Chicago és Környéke, 1986 (1-52. szám)

1986-09-13 / 37. szám

A Chernobyl Syndrome Fercsey János Skandináviai angol tu­dósítók jelentik, hogy a svéd hatóságok elren­delik tízezer rénszarvas elpusztítását... több­ezer tonna „blue-berryt” kell elégetni... Észak- Lengyelországból jelen­tik, hogy a gyermekek haja kihullt... Ukrajná­ban ezrével pusztultak el a mezei egerek... íme a Csernobil-ka­­tasztrófa néhány követ­kezménye, négy hónap­pal később. Hivatalos szovjet jelentések sze­rint eddig 30 ember meg­halt és 120.000-et kellett elszállítani Csernobil és a mellette felépült mun­kásváros, Prgojet kör­zetéből. Az atomsugár­zás biológiai hatása em­berekre, állatokra és nö­vényekre hosszútávon kiszámíthatatlan. Ismeretes, hogy a szovjet hatóságok há­rom teljes napig nem jelentették be a katasz­trófát: az ukrajnai egészségügyi miniszter csak tíz nappal később adott tanácsot, hogyan védekezzék a lakosság a sugárzás ellen, és Gor­bacsov csak három hét­tel a szerencsétlenség után beszélt a televízió­ban, Nyugatot ostorozva. Most azonban, augusz­tus 25 és 20 közt, a Szov­jetunió hivatalosan adott át Bécsben egy analysist Csernobilről az IAEA-nak, az Egye­sült Nemzetek rend­szeréhez tartozó Nem­zetközi Atom Energia Ügynökségnek, a je­lentés 25 szovjet szakér­tő munkája. (A szovjet analysist néhány nappal koráb­ban megszerezte a to­kiói ,,Asahi Shimbun”, — a világ legnagyobb, több mint tízmillió pél­dányszámú napilapja — és megállapította, hogy ,,a csernobili katasztró­fa szakértő becslések szerint 30-40-szer több halálos hamut repített fel, mint az 1945-ben Hi­roshima és Nagasaki fö­lé ledobott atombom­bák.”) A 382 oldalas szovjet jelentés szerint a sze­rencsétlenséget „embe­ri tévedések sorozata” okozta, egy kísérlet so­rán. Tizenkét technikust és felügyelőt elbocsátot­tak és kizártak a Párt­ból. Ezek a bűnbakok felelősek a robbanásért. Ugyanakkor a szovjetek tagadják, hogy „leolva­dás” történt, viszont nyugati specialisták megállapították, hogy csakis így lövelhetett fel a reaktor olyan mennyi­ségű rádióaktív anya­got, amit Svédország­ban mértek. Bár a szovjet jelentés néhány része hasznos le­het nukleáris szakértők számára, akik tanulni akarnak Csernobilből, Moszkva nyilvánvalóan nem fedte fel a felrob­bant reaktor minden tit­kát. A csernobili ugyan­is régi típusú atomreak­tor volt, eredetileg arra szánták, hogy atomfegy­verek részére plutóniu­mot termeljen. Nyugati lapok moszk­vai tudósítói beszámol­tak arról, hogy négy hó­nappal „Csernobil” után a szovjet technikusok még nem tudták ,,ko­­porsóba zárni” a megsé­rült reaktort. A terv leg­fontosabb és legnehe­zebb része — amire még nem volt példa — egy acélból és cementből készült rendkívül vas­tag bázis áthúzása a re­aktor alatt. Közben arra is vigyázni kell, hogy a még izzó reaktor hője le­lohadjon, mert maga­sabb hőfokon újabb rob­banás következhet be. (Ezt mondta nekem is az Atom­ Szervezet egyik technikusa, Bécsben, három héttel a csernobi­li robbanás után. Hozzá­tette, hogy amennyiben sikerül lezárni a reak­tort, a „cementkopor­sót” nem szabad kinyit­ni legalább kétszáz évig.) Felicity Barringer, a „The New York Times” egyik moszkvai tudósí­tója azt írta, hogy a szov­jet hatóságok még „a sírba­ zárás stratégiá­ja” mellett állnak, bár a munka nehéz, egyrészt a reaktor formája miatt, másrészt azért, mert nincs