Chicago és Környéke, 1985 (80. évfolyam, 1-52. szám)
1985-10-19 / 42. szám
k^TOomcgiMjiff______________________ Bájos Blitzkrieg Párizsban Mihail Gorbacsov, aki divatos nejével Londont még cárevics korában egycsapásra bevette (még Margaret Thatcher is ezt mondta: „I like him, I can do business with him!” — Párizsban valamivel kevésbé volt szerencsés. A finnyás franciák még feleségén is találtak kivetnivalót. A szovjet vezetők feleségeihez hasonlítva — mondták a franciák — Madame Gorbacsov óriási előrehaladást jelent. — De ami Moszkvában elegáns (ahol egyetlen ruhaszalon öltözteti őt és ahol idén a partvonal a csíkos mintát írja elő) — az Párizsban... hm... hm... elmegy, de egyáltalában nem hb! Maga Gorbacsov pedig olyan kritika áradatot kapott, mint hogy ha színi előadást rendezett volna a francia fővárosban ,,to Paris" számára és ezért egész Párizs kifent tollal bírálta őt. A Gorba-Show: Hruscsov jobban szabott öltönyben A kritikusok még az új szovjet cár nevét is kiferdítették, Gorbacsovból Gorba-Show lett. Szereplése pedig varieté előadás, aminél a francia kritikusok szerint már látott jobbat Párizs, 1960-ban Hruscsovval a főszerepben. Az akkori szovjet vezető Párizsban csúcsértekezett Eisenhower-rel, de Gaulle-vel és Macmillan brit miniszterelnökkel. Az amerikai kémgép az U-2 titkát árulók révén megtudta, ezt lelövette és ezzel az ütőkártyával érkezett a párizsi csúcsértekezletre. Ott azután kitört mint egy tűzhányó és a házigazdát Charles de Gaulle-t kivéve mindenkit halálra ijesztett, legjobban a nyugati hírközlő médiát. Talán Gorbacsovtól is valami hasonlót vártak a franciák és ezért írták róla, hogy külsőleg egy vasaltabb, jobban öltözött Hruscsov, de hiányzik belőle annak elemi ereje, brutalitása, dinamizmusa és eredetisége! Kifogásolták azt is, hogy Gorbacsov a sajtóértekezleten semmiféle meglepetéssel nem szolgált. És amikor olyan kérdést intéztek hozzá, ami kényes, mondjuk az emberi jogokat firtatták, úgy mindjárt mérges lett, barátiként élére állította kezét és azzal vagdosta az asztalt. Hruscsov az öklét, vagy a cipőjét használta, és az hatásosabb volt! Akadt olyan francia, aki még Gorbacsov orosz kiejtését is kifogásolta, azt írták róla, hogy túl sok benne a „g”, vagyis az ukrános kiejtés. Ami pedig a mondanivalót illeti. Gorbacsov „szenzációs ajánlata” a nukleáris rakéták 50 %-os csökkentése, és a javaslat, hogy a franciák és az angolok tárgyaljanak külön Moszkvával , Párizstól hűvös fogadtatást kapott. Mitterrand elnök a varieté társszereplője, aki szfinxként állott a gesztikuláló Gorbacsov oldalán, — de Gaulle-i pózban jelentette ki, hogy Franciaország atomereje túl kevés ahhoz, hogy érdemes legyen róla tárgyalni —viszont éppen elegendő ahhoz, hogy garantálja francia függetlenségét, ő maga Mitterrand pedig azt garantálja, hogy állandóan korszerűsíti és lépést tart majd a technológia rohanásával. Ami Gorbacsov 50 %-os rakétacsökkentési javaslatát illeti, ez az első hallásra, — Hollandiában, vagy Belgiumban — csábítónak hangzik, de az amerikai fül számára: füllentés csupán! Tárgyaljunk arról ami a tiéd! Amerika fegyverszakértői, a 85 esztendős, számos elnököt szolgáló bölcs Paul Nitze például, úgy találták, hogy a szovjet javaslat teli van trükkel. Az a rendeltetése, hogy korlátozza az USA hosszú és középtávolságú rakétáit, ugyanakkor azonban nemcsak hogy érintetlenül hagyná a Szovjetunió SS-20-as rakétáit, hanem még azt is megengedné Moszkvának, hogy kibővítse jelenlegi silóba épített interkontinentális rakétahálózatát. Ugyanakkor azonban megtiltaná az USA-nak azt, hogy folytassa az S.D.I., vagyis a stratégiai védelem kezdeményezését szolgáló (csillagháborús védelem) kísérletét. Végeredményben erre megy ki a játék! Gorbacsov mindenképpen azt szerette volna elérni Párizsban, hogy megnyerje Európát, gyakoroljon ez nyomást Washingtonra, hogy Amerika kényszerüljön feladni kísérleteit egy