Chicago és Környéke, 1985 (80. évfolyam, 1-52. szám)

1985-11-16 / 46. szám

A A kabuli katona Ez a fiú egyes verzió szerint 18 esztendős volt, más szerint 19 csupán. Besorozták, Afganisztán­ba vitték, Kabulban állt őrt, amikor a hazatérés furcsa módját választotta. Beszökött az erődként őrzött amerikai nagykövetségre és ott napokig hí­vatlan vendégként vendégeskedett. Mártír prímásunk, Mindszenty József forrada­lom utáni menekülése és az amerikai nagykövet­ségen töltött hosszú­ évei óta nem volt az USÁ- nak egy ilyen kényelmetlen vendége! Schultz külügyminiszter Moszkva felé tartott. Út­közben érte a hír az incidensről és arról, hogy a kabuli amerikai nagykövetséget szovjet csapatok gyűrűzik és az afgán báb, Babrak Karmai kato­nái. Az ügyvivő hiába érvelt a szovjet újonccal, ez nem tudta mire határozni magát. Egyre azt hajto­gatta, hogy hazavágyik, és egyáltalában nem sze­reti ezt az afgán háborút. Végülis a kabuli szovjet nagykövet kétszeri lá­togatást tett az amerikai nagykövetségen vendé­geskedő szovjet katonánál. Ünnepélyesen ígérte neki, nem lesz bántódása ha vele távozik, — hő vágya teljesül, — hazaküldik — és nem büntetik. Az amerikai ügyvivő írásos nyilatkozatot kért és kapott a szovjet katonától, Alexandertól, aki vé­gülis rászánta magát „az önkéntes távozásra’’. Alexander Luchanov a szovjet teenager, aki meg­zavarta a moszkvai minicsúcsot, szintén eltűnt a színtérről. De ki szeretne cserélni jövőjével? Mesterkém avagy csiki-csuki csalódott szerelmes? Vitali Jurchenko, aki augusztusban lépett le Ró­mában és szeptember végén vált híressé Ameri­ Szovjetek nyüzsögnek a színtéren Andrej Szaharov telefonhívását a legkönnyebb megmagyarázni. A szovjet bomba atyja, a Szovjetunióban az em­beri jogokért folytatott küzdelem legkiemelkedőbb alakja, a közelgő csúcsértekezlet haszonélvező­je lett. Parányi mértékben. Engedélyezték, hogy beszélhessen Amerikába telepedett anyósával, menyével és később azt, hogy félig vak felesége dr. Jelena Bonner kiutaz­hasson és elvégeztethesse a kényes szemműtétet amelyre a Szovjetunió még nem képes. Andrei Szaharov azonban odahaza marad to­vábbra is, túszként, — nehogy felvágott nyelvű felesége a kint maradást válassza. Talán többször telefonálhat majd neki az olasz kórházba. Kitelepítettnek ez is óriási kiváltság! Szaharov esete engedmény Moszkva részéről. Gondosan kikalkulálták, hogy a Nyugatot kedve­zően befolyásolják a csúcskonferencia előestéjén. Kis engedmény, de jobb híján a Nyugat ezért is hálás lesz majd — így számítják Moszkvában. És addig is Jelena Bonner utazása és minden Nyugaton tett lépése főcím lesz majd a nyugati hír­közlő médiában, mert a Szaharov házaspár a mé­dia jórészében az emberi jogok szimbóluma lett. Miroslav Medvid esete az más Amikor az angolul nemtudó ukrán tengerész sortba öltözve és viszhatlan zacskóba csomagolt személyazonossági papírjaival a Mississippibe ve­tette magát, nagyon valószínű, hogy nem a KGB írta számára a script-et. Az ukrán tolmács, akivel később telefonon be­szélhetett, azt mondta, hogy a fiatalember mene­dékjog kérése miatt menekült el a Marschal Ko­­nyev nevű super szovjet tankhajó fedélzetéről. Ugyanezt mondta később jelbeszéddel, amikor pénteken rugkapálózva hatan hurcolták vissza a