elég cement. „A rádióaktív sugárzás a reaktor közelében még olyan magas, hogy a munkát végző darukat és buldózereket „remote controllal” irányítják.” Az ukránok, furcsa módon, Csernobil után felfedezték a Bibliát. Kievben az volt a ka­tasztrófa első jele, hogy f­eltűntek az autóbu­szok: valamennyit le­irányították Prypjethez, a Csernobil melletti munkásvároshoz, amely ma lakatlan, „kísértet­város”. Mivel napokig, sőt hetekig nem kaptak megbízható híreket, a templomhoz fordultak. Az ateizmus hosszú év­tizedei után az ukrán nép ma is vallásos, vagy legalábbis babonás. Londoni tudósítók jelen­tették Moszkvából: az ukránok felfedezték, hogy a „Kinyilatkozta­tás” szövege szerint „egy csillag lezuhant és katasztrófát okozott, megmérgezte a vizeket és sok ember meghalt.” A lezuhant csillag neve angol fordításban: „wormwood” volt, ami ukránul­­ Csernobilt je­lent. Csernobil Ukraj­nában egy keserű nö­vény, amit vidéken házi­szerként gyomortisztító­ként használnak. A félelem az Apoka­lipszistől olyan méretű, hogy a „Literaturnaya Gazeta” megkérdezte a kievi érseket, mi a vé­leménye a „csernobil­­babonáról”. Az Ortodox Egyház érseke — termé­szetesen szorosan Moszkva ellenőrzése alatt — óvatosan ezt mondta: „Mi emberek nem tudhatjuk, mikor következik be az Apoka­lipszis. Sajnáljuk, hogy olyan sok keresztény áldozatául esett hazug­ságoknak, amelyeknek célja az, hogy megren­düljön hitünk a Szov­jetunió politikájában.” (Az ukrán szöveg sze­rint, a „Kinyilatkozta­tások” nyolcadik strófá­jában, a 10. és 11-ik vers szövege: „...és a har­madik angyal megszó­lalt és az égből lezuhant egy nagy csillag, égve mint egy lámpa és a fo­lyók harmadrészére esett és a vizek forrásai­ra. — És a csillag neve „wormwood” — Cserno­bil — volt, és a vizek harmadrésze „Cserno­bil” lett és sokan meg­haltak a víztől, mert keserű lett.”) Csernobil egyik ta­nulsága — és ez nem ba­bona — az, hogy nem lehet hinni a szovjet po­litikusoknak. Gorbacsov Mitterrand francia el­nöknek De Gaulle-t idéz­te, „Európát, az Atlanti Óceántól az Uraiig”. (Persze, Gorbacsov ezt megfordítaná, ő egy Európát kíván, az Urai­tól az Atlanti Óceánig.) A Kreml új lakója, aki­ből a nyugati sajtó „em­berarcú szovjet, politi­kust” formált, egy bé­kés és nyugodt Európa képét vetítette Nyugat­ra, de Csernobil és fő­ként az utána következő szovjet titkolózás meg­mérgezte a légkört és a gorbacsovi kép mirage­­zsá, délibábbá válto­zott. Egy másik tanulság Szaharov tragikus sor­sa. Szaharov, aki nagy ambícióval gyártotta le a szovjet hidrogén-bom­bát — egyidőben Teller Edével, az amerikai H- bomba megteremtőjé­vel — rádöbbent arra, hogy a szovjet vezetők az atomot nem békés cé­lokra, hanem világha­talmi hódító törekvések­re akarják felhasználni. Rövid idővel a H-bomba legyártása után Andrei Szaharov feliratokban intette Moszkvát az atom­ technológia fele­lőtlen felhasználásá­tól. Ahelyett, hogy meg­fogadták volna ennek a nagy tudósnak és em­berbarátnak tanácsait, a szovjet hatóságok las­sú halálra ítélték, szám­űzve őt Gorki távoli, je­ges városába. Mint tudjuk, Csernobil felől a rádióaktív anyag először a balti államok, Finnország és Svédor­szág fölé sodródott. Két­­három nap múlva az atomfelhő Közép- Európába, Bajorország, Jugoszlávia és Olaszor­szág felé, majd később Ukrajna fölött a Balkán­ra, Romániába és Bul­gáriába került, május