védelmi berendezés felállítására. Paul Nitze szerint a Szovjetunió ezzel jóideje kísérletezik, hihetetlenül hatalmas összegeket ölt bele és az évtized végére úgyszólván egész területére kiterjedő stratégiai védelme lesz. Amennyiben Amerika kizárólag támadó jellegű rakétákkal rendelkezne, — védelemmel azonban nem, — ha ez csakis Moszkva privilégiuma, — viszont saját támadó rakétáival szintén túlsúlyban van, — úgy megkísérelhet, akár egy atomzsarolást, akár a rajtaütő támadást, — csupán rajta áll a vásár! nni az. Emlékezzünk október 23-ra! Az 1956-os magyar szabadságharc 29. évfordulójának küszöbén, a Magyar Szabadságharcos Világszövetség a következő felhívással fordul a nemzeti emigrációhoz. Ez év május 7-e és június 17-e között Ottawában 35 ország képviselője ült össze, hogy az emberi jogokról tárgyaljon. Amikor, 10 évvel ezelőtt, Helsinkiben aláírták azt a dokumentumot, mely az ideák szabad áramlását kívánta előmozdítani nyugat és kelet között, az akkori amerikai elnök Gerard Ford a következőket jelentette ki: ......nem az ígéret a döntő, hanem az, hogy az ígéretet ki tartja be.” Azóta, mint tudjuk a Vasfüggöny mögött úgyszólván semmit sem tettek, semmit sem tartottak be. Ceausescu úgynevezett Nagyromániájában, az ősi magyar földön, a magyarság mérhetetlen szenvedésnek van kitéve. Ugyanez vonatkozik a csehszlovák kommunisták alatt sínylődő felvidéki magyarságra. Mindkét országban a magyar vezetőket letartóztatják, megkínozzák, olyan nyilatkozatok aláírására kényszerítik, amelyek homlokegyenest különböznek azok hitével, meggyőződésével és véleményével. Az erőszak alkalmazását „kellőképpeni megfélemlítés”-nek ítélve, némely esetben a megkínzottakat szabadlábra helyezték, hogy híre menjen: ez vár mindazokra, akik szót mernek emelni a magyarság üldöztetése ellen. Azok a Nyugaton élő vezető magyarok, akik figyelemmel kísérték és befolyásolni igyekeztek az Ottawai Emberi Jogi Konferenciát, miképpen a napilapok beszámolóiból értesült magyarságunk széles tömegeivel egyetemben leszögezhetjük, hogy az idei konferencia bizonyos fokig eredményesnek mondható, hiszen Kanada és az Amerikai Egyesült Államok nagykövete egyértelműen elmarasztalta a román és a csehszlovák kormányt az emberi jogok sértő, az illető országok területén élő magyarságot sújtó bánásmódjukért. Ezzel szemben: „A magyar küldöttség vezetője — aki a kanadai magyar nagykövet volt — egyik beszédében tájékoztatta a jelenlévőket a magyarországi nemzetiségek helyzetéről és kezeléséről. Egy rövid interjú keretében kijelentette, hogy az elszakított magyarság kezelése az ottani kormányok dolga.” (Idézet a Katolikus Magyarok Vasárnapja c. hetilap cikkéből.) Mindezek tudatában, a magyar emigrációra nagy feladat hárul. Méltóan meg kell ünnepelnie október 23-t, lerónia a világ szabadságáért elesett magyar hősök emléke előtt kegyeletét. A Globe and Mail ez év augusztus 5-i számának vezércikkéből is kitűnik, hogy a magyar nép hősiességének köszönhető, hogy odahaza valamelyest elviselhetőbb a helyzet, mint másutt. Hogy ezt a nemzeti szellemet ne hagyjuk elalkudni az annyiszor hangoztatott kádári jóságoskodással, nekünk az a feladatunk, hogy igenis a Globe and Mail fent említett megállapítását hangsúlyozzuk ki mindenfelé. A legjobb alkalom erre az októberi szabadsághősök méltó megünneplése. Ezért kérünk minden magyart, aki hűséges nemzetéhez, vegyen részt az idei ünnepségeken. Az ünnepséget az idén október 20-án, du. 3 órakor rendezi a Magyar Szabadságharcos Világszövetség a K.M.Sz-be tömörült egyházakkal és szervezetekkel. (M.Sz.V.) Bevette-e Európa a maszlagot? Ezt pontosan még nem lehet bejósolni. A Gorka- Show-t Párizsban tartották, de ez egész Nyugat- Európának szólt. A franciákat nem szédítette meg! Sőt lehetséges, hogy Mitterrand saját bajain, a Le Watergate botrányon enyhített azzal a fölénnyel ahogy erőszakos vendégét kezelte. Vagy a nyugat-németeket esetleg