan belenyúlnak az egyesületi pénztárakba. Honnan teremtsük elő hozzájuk a pénzt? Mibe kerül az a most induló igénysor, amelyet fiatal generációink hoznak magukkal? Csupa olyan kérdés, amelyre csak most próbálgatjuk a feleletet. A sydneyi Magyar Ház például autós szakosztályt állított fel. Hogy a vezetőiskolán, elméleti oktatáson kívül milyen lehetőségeket rejt magában az új szakosztály, még nem alakult ki. Valószínűleg azt valósítják meg, amiről ottjártamkor olyan lelkesedéssel beszéltek: valamilyen formában az autóbiztosítási üzlet hasznát is kisajátítják a magyar alap javára. Lehet, hogy rengeteg nehézségbe ütközik az új tapogatódzás, de a rossz tapasztalat is hasznos. Kimutatja, hol hibáztak, amikor a sydneyi Magyar Központ nemzetpolitikai feladataihoz akartak új pénzmagot gyűjteni. A dél-afrikaiak az utazási üzletből szednek jutalékot a magyar feladatokhoz. Miért ne? Akár az autóbiztosítás, akár az utazás olyan üzletág, amelyből valaki úgyis jutalékot húz. És hol a többi lehetőség? Akárhová nézünk, mindenhol találunk olyan síkot, ahol igényeinket csak pénzért elégítik ki. Ha százszor mondjuk akkor sem felesleges, ezekből a pénzekből komoly magyarságszolgálati intézmények épülhetnek és ráadásul azokat még kérni sem kell. Természetesek. Különösen, ha megszokott, látható, megfogható szolgáltatások fűződnek hozzájuk. Mi történik azonban, ha végül arról kell még beszámolni, hogy a múlt héten az olasz püspöki kar deklarációt tett közzé. Eszerint vallásos ember nem lehet marxista; a marxista tanok elkerülhetetlenül szolgaságra vezetnek; marxista mozgalmak támogatása összeférhetetlen az Istenbe vetett hittel. A nyilatkozat alapgondolata félreérthetetlen: minden vallásos embert óvni kell a marxistákkal való együttműködéstől. A püspöki kar hozzátette, hogy nyilatkozatát VI. Pál pápával való egyetértésben adta ki. Ezt nyilván azért hangsúlyozták, hogy megszólalásukat ne lehessen úgy értelmezni, mintha az a Vatikánnak a szovjet tömb felé folyta- a „szolgáltatás” olyan osztott hétente politikája elmei hasznot jelent, mint a len irányulna. Kanadai Magyar Tanszék Magyarságtudományi Intézet? A „közvetett” magyar adókból fedezzük? Új áldozatkész réteget keressünk, vagy megpróbálkozzunk az amerikai jótékonysági businissel, hogy összejöjjön a tanszék és az intézet felállításához „üzemeltetéséhez” szükséges hatszázezer dollár? Mivel a „közvetett magyar adó”, vagy a „szolgáltatási jutalék” még nagyon idegen fogalom, a Széchenyi Alap a hagyományos gyűjtési módszerek mellett nekünk új, a kanadaiaknak és amerikaiaknak megszokott, hivatásos, jutalékra dolgozó „akviráló” vállalatot is igénybe vett. Megtalálta vele az új kihasználatlan réteget? El tudta fogadtatni az amerikai észjárással azt, amit az emigráció is nehezen fog fel, hogy a kanadai multikulturális szerkezet csak akkor lehet időtálló, ha abban hamisítatlan nemzeti kultúrák, történelmek kerülnek és részünkről ezt a munkát független magyarságtudományi intézet végzi el? Még egyik kérdésre sem ad végleges választ a gyűjtés eredménye. Egyelőre csak annyi világos, hogy a Széchenyi Alap helyesen járt el, amikor korszerű és környezetszerű lehetőségeket is igénybe vett. Mert az idő sürget: Kanadában 63 szláv tanszék működik. Hány foglalkozik ezek közül a közép- és kelet-európai kultúra történelem újabb felmérésével? Rossz rá gondolni. TWA BOEING 747 — A hatalmas gép, mely sokkal nagyobb, mint Columbus Santa Maria nevű zászlóshajója volt, meglepő könnyedséggel felemelkedik, s alattunk összezsugorodik a Párizstól egyórányira fekvő vadonatúj, szupermodern