első napjaiban pedig a Fekete-tenger és Török­ország fölé. Csernobil messze van Amerikától, mégis kö­zelebb van, mint sokan gondolják. Szovjet tech­nikusok ugyanis két év óta építenek egy Cser­nobilhez hasonló atom­reaktort a kubai Santia­go közelében. A Cserno­biltől több mint 700 ki­lométer távolságban lé­vő Svédországban riasz­tó rádióaktív méréseket végeztek Csernobil után, a kubai partok pe­dig alig 150 kilométer­nyi távolságra vannak Floridától. Hová fogják kiüríteni Miamit és Fort Lauderdalet, ha felrob­ban a kubai Csernobil? — kérdezték Florida la­kosai. Érem-sorozat Budavár visszafoglalásának emlékére Az öt éremből álló sorozat az egyik legkiválóbb érem-művész, Bodó Sán­dor klasszikus remeke. Megörökíti a magyarság élet-halál harcának és Buda felszabadításának döntő mozzanatait: XI. Ince pápa szerepét a nyugati or­szágok összefogásában; a Szent­szövetség hadainak gyülekezését Pár­kánynál; Budavár ostromát; a három felé szakított ország elszánt önvédel­mét; a 150 éven át folyó végvári har­cokat. Az érmek másik felét Budavár jelképe díszíti. A sorozat 7" — 10” díszes dobozban bronz ($195.-) és aranyozott ($295.­) kiadásban kerülnek forgalomba. A fő érem (3") a vár­ ostrom­mal és „A Kereszténység Védőpajzsa" (2.5”) külön dobozban is kaphatók (bronz $35.­, aranyozott $60.­). A do­bozokat angol—magyar nyelvű ismerte­tő füzet kíséri. A nyugati civilizációt mentő hősi küz­delmünk e beszédes művészi dokumen­tuma ott kell legyen, áldozatos egyének és társadalmi szervezetek felajánlá­sából, a nagy múzeumok és egyetemek történelmi osztályán, ahol millióknak szól majd a magyarság történelmi ér­demeiről. Legyen a fő ajándéktárgy el­sősorban idegenek részére. Legyen kitéve minden magyar otthon dísz­helyén, hogy a Hazán kívül született új nemzedék tudatába vésődjék a hősi magyar múlt. Az érmek már most előjegyezhetők (Hungarians for Life and Future, 302 Portola Rd., Portola Valley CA., 94025) és szeptember folyamán kezdődik a postázásuk. A sorozat számozott példá­nyokban jelenik meg. Postaköltség egyes éremért $3.-. Sorozatért $5.-. Két halál Fáy István Mindazok, akik Kain és Ábel történetét isme­rik a Bibliából, jól tud­ják, hogy az erőszak, a gyilkosság egyidős az emberrel. Akiket megöl­nek azok „általában meg szoktak halni” és temetésükkor szép gyászbeszédekben mél­tatják „nagyszerű” föl­di pályafutásukat. Ki­múlásuk mindig ugyan­az, a különbség kizáró­lag a tettet elkövető sze­mély lelki okaiban kü­lönbözik. Az emberölés leggyakoribb okai: hir­telen harag, féltékeny­ség, bosszú, vagy anya­giak, mint örökség meg­szerzése, vagy közönsé­ges rablógyilkosság. Mindezeken felül termé­szetesen sok más egyéb is közrejátszhat. Ötven­hatvan esztendővel ez­előtt csak ilyenekkel találkoztunk. Azóta so­kat haladt a világ és nap­jainkban mind gyako­ribbá váltak a szexuális gyilkosságok és ami a legszomorúbb, hogy kis­fiúk és kislányok is so­kan vannak az áldozatok között. Ugyancsak min­dennaposak a hatósági közegek elleni fegyveres merényletek. Aki a tele­víziót nézi és olvassa az újságokat, naponta ta­lálkozik ilyenekkel. Korunk humanista, vagy inkább álhumanis­ta mozgalmai, a pszichi­­áterek, pszichológusok, papok, ügyvédek, az „ál­talános emberi jogok” megszédített aktivistái mindenre találnak ma­gyarázatot és egyhangú igazságként hirdetik, hogy nem a gyilkos a