Chicago és Környéke, 1979 (74. évfolyam, 1-52. szám)
1979-06-09 / 23. szám
Gábor Áron. Európai jelzések Több esemény jelzi, hogy Erdély ügye akkor is napirenden van, ha ilyen cimkékkel pillanatnyilag nem szerepel az európai politikában. Közülük legfontosabbak azok a jelentések, amelyek Titó moszkvai útjával kapcsolatosak. Ezek közül is az, hogy a Titó- Brezsnyev találkozóról kiadott jelentések és összefoglalók olyan szűkszavúak voltak, hogy azok tendenciáját akkor is észre kellett venni a Moszkvába vezényelt nyugati fél- és egész diplomatáknak, hivatalos, vagy félhivatalos megfigyelőknek, jó vagy hályogos szemű újságíróknak, az egész furcsa társaságnak, akik évtizedek óta a Metropol szállóban lebzselnek és különböző ostobaságokkal „etetik” a nyugati világot. Legtöbbször azzal, hogy Iván Ivánovics jószándékú, álmos medve, máskor...? Mindig úgy, ahogy a moszkvai manipulációs szervek „betáplálják”. Mivel az észrevevés, értékelés, nyilvánosságra hozás olyan folyamat amelyet a legkülönbözőbb érdekek, beidegződések, ideológiai vágyak és ellenvágyak irányítanak, leghelyesebb, ha csak azokat a jelzéseket vesszük figyelembe, amelyek magyar vonatkozásúak, vagy a következő lépcsőben azok lesznek és megint úgy zúdítják ránk az eseményeket, hogy soraink rendezése nélkül indulunk rohamra Erdélyért. Aztán... egymást kárhoztatjuk, hogy újra elszalasztottunk, vagy félreértettünk egy történelmi pillanatot. Ezért helyesebb, ha azokból a mozaikokból állítunk össze intőtáblát, amelyek középpontjában Erdély áll, illetve erdélyi problémánk nélkül nem oldhatók meg. Az egyik ilyen mozaik az, hogy az „öreg partizán” elsőszámú utódjelöltjét, külpolitikai tanácsadóját, a szlovén pártvezetőt a tárgyalások során egyik pillanatról a másikra a Kremlbe leváltották. Hol itt a magyar vonatkozás? Vagy ott, hogy Titó hite megrendült a szlovén tartományvezetőben, vagy ott, hogy Moszkva követelte az eltávolítását. Közelebbről? Amikor az öreg legény „nyugdíjazta” feleségét Jovánkáját, mindenki eltűnt a jugoszláv vezetőségből, aki a moszkvai irányt követte, csak a szlovén tanácsadó maradt. Ebből derült ki, hogy a szlovén „kiskirály” tulajdonképp akkor is Moszkva-ellenes volt, amikor Titoné, Jovánka politikai barátjának hitték és Brezsnyev ezért az árulásért erőszakolta ki az eltávolítását? Mindebből csak annyi biztos, hogy olyan komoly ellentétek középpontjába került, ahol valakit meneszteni kellett. Szokásom ellenére miért vagyok ilyen „diplomata”? Részint, mert belgrádi informátoromat féltem, részint, mert a szlovén párttitkár olyan területeken is mozgott, ahol érdekes budapesti és erdélyi vonatkozások is akadnak. Az erdélyi az, hogy a kínai miniszterelnök jugoszláviai és romániai látogatása során akkor is Titó jobbkeze volt, amikor a kínai vonallal kapcsolatban állítólag, az erdélyi kérdés és Kádár János várható magatartása is szóba került. Hogy ezekben a kérdésekben milyen döntés született arra a moszkvai Tito Brezsnyev találkozó mutat rá: a jugoszláv államfő „soron kívül" utazott a Szovjetunióba és a szlovén párttitkárt is soronkívül váltották le. Másik érdekessége az ügynek: Kádár jugoszláviai vonalát ugyancsak a szlovén párttitkár bogózgatta. Ki volt ebben a „buliban” a beugrató és ki ugrott be? Egy új Rajk per egyszer mindent tisztáz. Végeredményben minden attól függ, hogy a Szovjetnek az előnyösebb-e, ha „fiam János” vádbeszédet mond egy új ügynökperben, vagy rehabilitációs könnyeket sír a félreismert szlovén párttitkár sírjánál. Egyetlen gombnyomás és újra pereg a régi film. Esetleg a tanú is a vádlottak padjára kerül? Pillanatnyilag nem ez a lényeges. Sokkal fontosabb, mindennél, hogy a Titó-Brezsnyev ellentétben milyen szerepet mér a sors otthoni népünkre és milyet ír elő az emigrációban élő, dolgozó magyarságunknak. Ezzel el is jutottunk a pontig, ahol törvényszerűleg vetődik fel a