szovjet hajó fedélzetére és mielőtt eltűnt volna szemük elől, a kezével keresztül vágta a torkát, jelezve, hogy mi vár rá. Amikor az amerikaiak a rákövetkező kedden vi­szont látták Miroslavot, addigra lecsendesedett. A szovjet kezelőszemélyzet vette át tőle a történe­tet és ez írta a folytatását. Miroslav Medvin most azt mondja, hogy haza­megy, éspedig saját akaratából. Azt is hozzáte­szi, hogy semmire sem emlékszik abból ami vele történt. Eddigre már alkalmasint hallott a családjáról, és arról is, hogy mi lett volna velük, amennyiben nem engedelmeskedik a visszatérési parancsnak. Ami pedig megnyugvását illeti, a Szovjetunió, ha kényes szem­műtéteket még nem is tud vissza­tartani, az ideggyógyintézetek specialistája, a kábítószerekben hatalmas ott a választás! Azt, hogy a State Department belenyugodott mindebbe a magyarázatba, azt a csúcsértekezlet közeledése magyarázza. Diplomaták, akiknek a külügyek az élet hivatása nem hagyhatják, hogy egy tudatlan ukrán tengerész alig túl a húszon beleavatkozzon a készülő csúcsba és kisiklassa azt nagy gonddal lefektetett vágányáról. Az amerikai ukránok és egyes szenátorok most átkozzák a közreműködő amerikai közegeket. De minden csoda csupán három napig tart, Miroslav Medvin hazamegy és még akkor is, ha New York előtt vezetne a Marschal Konyev útja az óceánon, a fáradt vándort és a hazátlant hívogató szabad­ságszobor nem látja azt. A szabadságszobrot ugyanis állvány borítja most, szépítik a 100 esztendős hölgyet, hogy szép legyen jövőre a jubileumára­­kában, amikor itteni jelenléte kiderült, a múlt hét kétségtelen főszereplője. , Eddig is rengeteget írtak és beszéltek róla itt Amerikában. Azt mondták, hogy ő volt a KGB mes­terkémje, és átállásával a CIA mesterfogása. Jurchenko, — írták az amerikaiak — az újfajta szovjet kémtípus, — nem nő, vagy pénz volt átál­lásának motívuma, hanem az intellektuális kiáb­rándulás. Kiábrándulás a szovjet rendszerből és a felis­merés, hogy a jövő nem a Szovjetunióra mosolyog. És ha már a KGB magasrangú tisztjei is követik a korábbi balett-táncosok piruetjeit, és Nyugatra penderülnek,­­ vajon nem lehet-e messze a nap amikor maga a szovjet nép is magára ébred és le­rázza láncait? Nos Jurchenko hirtelen újabbat lépett. —Vissza­felé — és ezzel alapjában rázta meg Amerikát, amikor a Georgetown-i finom francia vendéglőből a „Disznó-csülökhöz” címzett restaurantból le­lépett és átsétált a közeli szovjet nagykövetségre. CIA kísérőjének a búcsúzáskor ezt mondta: — Mi lenne ha én most lelépnék? Lelőnél? — Óh, dehogyis! Nálunk az ilyesmi nem szokás! — válaszolta a CIA embere — szabad vagy, ha akarsz vissza is térhetsz. — Tizenöt perc múlva visszajövök, — ígérte Jurchenko, — de ha véletlenül nem jönnék, úgy ne okold magad! — És ezzel eltűnt. Másnap bukkant fel, a washingtoni képernyő­ben és ott adta elő képtelen történetét elrablásá­ról, fogságban tartásáról, és a kábítószerekről. Mindez Moszkvában, ahol sohasem hallottak Vi­tali Jurchenko lelépéséről, visszatérése óriási visszhangot kapott. A hangsúly természetesen a CIA gonoszkodásán volt, és arról, hogy a furfan­gos és derék szovjet diplomata hogyan szökött meg és hogyan nyerte vissza szabadságát az amerikai főváros kellős közepén. Lehetséges, hogy akad