bű­nös, hanem a társada­lom, mely igazságtalan­ságaival erre a végső lépésre kényszerítette őket. Még jó, hogy a „bűnös” társadalom a „humanitás” nevében űzött destrukciót idió­ták garázdálkodásának tartja. Néhány nappal ezelőtt beállított hozzám két tiszteletreméltó matró­na, akik a szokott jelme­zükben, a klepetyusban és a fityulában, — mely úgy néz ki, mint a ka­tonán a menetöltözet — elmondták, hogy taníta­ni szeretnének, mert ők „aktivisták”. Mondtam, hogy akkor Isten éltesse őket. Azonnal megkér­dezték, hogy a gyilko­sokat és szextámadókat, vagy társadalmunkat tartom-e felelősnek az erőszakok elkövetésé­ben. Közöltem, hogy én valamennyit kihallgatás nélkül felhúznám az el­ső fára. Nagyon felhá­borodtak és kioktattak, hogy elmaradott, elfo­­gult, elaggott és még egyéb ,,el”-ektől fertő­zött alak vagyok, mert „szegény” gyilkosok ártatlanok. Nem vagyok udvariatlan ember, de elfogott a „harctéri ide­gesség” és közöltem ve­lük, hogy igen nagy kár volt a boszorkányége­tést beszüntetni. Ugyan­akkor ajánlottam nekik — mint Pesten mondtuk egykor, — hogy sürgő­sen hagyják el a kerthe­lyiséget és inkább men­jenek el abba az exklu­­zív lebujba, ahol az „ár­tatlan” gyilkosok, akik éppen paroson vannak a rumot abszinttel keve­rik, mert annyira mér­tékletesek, hogy nem szeretik az erős italt. Most pedig jöjjön a két gyilkosság, mely nem szokatlansága, hanem hivatalos kezelése miatt nagy hullámokat ka­vart fel úgy a sajtó, mint a társadalom kö­rében. Első gyilkosság: Ez év július 20 körül a szolgálatát teljesítő Marcel Simard rendőrt St. Hubertban, Montreál egyik külvárosában két bandita szolgálata telje­sítése közben hátulról agyonlőtte. Özvegyet és három árva kisgyereket hagyott maga után. A felháborodás országos méretet öltött, de érde­kes módon akadt olyan szervezet, melynek szó­szólója kijelentette, hogy ez a saját hibája. Indokolása felér egy őrültek házában kezelt paciens véleményével. Szerinte Simard hibát követett el, amikor rend­őr lett. Halála oka pedig, hogy aznap, amikor meggyilkolták éppen szolgálatban volt és két „békés” járókelőt meg­­­­sértett „alapvető embe­­­­ri jogaiban”, amikor meg akarta kérdezni ki­létüket. Amint a nyo­mozás megállapította, az egyik, Carol Pinel nyolc nappal előbb kap­ta meg a feltételes sza­­badlábra helyezést (pa­rol), a másik pedig, Lo­uis Troulen éppen egy éve. Mindkettőnél 0.303 pisztoly volt, azaz igen nagy kaliberű. Mint a rendőrség szószólója mondotta: „Nyilván nem templomba indul­tak.” A hősi halott temeté­sét július 29-én tartot­ták, melyen az egész or­szág rendőrsége képvi­seltette magát többszáz fővel. Aki nézte a TV- közvetítést, azt is lát­hatta, hogy mennyire őszinte volt a gyász és méltóságteljes a szer­tartás. Ettől függetle­nül Quebec tartomány államügyésze, Gerard Lutulippe olyan meg­jegyzést tett a temetés­sel kapcsolatban, mely a rendőrség körében ál­talános felháborodást keltett. Kijelentette: „Méltóságteljesebbnek képzeltem a bajtársak által megrendezett te­metést és nem gondol­tam, hogy ezt az alkal­mat politikai céljaik kifejezésére használják, követelve a halálbünte­tés azonnali visszaállí­tását és a „páros” meg­szigorítását. E megjegyzésre Si­mon Martell hadnagy a St. Huberti Rendőr- Testvériség elnöke vá­laszolt a következőkép­pen: „Visszataszítónak találom, hogy az az em­ber, aki hivatalból Que­bec tartomány