kérdés: meddig, milyen szerkezetben engedhető még meg „több szemléletes” erdélyi harcunk és mikor jön el az utolsó pillanat, amikor még egyetlen keretben összpontosíthatjuk erdélyi céljainkat és harci taktikánkat. Most sem mondhatok mást. Erdélyi harcunk elemei, eszközei csak olyan laza keretben képzelhetők el, amelyekben, világszövetségeink, szövetségeink, bizottságaink, csoportjaink úgy követik saját álláspontjaikat, hogy ne keresztezzék a többi munkáját. Ehhez pedig? Kizárólag abban kell megállapodnunk, hogy követeléseinket a mindenkori realitásokhoz kössük és történelmi céljainkból akkor és annyit próbáljunk megvalósítani, amenynyit és amikor lehet. Csak példaképp említem : mit hirdessünk, ha a Titó-Brezsnyev „párbeszéd” oda torkollik, hogy önálló Erdély vagy annak 1940-es része különálló államként kaphat helyet Európa térképén? Vagy — erről is sok szó esett a világháború végén és után — szocialista hűségéért Erdélyt vagy az 1940-es Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolja a Szovjetunió? Vagy? Erről Lenin is sokat beszélt és Helsinkiben is sokat tárgyaltak: a jelenlegi határok között az emberi és politikai jogokat rendezik Erdélyben. Hogy ebben a pillanatban melyik megoldást érleli az idő azt nyugati világunkban senki sem tudja. Csak annyi biztos, hogy kisebb, vagy nagyobb arányú részmegoldás következik. Viszont ez is jobb a jelenlegi állapotnál és főképp nyitva hagyja a kaput, hogy történelmi képletünket megvalósíthassuk, vagy egy-egy lépéssel mindig közelebb kerülhessünk hozzá. Ha ezeket a jelzéseket nem értik meg tisztes erdélyi vezetőink és korlátolt kontársaink, vagy tisztességtelen vámszedőink, — mindegyik kategóriából épp elég akad — akkor nem számíthatunk rá hogy európai szomszédaink a jövőben is méltó társnak tartsanak és egy új, szabad Európában méltó szerephez juttassanak. Kovács Imre: Magyarországi kommunista párt I. története 5. Rákosi és a hatalomátvétel A háború alatt a magyar kommunista pártnak két központja volt, egyik Budapesten, a másik Moszkvában, s mivel közvetlenül nem érintkezhettek, pontosan a politikájukat, programjukat és taktikájukat sem egyeztethették. Innét a párt Janusarca. A hazai kommunistákat, főleg a harmincas évek derekán jelentkező új nemzedék intellektueljeit kötötték a magyar adottságok, rugalmasabban viszonyultak a kérdésekhez, taktikusan a megoldáshoz, amiben a Komintern 1936-os határozata a népfront-politikáról azért befolyásolta őket. A hazai párt, mint Békepárt együttműködött a kisgazdákkal, a szociáldemokratákkal és a parasztpárttal, továbbá a szakszervezetek megbízottaival és az egyházak világi képviselőivel 1944 kora nyarán alakult Magyar Frontban, mely az ellenállás központja volt. Magáévá tette felfogásunkat az ellenállás jellegéről és céljáról, miszerint Magyarország nagyszabású gerilla hadviselésre a terepviszonyok miatt nem alkalmas ; egyetlen lehetőség, rábírni Horthy Miklós kormányzót a fegyverszünetre, a háborúból kiválásra. Ugyanakkor a fegyelem hiánya, vagy a párt magatartásának állandósult kettőssége, kétértelműsége következtében egyes kommunista csoportok direkt akciókat hajtottak végre: szabotáltak, robbantottak, röpcéduláikat a Békepárt helyett kommunista pártként jelezték és terjesztették. A népi írókhoz közeledő, a Márciusi Fronthoz csatlakozó, a Magyar Fronttal együttműködő kommunista elit, elsősorban Kállai Gyula és Donát Ferenc, majd 1944 késő nyarán előkerült Rajk László a kiugrás, ahogy akkor nevezték, Horthy kiugratásának híve volt, a háborúból. A kormányzó az ellenállással fia, ifjabb Horthy Miklós közvetítésével érintkezett, akivel szoros kapcsolatot tartottam; tanácskozásainkról a Magyar Front vezetőségét, külön Rajk Lászlót, a kommunista párt vezetőjét tájékoztattam. Moszkvából más nótát fújtak. A sztálini tisztogatásokat túlélő emigránsok magukat szerényen a magyarországi