olyan szovjet TV-néző, aki ennek a történetnek hitelt ad. Amerikai azonban alig akad. Legtöbben azt kér­dezik majd maguktól, vajon ki fizette ki a borsos számlát a finom francia étteremben a „Disznó­csülökben”? És ha olyan fontos volt ez a mesterkém, vajon miért nem ketten kísérték, és miért mentek étkez­ni a szovjet nagykövetség tőszomszédságába? Ezekre a kérdésekre válasz eddig még nem ér­kezett. De időközben fény derült Vitali családi éle­tére: Moszkvában feleséget hagyott hátra és 16 éves fi­át. De Nyugaton is volt neki kihez mennie. A férjes asszonyt Szvetlána Detkovának hívták. Egy Torontóban szolgáló szovjet közeg felesége,­­ Vitalinak állítólag öt éven át viszonya volt vele. Lelépése után a CIA-től kapott egy kis eltávozást, Kanadában találkozott az assszonnyal, de ez állí­tólag elutasította, — mert jobban kedvelte a kémet, mint a köppönyegforgatót és kiadta Vitalinak az útját. Állítólag ez változtatta meg Vitali Jurchenko terveit, — ettől támadt honvágya felesége és fia után, — így a nemhivatalos, de jólértesült ameri­kai forrás. Szvetlána leveti magát a 27. emeletről Vagy talán úgy lökték le? Washington még magához sem tért döbbeneté­ből, amikor újabb hír érkezett Torontóból. — Eto­bi­oke előváros egyik felhőkarcolójának 27. eme­leti balkonjáról, egy fiatalasszony vetette le magát. Ideiglenesen Szvetlána Detvoka-ként identifikál­ták teljesen összeroncsolt tetemét. Fogsorától re­mélik a végleges személyazonosság megállapítá­sát. A kanadai nyomozó hatóságok vonakodnak nyi­latkozni, azt sem árulják el, hogy vajon öngyil­kosságról, avagy másról van-e szó? Reagan elnök úgy hiszi mindez talán nem volt véletlen Most minden amerikainak, így az elnöknek is megvan a maga teóriája. Reagan azt mondta, hogy a számos szovjet incidens, esetleg nem a véletlen összjátéka, hanem a Kreml manőverezése a genfi csúcsértekezlet küszöbén. „A három incidens amint szorosan egymást kö­veti, meghökkentő, — mondotta Ronald Reagan. — Nem lehet kizárni a lehetőséget, hogy esetleg előre megrendezzék. Addig is el kell fogadnunk a történteket, abban a reményben, hogy megtet­tük a tőlünk telhető legjobbat!” Reagan kijelentette, hogy mindennek ellenére várakozással néz a Gorbacsovval való genfi ta­lálkozás elébe. Itt az ideje, hogy hozzálássunk az ügyek rendezéséhez, — mondotta — és végét vessük ennek a furcsa előjátéknak. Washington két feltevése Ami a főváros találgatóit illeti, táboruk két rész­re oszlik: Sokan hiszik azt, hogy Vitali Jurchenko mégsem volt az a teljesen új típusú kiábrándult kém. Ha nőügy rejlett átállása mögött, ez érthetőbb és visz­­szautasítása után a szovjet nagykövetségre való visszaszökése szintén érthető! Igen ám,­­ de mi magyarázza az összeroncsolt holttestet Toronto elővárosában? A második változat hívei továbbra is a mes­terkém feltevésben hisznek. Eszerint Jurchenko nem disszidált, hanem úgy küldték, mesterien megjátszotta szerepét, — a kiábrándult intellektuelt, találkozott magával a CIA főnökével, a láthatatlan Mr. Casey-vel — hó­napokon keresztül meséket adott le a CIA-nek, kérdezősködéséből képet állított össze magának arról, hogy mit tudnak az amerikaiak a KGB-ről — azután szépen visszasétált. Még jó időben, hogy lássa Moszkvában a novem­ber 7-i parádét, a