Charles de Gaulle repülőtér, a jövő szimbóluma. Miután beutaztam Európát, a magasból utolsó pillantást vetek a kontinensre, hogy felmérjem bajait, problémáit, melyekkel meg kell birkóznia, ha a saját ura akar maradni. A Szovjetunióval érintkező déli és északi szárnya két különböző magatartást képvisel. Törökország, bár területileg Ázsiához tartozik, a NATO és az európai védelem legbiztosabb bástyája volt, amíg az amerikai kongresszus nem inzultálta a katonai segély leállításával. A külpolitikában járatlan szenátorok és képviselők görög szavazatok reményében (és a ciprusi akció ürügyén) még az alkatrészpótlást is megtiltották a Ford-kormányzatnak, s most a törökök másutt igyekeznek fegyvert vásárolni, esetleg az oroszoktól, akik ellen talán használniok kell. A török-görög viszony annyira elromlott, hogy egymást tekintik a legnagyobb ellenségnek, s fenyegetődzéseik félelmetes távlatokat nyitnak. A görögök Isztanbult (az egykori Konstantinápoly) követelik vissza, a törökök a partmenti görög szigeteket akarják megszállni. Északon a finn semlegesség állandó teherpróbáját állja, példaszerűen. Önállóságuk szigorú feltételeként nem ingerük a Szovjetuniót, aminek ellenében megkövetetik, hogy belügyeiktől tartsa távol magát. A szeptember végi választásoknál a finn kommunista párt (Népi Demokratikus Liga a hivatalos neve. . . ) 19 százalékot kapott, ami kétszázalékos gyarapodás, de a kormánykoalícióban nem növelte súlyát. A koalció vezetője a szociáldemokrata párt, a szavazatok 25 százalékával, ami egy százalékkal kevesebb az előzőnél; szerencse, jó helyre ment, a Konzervata Párt kapta, így a részesedése 18,5 százalék. Az agrárpárt is nyert 1.3 százalékot, 17,7 százalékos eredményével negyedik a koalícióban, mely a finn stabilitás és semlegesség igen szilárd alapja. Egészen más jelleggel semleges Svédország: tömböktől független, külön úton járó külpolitikája gazdasági és katonai erőre támaszkodik. Svédország bármely pillanatban az atomklub tagja lehet, modern tengeralattjárói jól rejtett, sziklába fújt betonfedezékekben várják esetleges bevetésüket. Gazdaságilag egyike a legfejlettebb országoknak, termelési módszereit a tisztára kapitalista országok is utánozhatnák, akárcsak szociális rendszerét a szocialista országok. A svéd szakszervezetek felelősségteljesen képviselik a munkásság érdekeit; jelenleg két irányban nyomják követeléseiket, egyik a beleszólás joga a vállalatvezetők kinevezésébe, se az előmunkásokig. A másik a profitrészesedés: a tiszta jövedelem egy részét a szakszervezeti alapoknak kell juttatni. Svédország eleget tett annak az ENSzhatározatnak (elsőnek és egyedül a tagok között), hogy a fejlett ipari államok nemzeti jövedelmük egy százalékát segélyként adják a szegény, vagy fejlődő országoknak, a svéd segélyprogram 1975-ben elérte a nyolcszáz millió dollárt. Norvégia úgy NATO tag, hogy nem enged NATO katonaságot az országban állomásozni. Komoly problémája hirtelen meggazdagodása az Északi-tengeren feltárt olajmezőkkel, ami egyúttal a Szovjetunióval is összeharagította: Moszkva kutatási és feltárási engedményeket követel a Spitzbergáknál. Az egyszerű halász és fatermelő népet elkapta az iparosodás láza, amisúlyos megpróbáltatásoknak teszi ki a politikailag, társadalmilag és morálisan fejlődésüket. A NATO legerősebb európai tagja Nyugatnémetország, hadserege az általános elkényelmesedésben változatlanul fegyelmezett és mintaszerűen képzett elit. A leggyengébb Hollandia, a NATO legnagyobb gondja a holland had- I sereg zilált állapota. Kelenc éve a hol- sand katonák szakszervezetbe