kommunista párt moszkvai csoportjának nevezték, de azért nem hagytak kétséget afelől, hogy a súlypont náluk van. Félelmetessé optikájuk tette őket (bár változatlanul reszkettek életükért, biztonságukért), hogy Moszkvában tevékenykednek, tehát a sztálini politikát képviselik. Naivitásukat is ugyanaz a távolság mérte, mint optikájukat, s mindkettővel levizsgáztak a magyar nép előtt. A moszkvai csoport szócsöve hazafelé a Kossuth Rádió volt, nem a legszerencsésebb hangszereléssel. Miközben a magyar földön termett kommunisták népfront-politikát hirdettek és Horthy kormányzót kiugrásra szorongatták, a moszkvaiak élesen bírálták a népfront partnereket, amiért nem határozottabbak, bátrabbak a kiállásukkal; nem fordulnak élesen szembe Horthyval, a rendszerével; nem harcolnak keményebben, állhatatosabban a jobboldal, a fasizmus ellen. Könnyű volt Moszkvából rikoltozni, hogy Fegyverbe!, Fegyverbe, magyar! A parasztok rejtsék el készleteiket, a katonák ne harcoljanak! A hazai viszonyokkal mi voltunk tisztában, akik az országban éltünk és tevékenykedtünk, s azt tettük, amit kellett, amit lehetett. Helyeseltük Kállay Miklós miniszterelnök titkos készülődését és terveit a kiugrásra, miközben Révai József a Kossuth Rádióban gúnyolódott a fegyverszüneti tapogatódzásokon a nyugati szövetségesek felé, hogy az a „burzsoá körök, a földesurak és a kapitalisták érdekeit szolgálja.” Akkor az ország nyugati megoldásban reménykedett, de az amerikaiak és angolok minden kapcsolatról, lépésről informálták az oroszokat, Révai rikoltozása meg a németeket riasztotta, hogy valóban valami készül. A moszkvai csoport nem vette figyelembe, hogy akármerre ugrik ki az ország a háborúból, az egyben a demokratikus berendezkedés előkészítése is, amiből, a kommunista párt mindenképpen profitált volna. Persze egy angolszász-jellegű demokráciában kevesebbet, mint egy szovjet-rendszerű, ún. népi demokráciában. Horthyék— Kállayék becsületére legyen mondva, hogy teljesen tisztában voltak elhatározásuk következményeivel, egyénileg is, politikailag. Tudták, szerepük a háború befejeztével mindenképpen véget ér, le kell lépniük a színről, mégis akarták a békét, mert akkor már csak a nemzet érdekeit nézték, a saját érdekeik elé helyezték. A moszkvai pártcsoport vezetője Rákosi Mátyás volt, akit másfél évtizedes fogság után a magyar kormány 1940-ben odaadott a Szovjetuniónak az 1848—49-es szabadságharcban zsákmányolt zászlókért. Rákosi termetre, alkatra, megjelenésre hasonlított Kun Bélához, politikailag sem különbözött tőle. Nevét nagy gonddal átváltoztatta Róth-ról Rákosira, holott a Vörös stílusosabb lett volna, (amit jelent), de Mátyás keresztnevéhez illőbbnek vélte. Balgán hitte, történelmi vonatkozásával megtévesztheti a magyar népet... A sztálini tisztogatásokat, a magyar kommunista emigráció megtizedelését szerencsésen lekéste. 1940- ben megtépázott, megfélemlített maradékhad fogadta Moszkvában. Teljes biztonságban mégsem érezhette magát: a Komintern fegyelmit indított ellene, amiért a tárgyalásán és a börtönben „nem viselkedett kommunistához méltóan.” Azzal vádolták, hogy megtört, besúgó lett; a biztos megbélyegzéstől Sztálin kímélte meg, aki félt, hogy Rákosi kipellengérezésével meghökkenti és elriasztja az ahogy lehet-mentségével viselkedő és tevékenykedő kommunistákat szerte a háborús Európában. Sztálin nem sokra tartotta a moszkvai csoportot; eleinte nem is gondolta, hogy vezető szerepet játszhatnak a háború utáni Magyarországon. Amikor elfogadta Horthy kormányzó fegyverszüneti ajánlatát 1944 őszén, elismerte legalitását, számolt a rendszer folytatásával, persze a megváltozott körülmények közepette. Maguk a hazafelé öklüket rázó moszkvai kommunisták se voltak tisztában lehetőségeikkel és szerepükkel. 