Chicago és Környéke, 1987 (82. évfolyam, 1-52. szám)

1987-01-03 / 1. szám

SZATHMARY, LOUIS 2218 1 LINCOLN AYE CHICAGO IL 60614 COM Washingtoni tudósítónk jelenti: Mint mennyből az an­gyal, Voyager az ünne­pek előtt leszállt Kali­fornia sivatagában és remény­sugarat hozott amerikaiak millióinak. Akkor következett be az amerikai technoló­giának és a pioneer szel­lemnek ez az új diada­la, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá. Más­fél hónap óta mást sem hallottunk hírközlő mé­diánktól, mint az ameri­kai külpolitika, sőt a Re­agan elnökség csődjéről és várható széteséséről szóló híreket. Mellette valósággal eltörpültek azok, ame­lyek szerintünk legalább ilyen teret érdemeltek volna meg, ha ugyan nem többet. Kazahsztánban, a Szovjetunió területileg második legnagyobb tartományában, a fővá­ros, Alma Ata fiatalsá­ga fellázadt, mert Gor­bacsov saját emberével, egy orosszal váltotta fel az előző helytartót, Brezsnyev emberét, aki kazakh volt, sőt moha­medán,ésséjjHítokban- ta'-t fán nem csak korrupt, hanem mélyen valahol patrióta is. Hosszú ba­­sáskodása során a hiva­talos nyelv gyakorlat­ban a kazakh-féle török lett, nem pedig az orosz. Ezért elmozdítása miatt a kazakh fiatalság most tört, zúzott, égetett, sőt ölt napokon keresztül! Kínában a nagyobb szabadság ment a fiatal­ság fejébe, a Törpe által létesített reformok. Sanghajban 5 napon ke­resztül előbb 30 ezer, majd 50 ezer egyetemis­ta diák tüntetett, demok­ráciát követelt, sajtó­­szabadságot és nagyobb önkormányzatot. Végülis a tüntetéseket 2 ezer rendőr elfojtotta, összeszedték és össze­verték akiket értek, a felvonulásokat betiltot­ták, a forrongás elhal­kult és a parázs most a hamu alatt lappang. Mit jelent ez? A Törpe túl messzire ment? Avagy talán az ő ellenfelei szí­tották az egészet, hogy további reformoknak ele­jét vegyék? Ahelyett, hogy ezt fag­gatta volna az amerikai hírközlő média, 95%-ban az Ayatollah-gate analí­zisét ontotta. A csendes többség pe­dig hallgatta, vagy leg­alábbis hallgatott! És így a leg­reaganibb Hinterlandból Iowa-ból azt jelenthette a média, hogy ott a bizalom Rea­gan elnökben és Bush alelnökben megrendült. Amit a CBS egész nap híreket mondó rádiója a következő főcímmel kö­zölt: „Iowa-ban megren­dült az elnökbe vetett bi­zalom, lemondását köve­telik! De utána a hír teljes beolvasásakor kiderült, hogy csupán egy újabb közvélemény-kutatás eredményéről van szó, a bizalom pontokban ki­fejezett csökkenéséről, lemondás követeléséről a bejelentés ellenére egyetlen szót sem hal­lottunk ezután!” De a lemondás remé­nye okozza most azt, hogy a TV, a rádió és a Rea­­gan-gyűlölő sajtó úgy okádja az Ayatollah-ga­te újabb és újabb rész­leteit! Nem kétséges, hogy a füstölgó pisztoly­ban reménykednek, a bűnjelben, ami Reagan lehetetlenné tételét és önkéntes lemondását kényszerítené ki! Feledve a tényt, hogy Ronald Reagan hogyan építette fel az ország önbizalmát, haderejét, államgazdaságát, tech­nológiáját, feledve, hogy a túszok kiszabadítása és az Iránért a Szovjet­unióval folytatott ver­senyfutása késztette az egész iráni akciót, — és a jogos aggodalom, hogy a Szovjetunió beférkőz­het Közép-Amerikába, a titkos akciót a kontrák megsegítésére, — mi­után a demokrata bal­­szárny dominált a kong­resszus vonakodott hoz­zájárulni a kétszer vá­lasztott Reagan-elnök külpolitikájának legi­tim végrehajtásához! És feledve az is, hogy ez az elnök egyszer már majdnem életét ál­dozta országáért! Feled­ve az 1981-es tüdőlövést, a bátorság amit a halál torkában mutatott, és mindaz amit csodálatos felépülése után tett 70-es éveiben. Röviddel azután, hogy az olvasót elérik ezek a sorok, Ronald Reagan is­mét a műtőasztalon fek­szik majd,­­ „rutin­műtét alá vetik!” És ha nem bizonyul­na annak? Ha rossz hí­reket kapnánk utána? Felmerülne-e a hírköz­lő médiánkban (és a csendes többség csendjé­ben) a felelősség kérdé­se? Az, hogy hozzájárul­tak, hogy hamarább vessék végét egy majd­nem 76 éves ember lelki­erejének és csodálatos harmóniájának, amely­ből Amerika és a szabad világ eddig annyi hasz­not húzott és amit most a látszat szerint majd­nem mindenki feled? 