első szá­mú rendőrtisztje, egy nappal a gyászszertar­tás után ilyen kijelen­téssel botránkoztatja meg bajtársait. Mr. Latusippe nem vesz tudomást arról az áldozatról, melyet az elhunyt halálával a tár­sadalomért hozott. Kép­telen belátni, ha Simard bajtársunkat nem ölik meg, akkor legalább másik négy-öt polgári személy lett volna az ál­dozat.” Martell hadnagy ugyancsak megdöbbe­néssel beszél arról, hogy az ottawai főállam­­ügyész, James Kelleher, nem vett részt a teme­tésen, hanem a szom­szédban lévő Laval Fegyházat látogatta meg ugyanakkor, hogy lássa a rabok „nyomo­rúságos” állapotát, (...he chose to go visit prisoners in their mise­ry”... Úgy látszik, hogy a törvény és a jog magas képviselői igen rossz né­ven veszik, ha azok akik az állam, élet és vagyon­biztonságnak életüket is kockáztató védelmezői, élnek a jogaikkal és vé­leményüket nyilvánít­ják. A látszat az, hogy a föderális és provinciá­lis kormány vádat kép­viselő ügyészei a bűnö­zők „emberi jogait” jobban respektálják, mint azokét, akik ezt védik. Ugyancsak július vé­gén történt, hogy a gyö­nyörű, egészséges 11 éves kislány, Alison Parrott, aki talán 8-10 év múlva hazájának olimpiai bajnokságot nyert volna és éppen egy ifjúsági versenyre készült, telefonhívást kapott, hogy menjen a Varsity Stádiumba, mert aki hívja sport­fényképész és felvétele­ket szeretne készíteni róla. Elment, de többet nem tért vissza. Eltű­nésének bejelentése után többszáz rendőr és önkéntes kereste, míg két nap múlva mezítelen holttestét megtalálták a Humber folyó partján. A post mortem orvosi vizsgálat megállapítot­ta, hogy a vadállati gyilkos előbb megbecs­­telenítette, azután meg­fojtotta. A rendőrség 50.000 dollár jutalmat tűzött ki a nyomraveze­tőnek. Tragédia a szü­lőknek, tragédia a társa­dalomnak, amikor egy tehetséges, szép gyer­mek ilyen szomorú vé­get ér. Temetését augusztus 1-én tartották nagy rész­vét mellett. 800 hozzá­tartozó, iskolatárs, ba­rát és sok idegen sirat­ta a viruló fiatal élet el­vesztését. A templom előtt röpcédulákat osz­togattak a kislány fény­képével, ruháinak raj­zával, melyet utoljára viselt és ismét felszólí­tottak mindenkit a nyomravezetésre. A szertartást a United­­ Church egyik templo­mában végezték, szívből megsiratva az áldoza­tot. Ez nem lenne csep­pet sem érdekes, leg­feljebb nagyon szomo­rú. Ám érdekessé teszi a gyászbeszéd, melyet Rev. Clifford Elliot mondott. Természetes, hogy nem tagadta meg egyháza princípiumait. Ez a kommunista geril­lákat, délafrikai nége­reket, abortust támo­gató, halálbüntetést el­lenző, homoszexuáliso­kat pappá szentelni aka­ró politikai klub min­dig szemben állt a fun­damentalista keresz­ténységgel. Most sem tett mást az igehirde­tő. Mint a napilapokból megtudtuk, gyászbeszé­dében a következőket mondta: „Összejöttünk, hogy gyászoljuk a vesz­teséget és biztosítsuk a családot (a szülőket Pé­tert és Lesleyt) részvé­­tülrél.Péter és Lesley mindenképpen ellenez­ték a halálbüntetést (...have been opposed to capital punishment and still are...) és most is azt teszik! Természe­tesen keresztülmentek a harag és elkeseredés fá­zisán, de ez nem válto­zott gyűlöletté, vagy bosszúvággyá.” Imájában pedig kije­lentette: „Remélem, hogy a gyilkost megin­dítja a gyász és a szere­tet megnyilatkozása”. (...will moved by this outpouring of grief and love today.) Nem tudom