1944 októberében a 24-tagú vezetőség sorozatos üléseken megvitatta a teendőket, s nem tartotta kizártnak, hogy osztozniok kell esetleg Horthystákkal, a burzsoáziával, talán még gr. Bethlen Istvánnal is a kormányzásban. Elhangzott olyan vélemény (Révai Józsefé), hogy ellenzékbe szorulhatnak; Rudas László főideológus pedig a „kettős hatalom” valószínűségét emlegette, a piramis-szerűen felépülő tanácsok és a kormány viszonylatában. Rákosi leintette az aggodalmaskodókat: kettős hatalom nem lesz, a hatalom a kezünkben összpontosul! Horthy lemondásával és elhurcolásával (1944. október 16-án) személye kiesett a találgatásokból, így a Moszkvában tartózkodó magyar fegyverszüneti bizottság tagjai, Faraghó Gábor tábornok, gr. Teleki Géza (Pál fia) az átállt Dálnoki Miklós Béla vezérezredes és a rövidesen megérkező Vörös János vezérkari főnök magukat nyilvánították illetékesnek a kormányalakításra. Molotov szovjet külügyminiszter leintette őket, a demokratikus kormánynak magyar földön kell megalakulnia, mondotta : a magyar nép nevében újból fegyverszünetet kell kérnie a Szovjetuniótól. A miniszterelnök-jelölt a kisgazdapárti Tildy Zoltán volt, a Magyar Front elnöke. Ezt a tervet végülis oda módosították, hogy a demokratikus kormány megalakításhoz nem okvetlenül szükséges csak hazai elemekre támaszkodni. Moszkvában is vannak „jó demokraták”, értve alattuk a kommunistákat... A moszkvai kormányrészleg összeszerelésére Gerő Ernő kapott megbízatást, december 7-én vonatra szálltak, s december 21-én a hazaiak hozzáadásával Debrecenben megalakult az ideiglenes nemzeti kormány, Dálnoki Miklós Béla elnökletével, három kommunista taggal, mely első feladatának tekintette, hogy hadat üzenjen a hitleri Németországnak. Magyar katonák mégsem harcolhattak a vörös hadsereg oldalán a németek ellen, mert Moszkva nem akart lehetőséget nyújtani érdemek szerzésére. Sztálin tudta, hogy Beszszarábia megtartása ellenében viszszaadja Észak-Erdélyt Romániának, Kárpátalját meg lekapcsolja Csehszlovákiáról, hogy megvethesse lábát a Duna völgyében; újabb határmódosításokat, mint a magyarok reméltek, éppen ezért nem javasolhat, vagy támogathat. Különben is egy demokratikus magyar hadsereg korai szervezése meghiúsult a hadifogoly főtisztek húzódozásán. Esküjükre hivatkoztak, ami alól Csák Horthy, mint legfőbb hadúr oldhatja fel őket; a kormányzó viszont szabad elvonulást akart biztosítani a németeknek, nehogy harcolni kelljen ellenük. Az ideiglenesség állapotában a kommunista párt, illetve legújabb nevével, a Magyar Dolgozók Pártja igyekezett a kulcspozíciókat és a rendőrséget megtagadni. Mivel demokratikussága csak jelszavakban nyilvánult meg, Rákosi Kun Béla jogtalanságaiból nem tanult, az 1945. november negyediki nemzetgyűlési választásokon a kommunistákra a szavazatok csupán 17 százaléka, a nemkommunista jelöltekre 83 százaléka esett. Az új koalíciós kormányban (kisgazdapárti többség ellenére) a kommunisták szavazati arányuknál kedvezőbben részesültek a tárcákból. Rákosi miniszterelnökhelyettességet vállalt a belügyet is megkapták. A magyar nép bizalmatlansága azonban csak fokozta étvágyukat, s attól a pillanattól kezdve, hogy bebizonyosodott, parlamentárisan, demokratikus módszerekkel képtelenek hatalomra jutni, fokozottabban alkalmazták az erőszakot, a megfélemlítést, a betörést. Hátukban a megszálló vörös hadsereg és Moszkva támogatásával, amit a nyugati hatalmak kényszeredetten tudomásul vettek, fokozatosan törtek a hatalomra. Rákosi rákapcsolt, a kisgazdapárti többség lefaragására összeesküvési pereket fabrikált, a szociáldemokratákat és a parasztpártot magához édesgette. 