megijeszthette Gorbacsov azzal, hogy Párizst választotta Bonn helyett — „őket pedig leírta!” A hollandok? A belgák? A dánok? És a többiek... ki tudja? Ez a színjáték ugyanis még nem ért véget. Párizs csupán a jelmezes főpróba volt, a folytatás Genfben következik. Több bevándorlóra van szükség . Különösen akkor, ha el akarjuk kerülni, hogy az ezredforduló idején csökkenni kezdjen az országban élők száma. Ez áll a parlament elé terjesztett jelentésben. Arról is szó esik, hogy évente 125 ezer bevándorlóra van szükség, hogy a lakosság száma a mostani 25 millió maradjon. Évi átlagban ugyanis 50 ezren hagyták el az országot, éppen ezért csak 175 ezernek a befogadásával lehetne megtartani az egyensúlyt. Az idén csak 85 és 90 ezer közt lesz a számuk, 1980-ban 140.000 érkezett. A bevándorlásügyi minisztérium tanulmánya szerint két lépcsőben számolnak a várható fejleményekkel. 1986- ig most, a következő elhatározásra viszont majd november 1-én lehet számítani. Ottawa tanácskozott a tartományokkal és a jónéhány privát szervezet vezetőivel. Ezek több bevándorló beengedése mellett vannak. Nem egy közülük meg van győződve arról, hogy november 1-én arról szól majd a kormány, hogy a következő években növelik a bevándorlók számát. (Canadian Scene) FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! Annak ellenére, hogy nyugodt nyarunk volt, történt néhány fontos esemény. Régi tapasztalat, hogy az igazán nagy dolgok gyakran nem nyilatkoznak meg drámai módon, úgyhogy jelentőségüket csak később ismerjük fel. Nem jelentkeznek szükségszerűen politikai téren, hanem szellemi vonalon. Ebből a szempontból kell néznünk II. János Pál pápa afrikai útját. Aki, mint ezen sorok írója, legalább az utolsó napon közelről szemlélhette a látogatást, ha történelmi érzékkel rendelkezett, megérezte az ott megnyilvánult szavak, tettek valódi és szimbolikus jelentőségét. A hírközlő eszközök mindenekelőtt az „apartheid”-ra és a Délnyugat-Afrikára (Namibia) vonatkozó megnyilatkozásokat hangsúlyozták. Hogy a pápa félreérthetetlenül állást foglal a faji megkülönböztetéssel szemben az természetes. Ezt mások is megteszik, hisz hozzátartozik a mai gyakorlathoz. Nem kellett Afrikába utazni azért, hogy az ember ezt megtudja. Aztán feldobták egy „afrikai zsinat” téves hírét. Hogy egyesek álmodoznak ilyenről, az lényegtelen. Viszont egy biztos: sem a pápa, sem a fekete egyházi vezetők nem gondolnak rá. Teljesen értelmetlen lenne. Egészen más kategóriába tartozik egy afrikai szinódus kérdése. Itt olyan átállásról van szó, amelynek hoszszú távlatban, erős befolyása lehet a katolikus egyház életére. Sokan követik el azt a hibát, hogy ha a vallásról beszélnek, összetévesztik a fontos dogmákat, az alappilléreket a külső, hagyományos formaságokkal, amelyek az egyházon belül, csak egy bizonyos térségre és korlátolt időre nyernek alkalmazást, de amelyek nem tartoznak a hit lényegéhez. Vonatkozik ez elsősorban a misék liturgiájára, az imák és énekek alakiságára, valamint a papi hivatások szabályaira, beleértve a cölibátust. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ma is léteznek katolikus gyülekezetek, ahol vannak nős papok, (de nem püspökök). Vagyis egy változás ezen a téren nem érintené a hit alapjait. A katolikus egyház történelme folyamán ismételten alkalmazkodott egyes nemzetek, régiók és kulturális körök különleges viszonyaihoz, de mindig anélkül, hogy azok az alapvető tanítást érintették volna. Az egyházi évben találunk ünnepeket, amelyek még a pogány időkből maradtak ránk. Az egyház ugyanis igen bölcsen, igyekezett alkalmazkodni a megtérített népek hagyományaihoz. Ezért vett át egyet-mást a régi rómaiaktól, a germánoktól és bizonyos mértékig a szlávoktól is. Ez a gyakorlat megkönnyíti a hit terjesztését. Az elmúlt évszázadokban a missziós tevékenység igen gyakran a nyugateurópai életformának a föld más részeire való átültetését jelentette. Időközben