tömörültek, ahogy nevezik, a Besorozott Kato- Inák Aktív Uniója kollektív szerződést köt a főparancsnoksággal szolgálatuk szabályozására. A katona élet minden mozzanata a kétoldali szerződés hatálya alá esik: mikor kelnek, mennyit gyakorlatoznak, hol tölthetik a hétvégé- I két, stb. A szervezett katonák a hajukat olyan hosszúra növesztik, amilyen I re akarják, feletteseiknek csak akkor I köszönnek, szalutálnak, ha kedvük van hozzá. Még elképzelni is borzasztó, hogy mi lesz akkor, ha egy esetleges szovjet I támadáskor sztrájkba lépnek? . . . Az egész déli vonal a NATO lázálma. A török bizalmatlanságot kiegészíti a görög bizonytalanság. Hiába váltotta fel a legutolsó katonai juntát Konstantin Caramanlis demokratikus rendszere, azok a problémák megoldatlanok, melyek a háború óta nyolc különféle puccsot idéztek elő. A katonatisztek változatlanul nyugtalanok, titkos szervezetekben és társulatokban tervezik újabb akcióikat. A helyzetet komplikálja, hogy a balol-dali tisztek, a „Kadafisták”, a hírhedt baloldali vezetővel, Andreas Papandreouval konspirálnak a hatalomátvé telre. Baloldali tisztek és a kommunista párt összefogása majdnem sikerrel járt Portugáliában. Tito halálától mindenki fél, általános meggyőződés, hogy az oroszok azonnal bevonulnak, ami merőben új helyzetet teremt Európában. Katonailag súlyos kihatással lesz a Földközi-tengerre, politikailag Olaszországra, ahol a kommunista párt készen áll a „történelmi kompromisszumra”. Az olasz kommunisták annyira biztosak a dolgukban, hogy nem erőltetik a hatalomátvételt, biztosra veszik, hogy egy nap magától az ölükbe hull. Franciaországban éppen most fedeztek fel szakszervezeti sejteket a hadseregben, melyeket kommunista és állítólag szocialista agitátorok kezdeményeztek és szerveztek. A szigorú intézkedések egyszerre kiformálták az új népfrontot Mitterrand vezetésével. Franciaország megint a politikai akrobatika arénája. Portugália megmutatta, ha egy nép idejében észhez tér, megmenekülhet a kommunista hatalomátvételtől: a demokratikus erők spontaneitása vereséget mért a kommunistákra a választásoknál, az utcai tüntetéseknél, a szakszervezetekben és a katonai tanácsban. Milyen lesz a spanyol nép ébersége, ha szabad mezőny alakul ki a politikában? Spanyolországban a fasizmus és az antifasizmus egyaránt kifújta magát, a munkásság erősen szindikalista, trockijista és maoista beütésekkel. A hadsereg már nem egészen intakt, s a diákság még nem mozdult meg. A spanyol jövő az ifjúság gondolkodásában formálódik. Az Európához csak féllábbal tartozó Anglia mintha magához tért volna. Az angol munkásság már a „nemdolgozás jogát” vitatta, tartsa el a jóléti állam, hogy miből, arra nem volt kiváncsi. Végülis egy Labour-kormánynak kellett kinyilatkoztatni, hogy munka nélkül nincs jólét, vissza kell állítani a munkafegyelmet, s majd akkor vitatkozzanak a jövedelem elosztásáról, ha azt előteremtették, produkálták. Utolsó este egy párizsi kávéházban ültem együtt barátokkal, ismerősökkel, újságírókkal, kommentátorokkal és közgazdászokkal — jól tájékozódott emberekkel. Szinte egyöntetű volt a vélekedés: addig nem lehet változás Keleteurópában, amíg a szovjet politika meg nem változik, arra viszont nincs kilátás. Nyugateurópa így vagy úgy, de egyszer „leesik”. Legvalószínűbb a „Finnlandizálás”, amiben egyikük sem kételkedik, legfeljebb a menetrendben tér el a véleményük: mikor? Háborúra nem számítanak, de a kínaiak ismétlődő jóslata, hogy a Szovjetunió készülődik, aggasztja őket. Ezek után csak boldog újévet kívánhatok a nyájas olvasónak. 3. oldal