1946 tavaszán megalakult a Baloldali Blokk, a hatalomátvétel instrumentuma. Egy év alatt szétverték a kisgazdapártot, bátor főtitkárát, Kovács Bélát az oroszok elhurcolták, majd 1947 nyarán lemondásra kényszerítették a Svájcban tartózkodó Nagy Ferenc miniszterelnököt és menekülésre kényszerítették Msgr. Varga Bélát, a Nemzetgyűlés elnökét, amivel lényegében elérték céljukat: átvették a hatalmat. Rákosi öntelten kijelentette: aki nincs velünk, ellenünk van. Szembeállította magával a nemzetet, amiért a kommunista párt 1956-ban igen nagy árat fizetett: megismétlődött Kun Béla kudarca, katasztrofálisabb mértékben! Frey András írja az ENSZ székhelyéről: (folytatás az első oldalról) Lehet tehát, hogy vissza fogják még sírni a mullahok és ajatellák uralmát. Kanada és Rodézia Rodézia körül is fontosnak ígérkező események vannak erjedőben. Az új angol kormány nem hagy kétséget aziránt, hogy a fehérektől és feketéktől alakított rodéziai kormányt előbb-utóbb el fogja ismerni. Közben az amerikai közvéleményben, a kongresszusban is erősödött a nézet, hogy a rodéziai fehéreket nem szabad hátbatámadni. És az új kanadai kormány szintén helyteleníti a májusban megbuktatott angol munkáspárti kormány négerbarát politikáját. E háromrétű eltolódás úgy látszik arrakényszeríti Cartert, hogy Washington afrikai politikájának az irányítását kivegye a néger Andrew Young (az amerikai ENSZ nagykövet) kezéből. Minthogy ugyanakkor Délafrika az eddiginél is határozottabban néz farkasszemet az oroszoktól felfegyverzett, és a nyugati „haladóktól” erkölcsileg és politikailag támogatott néger terroristákkal, talán szabad remélni, hogy az afrikai kérdések egy része lassanként mégis csak rendeződni fog. Most hallgatnak a nagy purifikátorok Az is lehet, hogy Carter külpolitikai engedékenységének belpolitikai okai vannak. S már csak azért sem akar ujjat húzni a szenátussal, mert még a Watergate-ügynél is sötétebb felhők gyülekeznek a washingtoni Fehér Ház fölött. Több, mint másfél éve rebesgetik, hogy Carterék — ő maga, a fivére és barátai is — törvénytelen módon gyűjtöttek pénzt Carter elnökválasztási hadjáratának a finanszírozására. Erről a lapok túlnyomó része hallgatott. A múlt héten azért kezdtek tudomást venni róla, mert Lance-et, Carter kebelbarátját és volt büdzsé-miniszterét csalásért vád alá helyezték. A fő kérdés nem az, hogy Lance és társai milyen törvénysértést követtek el. Hanem, hogy igaz-e, hogy szabályellenesen fölvett 6,5 millió dollárból fél milliót Carter elnökválasztási kasszájába csempésztek át. A Waltergate-ügy idején —amikor pedig egy krajcár sem tapadt senkinek a kezéhez és Nixon őrjöngő üldözői sem gyanúsították meg Nixon embereit ilyesmivel — az egész amerikai közéletben hosszú hónapokon át alig foglalkoztak mással, mint Nixon gyalázásával. Most a nagy purifikátorok majdnem mind hallgatnak. □ . 3. oldal MEGJELENT! Kovács Imre régóta várt könyve Magyarország megszállása című nagyszabású 400 oldalas munkája a Vörösváry Publishing Co. Ltd. Toronto kiadásában A neves szerző felöleli a magyar történelem legvégzetesebb szakaszait a német megszállástól az orosz megszállásig. A magyar történelem cezúrája 1945. Hogyan jutottunk el oda, miként ragadták magukhoz a kommunisták a hatalmat? Mi volt a németek, a nyugatiak és az oroszok szerepe? Kovács Imre panorámája személyes élmények alapján, a tényezők szigorú megvizsgálásával és a szereplők: Roosevelt, Sztálin, Hitler, Churchill, a többiek felvonultatásával felel a tragicus kérdésekre A könyv külön érdekessége, hogy polemizál Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig c. nagy feltűnést keltett könyvével. Ara: $ 14.00 Szállítási költség: $ 1.00 (Itt levágandó.) Megrendelő neve: Címe: ................. Példányszám (egy, vagy több): ..........................................................................•........v~............. Vételár plusz postai költség (check, money order, cash): dollárban, vagy egyenlő értékű valutában mellékelve ............................................................................................................................ Vörösváry Publishing Co. Ltd. 412 Bloor St. W. Toronto, M5S 1X5 Canada