Szovjetunió születésnapjának megünneplését. Nem is beszélve arról, hogy az elkövetkező 10 napon, egészen a genfi csúcsértekezletig, a CIA felsülése és Vitali hősies hazatérése milyen pom­pás propaganda anyagul szolgál majd a Szovjet­uniónak. Kinek van igaza? Talán sohasem tudjuk meg. Tény és valóság, hogy ennek a csúcsnak a szü­letését sok vajúdás előzi meg. Vajon milyen szörny­­szülöttre számíthatunk mindezek után? 3. oldal Régi gyengék, régi orvosságok Habsburg Ottó Ma általában a gaz­dasági élet javulásáról beszélhetünk, de még mindig vannak gyenge pontok, amelyek nem akarnak eltűnni. Ezek nálunk Európában majdnem kizárólag olyan üzemek, vállala­tok, amelyek vagy elöre­gedtek, vagy egyszerű­en túlhaladta őket az idő. Sokan a technológia hatásának tulajdonítják a nehézségeket, ez csu­pán része a problémá­nak. Nem kevésbé esik latba ugyanis hogy tér­ségünk állandó zsu­gorodása és a nemzetkö­zi összműködés szüksé­gessége világpiac kiala­kulására vezettek. Még a múlt század elején egy nagy család a saját kö­rében előteremthetett mindent, ami megélhe­téséhez szükséges volt. Ezt követte a helyi kö­zösségek, majd az álla­mok beavatkozása a ma­gánéletbe. Félszázaddal ezelőtt Hitler még Né­metország gazdasági függetlenségéről beszél­hetett, még ha sokan erős fenntartással fo­gadták is elgondolását. Ma viszont mindenki előtt világos, hogy még egyes földrészek sem tudják minden lakóju­kat mindennel ellátni. Igaza volt a francia Lo­uis Armand-nak, amikor megjegyezte, hogy már nincsenek gazdasági autarkiák. Mindenki csak akkor lehet függet­len, ha éppen olyan nél­külözhetetlen szomszéd­ja, mint az az ő részére. Ennek az eredménye, hogy egymásra vagyunk utalva és hogy munka­­megosztásra van szük­ség. Viszont ebből szük­ségszerűen következik az is, hogy éppen a gaz­dagabb és jobban felsze­relt államoknak kell en­gedményeket tenniök a kevésbé kedvezménye­zetteknek. Nem várhat­juk azt, hogy egész né­pek beérjék a legprimi­tívebb gazdasági viszo­nyokkal. Az export is ar­ra vezet, hogy az új or­szágokban szükségsze­rűen olyan gazdasági ágak jönnek létre, ame­lyek a régiek átállását teszik szükségessé. Ennek folytán termé­szetes, hogy Európában néhány gazdasági ág zsugorodni kényszerül, vagy esetleg teljesen el­tűnik. A világpiac más ágain kell jobb érvénye­sülést keresniök. Ez persze sok fájdalmas válságra vezet. Leg­utóbb az angol szénbá­nyászok sztrájkja muta­tott rá világosan erre a körülményre. Aki tudja, hogy a bányászat mi­lyen mértékben járult hozzá Anglia múltbeli nagyságához, megértés­sel van az érintettek emberi tragédiája iránt. Viszont Skargill szak­­szervezeti vezért terhe­li a súlyos felelősség azért, hogy nem hívta fel időben tagjainak figyel­mét a közelgő válságra és­ hogy belevitte őket egy reménytelen harcba a gazdasági szükségsze­rűség ellen. Ez csak ve­reséggel végződhetett. Ami Angliában történt az elmúlt hónapokban, megismétlődhetik a jö­vőben a kontinentális Európában is. Ezért nem szabad elfelejte­nünk az angol bányász­sztrájk tanulságait. A vállalatok életké­pességének megítélésé­nél a legfontosabb té­nyezők: versenyképes­ségük a világpiacon és technológiai fejlettsé­gük. Úgyszólván min­den nagyvállalat átszer­vezésénél elkerülhetet­len sok munkaalkalom