kialakultak ott a helyi katolikus egyházközségek. Már vannak, akik több nemzedék óta keresztények. Ezek erősen érzik a nyugati életforma és a nemzeti kultúrájuk, hagyományaik között lévő különbséget. Mint annakidején a germánoknál és a szlávoknál, itt is elérkezett az alkalmazkodás ideje. Ezért érthető a katolicizmus afrikanizálódásának fogalma. Ennek az építő átállításnak alapjait fektette le a pápai látogatás. Ez érthetően sok embert, aki görcsösen ragaszkodik a formaságokhoz, meg fog botránkoztatni. Pedig ezeknek meg kell érteniök, hogy egy afrikai katolicizmus, amely semmiben sem változtatja meg a hit alaptételeit, de amely alkalmazkodik ennek a földrésznek a viszonyaihoz, sokkal eredményesebben képes terjeszteni az igét az ottani tömegek körében. Ennél a belső egyházi kérdésnél azonban sokkal fontosabb esemény volt a pápa látogatása a mohamedán hívők emírjénél, II. Hassan marokkói királynál. Itt egyidejűleg került sor egy az iszlám és a nyugat közötti politikai és vallási jellegű találkozásra. Péter és Mohamed augusztus 19-én Casablankában kezet nyújtottak egymásnak. Sok történelmi félreértés után e két nagy vallás képviselői visszatértek a nyugati kereszténység történelmének egy régi időpontjára. Raimund Lull egyházatya már a XII. században kijelentette, hogy az iszlám nem más mint keresztény eretnekség. Ő alaposan ismerte a Korán keresztény elemeit. Aki hallotta a pápának a casablancai stadionban a mohamedán fiatalság előtt elmondott beszédét tudja, hogy ezek a gondolatok hozzá is közel állanak. Bizonyíték volt erre az a mindkét oldalról megnyilvánult egyetértés, hogy ma, amidőn a hívőknek a marxistatotalitárius erők támadó, istentagadó materializmusával kell megküzdeniök, nem az ellentétek kiélezésére, hanem egy egységfront kialakítására kell törekedniök. Valódi ökumenizmus volt ez. Sem a pápa, sem király, aki egyben az iszlám hívők képviselője, nem palástolták a két nagy vallás között fennálló különbségeket. Mindketten túl jó hívők ahhoz, hogy ezt megtehették volna. De visszatértek egy ősi kiindulóponthoz, Ábrahámhoz, hogy megtalálták azt, ami inkább összetart, mint szétválaszt. Megható volt látni, hogy a mohamedán hallgatóság milyen lelkesen fogadta ezt a felszólítást. Ha Casablancában sikerült egy millió embert megmozgatni, holott az ott élő keresztények száma csupán 75 ezer, úgy ez állásfoglalást jelentett. Ez nem volt kivezényelt tömeg, mint a moszkvai szavalókórusok. Spontán megmozdulás volt, amely nagy reményekkel tölt el bennünket a jövőre nézve. Két hatalmas vallás találta meg egymást, évszázadokra visszamenő ellentétek simultak el és egy olyan új erő lépett a porondra, amelynek nagy kihatása lehet a világra. A casablancai kegyelem napja természetesen kiindulópont csupán, a jövő feladata, hogy az ottani kezdeményezést tettek kövessék. Aki tanúja volt az augusztus 19-i keresztény-iszlám közös demonstrációnak, jól tudja, hogy a hívő ember számára nincsen ok a borúlátásra. Még mindig mi vagyunk a legnagyobb erő a földön. Csak méltóan kell teljesítenünk nagy feladatunkat. A nagy esemény Habsburg Ottó Templomszentelés Torontóban Ora et Labora! Imádkozzál és dolgozzál! Ezzel a jelszóval épültek az egyház szebbnélszebb román, gótikus és később renaissance templomjai, dómjai a Középkorban és az Újkor küszöbén. Ezeknek a templomoknak hívó harangjai terelték össze a hívő lelkeket az Úrnapján, vasárnaponként. Néhány évszázad leforgása alatt azonban nagyot változott a világ: a harangok lassan elnémultak és templomok elnéptelenedtek. Napjainkban egyre több templomon jelenik meg a vésztjósló írás „Eladó!” Olaszországban pedig ma már jóformán egész nap zárva tartják a templomokat, mert félnek a bűnszövetkezetektől, melyek kirabolják és megszentségtelenítik azokat... Éppen ezért nagy öröm számunkra, egy új templom építése. A torontói magyaroknak a régi Szent Erzsébet templom már régen kicsinynek