hogy a derék gyilkos „megindult-e”, vagy sem, bár nem tartom va­lószínűnek. Abban azon­ban biztos vagyok, hogy a hülyeség határán moz­gó pietizmus nemcsak benne, hanem sok más­ban is felvetette a kér­dést, hogy a kiváló szó­nok épelméjű-e. Jellem­ző, hogy a fent idézett propaganda szólamokat senki nem tartotta ízlés­telennek és nem bírálta. Itt tart ma társadal­munk, mely már több, mint a sok évtizedes agymosás következté­ben beállott lelki aber­ráció. Még az a szeren­cse, hogy hihetjük, a „silent majority”, az óriási többség egészsé­ges és rá sem hederít a „humanista” széplel­­kekre. Mindenesetre na­gyon érdekes, hogy nagyrabecsült minisz­terelnökünk, pártja el­söprő győzelme után ígé­retet tett a közvélemény nyomására, hogy parla­menti szavazást fog el­rendelni a halálbüntetés kérdésében, melyre minden pártfegyelem nélkül szabadon szavaz­hatnak az illetékesek. Hát hol vannak a hon­atyák, hogy megkérdez­zék az államfőt: Mikor? Második gyilkosság: Felépült az első új falu Csernobil mellett A csernobili katasztró­fa miatt otthontalanná vált 100.000 ember szá­mára épülnek az új há­zak. A Szelszkaja Zsimny című szovjet napilap jelenti, hogy az 52. épí­tendő új falu közül az el­ső elkészült Makarov körzetében, 150 házba beköltözhetnek a lakók. Szovjet jelentések sze­rint 7.250 új falusi ház­nak kell elkészülnie ok­tóberig, ezenkívül 6.000 házat újjáépítenek és lakhatóvá tesznek. A ki­telepített családok egy­­részét Kievben és Cser­­nyigovban helyezték el. Az építkezési program 50.000 embert mozgósít. Természetesen fiatalok és Komszomol-tagok. A Szelszkaja Zsizny sze­rint 40 ifjú kommunista brigád érkezett a külön­féle szovjet köztársasá­gokból,­­Kazahsztántól Üzbegisztánig, Grúziá­tól Litvániáig, minden­honnan. A legelső, elkészült új falu, Ternopolszkoje, a makarovi körzetben van, mintegy 130 kilo­méterre a csernobili erőműtől. Az építkezés sürgős, a nyárvégi idő már hűvösre fordult Uk­rajnában, a tél beállta előtt mindent be kell fejezni. Annál is inkább, mert októberben be akarják indítani a cser­nobili atomerőmű első és második reaktorát, addigra az ott dolgozók­nak újra valahol elérhe­tő közelben kell lakniuk. A Novoje Vremja sze­rint, a megrongálódott reaktor sugárzása gya­korlatilag megszűnt. De hogy hol tart az alá­­betonozás, amelynek a rádióaktív sugárzás ter­jedését kell megakadá­lyoznia a föld alatt, arról nem szólnak a jelenté­sek. Arról sem, hogy ér­zik magukat a családok, a nagymamák és a kis­gyerekek, a kényszer­költözködés utáni új ott­honokban. k Mit jelent a bhuttoizmus? Benazir Bhutto, a ko­rábbi kivégzett diktá­tor hazaengedett leánya aki Pakisztán népének felpiszkálásával szeret­né Zia elnököt kibuktat­ni és „az utca akarata” értelmében a helyét, elfoglalni, beszédében állandóan a bhuttoiz­­must emlegeti mostaná­ban. Ez szerinte az alkot­mányhoz, a független bí­rósághoz, a szabadság­hoz, a munkások védel­méhez való visszatérés lenne. De Pakisztán közép­osztálya, hadserege és értelmiségének jóré­sze számára, a korábbi diktátor Ali Ulfikar Bhutto balol­dali politikusból lett demagóg diktátor ural­ma mindennek az ellen­kezőjét jelentette. Sokak számára a bhut­toizmus olyan antipati­­kus, hogy még Miss Bhutto ellenzéki szövet­ségesei között is akadt olyan prominens politi­kus, aki a bhuttoizmus kifejezés ejtését követe­li tőle. 9. oldal

Next