megszűnése. A sok sub­­venció, amit ma — főleg Európában — a vállala­tok kapnak, nem oldja meg, hanem csupán el­odázza azt, ami elkerül­hetetlen. Nem lehet a közösséget a végletekig életképtelen üzemek eltartásával terhelni. Nyugat-Európában ez a fejlődés az acélipar­ban mutatkozik legerő­sebben. Sok fejlődő or­szág gyors iparosodása következtében évek óta túltermelés van acél­ban. Néhány európai üzem időben átállott és ezek valószínűleg átvé­szelik a válságot. Vi­szont sok más abban re­ménykedett, hogy álla­mi támogatással fenn tudja magát tartani. Ma viszont közeledik a döntés ideje. Áll ez a Saarvidék acéliparára is. A német szakszerve­zetek, mint az I.G. Me­tall, azt követelik, hogy a válságot az üzemek államosításával oldják meg. Viszont a gyakor­lat azt mutatja, hogy az államosítás a legtöbb üzemnél nem hozott semmiféle javulást. Követelése azért is ve­szélyesen irreális, mert alapja tisztán ideológiai formula, néha egyszerű hatalomvágy. Az álla­mosítások, majdnem ki­vétel nélkül, eredmény­teleneknek bizonyultak és komoly megterhelést jelentenek az adófize­tőknek. Támogatóik az­zal igyekeznek szépíteni balsikerüket, hogy álta­luk a termelési eszközök a közösség tulajdonába kerülnek. Ezzel szem­ben az igazság az, hogy az államosítások az ál­lami közigazgatás hata­lomátvételére vezetnek a közgazdaságban. Minden vállalkozás si­kerének alapja az előre­látás, a helyes tervezés. Alkalmazható rá is a ré­gi francia megállapítás, hogy „gouverner c’est prévoir”, „a kormány­zás titka az előrelátás”. Ezzel szemben a köz­­igazgatás feladata a mindennapi problémák megoldása. Ezért az ál­lami tisztviselők nem al­kalmasak üzemek veze­tésére. Nem csoda, hogy a legtöbb államosított üzem nyakig van adós­ságban. Súlyos megter­helést rónak a még sza­badon működő vállala­tokra. Intő példa erre a Mitterrand elnök rende­letére államosított üze­mek sorsa. Míg azelőtt jelentős adófizetők vol­tak, ma súlyos megter­helést jelentenek a fran­cia államháztartásnak. Ezenkívül az államosí­tott üzemekben több munkaalkalom veszett el, mint a magánüze­mekben. Másik nagy gyengéjük az, hogy az állami támogatás ké­nyelmes tudatában elha­nyagolják a szükséges modernizálást, ami gyakran gazdasági pan­gásra, megmerevedés­re vezet. Vagyis végered­ményében az államosí­tások nem védik a mun­kapiacot sem. Az élet gyorsulása következté­ben a nagyüzemek ál­landóan arra kénysze­rülnek, hogy termelé­süket átszervezzék, ami a legtöbb esetben mun­kaalkalmak megszűné­sével jár. Viszont előt­tünk van Japán példá­ja, ahol ennek ellenére teljes a foglalkoztatott­ság és az államkincstár nincsen túlterhelve. A felkelő nap országában nem-produktív közigaz­gatási kiadások az össz­termelés 19%-át teszik ki, míg Németországban a 47%-át. A többi euró­pai ország adatait le se merjük írni. Ennél talán még fonto­sabb az, hogy Japánban ma egy erős, jómódú kö­zéposztály alakult ki, míg Európában, az adó­teher és a bürokratikus papírmunka nyomása következtében a közép­­osztály elsorvad. Pedig új munkaalkalmak ép­pen az ő tulajdonában lévő közép- és kisüze­mekben nyílnak. A munkanélküliség nem elkerülhetetlen sorsszerűség, hanem a helytelen tervezés, a prioritások fejtetőre ál­lításának eredménye. A régi orvosságok na­gyobb adagokban