bizonyult és a rossz közlekedés következtében egyre megközelíthetetlenebb lett. A hívők és papjaik álma végre valóra vált. Az új Szent Erzsébet templom a nyár végére elkészült és az elmúlt vasárnap fényes papi segédlettel szentelték fel. A templomszentelést két püspök az ontarioi egyházmegye püspöke, Rt. Rev. Emmett Carter kardinális és dr. Irányi László magyar püspök 20 pap segédletével végezte, a templomot zsúfolásig megtöltő hívők jelenlétében. Az ünnepi beszédet Carter érsek mondotta, aki úgy látszik behatóan tanulmányozta a magyar történelmet, mielőtt eljött közénk. Megemlítette, hogy Szent István népének, a magyaroknak történelmi feladatot szánt a Gondviselés és ezt a feladatot ezer éven át betöltötték. Megemlékezett az Árpádházi szentekről, így közöttük Szent Erzsébetről, aki a magyar asszonyok, nők példaképe és aki templomunk védőszentje, majd a török megszállás után az Újkorra tért át, az 1956-os forradalomra, "amikor a magyar nép történelmi hivatásához híven le akarta rázni magáról az istentelen kommunista zsarnokságot, amely sárba tiporta az emberi jogokat, szétszórta és megsemmisítette a szerzetes rendeket, börtönökbe zárta az egyház papjait, apácáit és bezáratta az összes katolikus iskolákat. Carter érsek pontos adatokkal dokumentálva, hogy hány tagja volt az egyházi rendeknek a háború előtt és hány maradt belőlük, beleértve az ország bíboros érsekét, Mindszenty Józsefet, akit szintén börtönbe zártak, megkínoztak tántoríthatatlan hitéért hamis vádakat koholva ellene. Valamennyien éreztük, hogy őszinte tisztelője Carter bíboros Mindszenty hercegprímásnak, akit a magyar történelem mártírjának nevezett... Felszólította a jelenlévő hívőket, hogy ragaszkodjanak tradícióikhoz. Ez adhat további erőt valamennyiünknek nehéz óráinkban. Úgy éreztük, Carter bíboros hozzánk intézett szavaival egyenesen a megboldogult Mindszenty hercegprímás üzenetét tolmácsolta. Carter bíboros és dr. Irányi László magyar püspök , akit II. János Pál pápa nemrég nevezett ki az emigráns magyar egyházak püspökévé, hogy az emigráns egyházaknak problémáik esetén ne kelljen a hazai vezetőkhöz fordulni, hanem saját hatáskörben intézhessék el problémáikat. A püspöki áldás után a hívők egyrésze a nagyterembe, míg másik részük a kisebb terembe fogyasztotta el az igazán ízletes ünnepi vacsorát. Az ünnepi köszöntők során az egyházközség valamennyi tagjának köszönetet mondtak, akik a templomépítés munkájában közreműködtek, a két személyt viszont az egyházközség megajándékozott odaadó önfeláldozó munkájáért: az egyik Jaschkó Balázs, az egyházközség plébánosa, aki az előtárgyalásokat és az azzal járó szerződéseket lebonyolította és sokszor fizikai erejével is beszállt a munkába, a másik az egyházközség egyik főoszlopa, Birinyi György, aki szakszerű napi többórás önzetlen munkájával, ellenőrzéseivel és hasznos tanácsaival igen sok munkát és pénzt takarított meg az egyházközségnek. Mindennek gondosan, aprólékosan utánanézett, mielőtt véglegesítésre sor került volna. Ugyanakkor Fr. Jaschkó köszönetet mondott Mosdóssy professzornak, aki a tabernákulum körüli szentségtartó csodás dekorációját tervezte és Vinczer Péter ötvös művésznek, aki Mosdóssy professzor terveit, művészien kivitelezte. A kalocsai nővérek, művészi színes ablakfestményeinek csak egy része készülthetett el. Jaschkó atya annak a reményének adott kifejezést: reméli, hogy a szépen induló lendület tovább tart, és az új templomban nagyobbszámmal vesznek részt a hívők az egyházi életben, mint a már nehezen megközelíthető régi templomban, amely több mint 50 évig szolgálta a hívőket. Alapítóinak nagy része már az örökhazába költözött, ők voltak az alapozók, akik a templom alapköveit lerakták és akik tulajdonképpen megteremtették nekünk a lehetőséget az új templom felépítéséhez. Hála érte az Istennek, hála a hívőknek és mindazoknak, akik segítettek az új templomot építeni. (—) 3. oldal