való adagolása nem hoz meg­oldást. A gazdasági fel­lendülést csak a moder­nizálás, a változott idők­höz való alkalmazkodás és főleg a középosztály erősítése hozhatja meg. Az elmúlt tíz évben Európában több mint 100 millió márkát (mint­egy 75 millió dollárt) pumpáltak, állami szub­venció formájában az acélüzemekbe. Mit lehe­tett volna ennek csupán egy töredékével produ­kálni, ha egészséges kö­zépüzembe fektetik be­ ? Ú­jabb kongresszusi ülésszak? November 1-e volt a kitűzött határideje a kongresszus idei ülés­szaka befejezésének. De annyi az elintézetlen ügy és a Reagan java­solta adóreformok kö­rül akkora csatározás tört ki,­­ hogy az egész éjszaka és egész week­end során tartó ülése­zést az őszi szakasz ki­nyújtása követheti és ta­lán egészen télbe nyúl­hat, Karácsony küszö­béig, december 20-ig. Ez lehetővé tenné nem csupán az adóre­form, hanem a farm tör­vénykezés vitájának be­fejezését is. A Szovjetunió ismét fegyvert szállít Nicaraguának_______________ A Reagan-kormány a hét elején bejelentette, hogy az elmúlt hetek so­rán újabb súlyos növeke­dés történt a Nicaragu­ába irányuló szovjet fegyverszállítás terüle­tén. Október 20-án az USA légimegfigyelése a SR-71 Blackbird felderí­tő repülőgép felvételei arról tanúskodtak, hogy szovjet és bulgár hajók Kuba kikötőjébe, Mart­­elben fegyverszállít­­mányt raktak ki. A Fe­hér ház szóvivője nem részletezte a szállít­mány tartalmát. De kormánykörökből származó értesülés sze­rint legalább 23 szovjet tankot tettek partra Ma­­rtelben és raktak át két ott várakozó nicaraguai teherszállító hajó fe­délzetére. Nicaragua kormánya mindig azzal menteget­te magát, hogy kizáró­lag védelme biztosítá­sára vásárol fegyvere­ket a Szovjetuniótól. „Nos a szovjet T-54-es és 55-ös tankok nem ép­pen a védelmet szolgáló fegyverek!” — mondot­ta az amerikai közeg gú­nyosan. És hozzátette azt is, hogy nem valószí­nű, hogy Kuba lett volna a rendeltetési hely, mert Kuba már kapott tanko­kat Moszkvától és egy még modernebb évjára­tot. Az amerikai kor­mánykörök szerint Ni­caragua fegyverkezése a szomszédok: Guate­mala, Honduras, Costa Rica és El Salvador megrémítését szolgál­ják. H­áborúskodás a csillagháború körül Ahogy közeledik a genfi csúcsértekezlet, úgy forrósodik a hangu­lat a pró- és kontra stra­tégiai védelmet szolgáló kezdeményezés, az SDI mellett és ellen ágáló csoportok között. A Concerned Scientists csoport,a tudósokból és azoknak álcázott ádáz ellenzékből álló agitá­tor csoport ezen a héten 70 ezer dollárt költ az anti csillagháborús TV- hirdetésekre. Ebben arra bíztatják Reagan elnököt: Dob­jon egy bombát az oro­szokra, a meglepetés bombáját, és jelentse be, hogy hajlandó feladni a fegyverkezési versenyt, mert akkor egész bizto­san az oroszok hasonló gesztussal válaszolnak rá. A több női csoportból alakult új koalíció: „A Women for a Secure Fu­ture” — „Nők a biztos jövőért”(három alapí­tó tagja a Daughters of the American Revo­lution — a Renaisssance Women — és a National Federation of Republi­can Women női clubok — egészen más nézetet vall, mint az aggódó tu­dósok. A női csoportokból ál­ló új koalíció az SDI- ben látja Amerika jövő­jének biztosítását és emellett fog agitálni. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA!

Next