1986: A Voyager diadalmas hazatérése.. . 1987: Az Ayatollah-gate és a Felelősség Éve? A Voyager repülőgép megkerülte a Földet és diadalmasan haza­érkezett Kaliforniába. Pilótái Dick Rutan és Jeana Yaeger voltak Kádár kihúzott még egy esztendőt Budapesten a kor­mány ismét tanácsko­zott a leromlott gazda­­sági kilátásokról és az esetleges megszorítá­sokról. Az elhangzot­takról a külvilág eddig vajmi keveset hallott, annyi ismeretes csupán, hogy Lázár György mi­niszterelnök Moszkvába látogat el, hogy miért arról nem hallani sem­mit. A kormánytanácsot Budapesten a parlament ülése követte, a kitűzött téma az 1987-es költség­­vetés volt. Ehhez a keserű orvos­sághoz az ostyát Kádár János szolgálta fel, amint ezt előzetesen be­harangozták, s az ün­nep előtt TV-beszédet mondott, amelynek jó­része a külügyekkel fog­lalkozott és rendszeré­nek eredményeivel, 1956 óta. A­ jelenhez­ érkez­ve írt Kádár János kifutott az eredmények listájából és figyelmeztette hallga­tóit, hogy a megromlott gazdasági helyzet többé nem engedheti meg azt, hogy előbb szétosszák a javakat a lakosság kö­rében és csak utána ter­melje az ország azt, ami­ből majd fedezi mind­azt amit már szétosztott. Ez így nem mehet to­vább! — mondotta Ká­dár. — Ezután említette azt, hogy a vezetőség hajlik arra, hogy a bé­reket a termeléshez iga­zítsa és ezzel ösztönöz­ze a teljesítményt. Rész­letekbe azonban nem bo­­csájtkozott. És természetesen egy szót sem szólt arról, hogy szándékában áll-e való­ban a nyugalomba vonu­lás? November végén be­járta egész Budapestet és Magyarországot a hír a gyökeres változások­ról a vezetőségben és Kádár lelépéséről. De semmi sem lett be­lőle, abban az esztendő­ben, 1986-ban. Hogy mit hoz a jövő, 1987, azt talán Lázár György mondja majd meg, ha Moszkvából ha­zatér. Kádár János Még egy győztes, aki vesztett: George Shultz Az USA flegmatikus külügyminisztere, Ge­orge Shultz, első látszat­ra az Ayatollah-gate hajtóvadászat korai nyertese. Kezdettől fog­va ellenezte az Iránnak való fegyverszállítást. Az ügy kipattanása után kezeit mosta, — „tisz­tán került ki belőle” — távolodott a Fehér Ház­tól, bezárkózott saját fellegvárába, a State Departmentbe. Sértődötten hazaren­delte beiruti nagyköve­tét, — „aki a háta mö­­gött a Nemzeti Bizton­sági Tanáccsal tárgyalt az amerikai túszok el­mozdításáról!” — hogy további magyarázatot kérjen tőle. Utasítást adott az összes nagykö­vetnek, hogy ezután csakis a külügyminisz­ter irányítja az USA külpolitikáját. Ezt az ostromlott el­nökkel is aláíratta, sőt azt is kinyilvánította vele, hogy Mr. Shultz­­ot kívánja helyén meg­tartani mandátuma be­­fejeztéig, 1988-ig. George Shultz volt a vizsgálat korai nyerte­se, őt tapsolta a hírköz­lő média és őt ünnepelte a State Department. Második pillantásra azonban úgy tűnik, hogy George Shultz többet vesztett, mint nyert. Beiruti nagyköveté­nek magyarázata, a „háta­ mögötti tárgya­lásról”, roppant egy­szerű volt. A nagykövet feltételezte, hogy a kül­ügyminiszter a túszok kiszabadításának kísér­letéről és az ő tudtával és jóváhagyásával tár­gyalt a Nemzeti Bizton­sági Tanács küldöttével. Mint ahogy kiderült, hogy a külügyminiszter igenis tudott róla. Az iráni fegyverszállítás­ról szintén tudott, erről időnként informálták, — de mert ellenezte, rész­vétel helyett hallgatóla­gos fültanúja volt kü­lönböző tájékoztatá­soknak. Így tehát George Shultz nyilvános mosa­kodása és a Fehér Ház­tól való távolodása kis­sé színjáték volt és kö­zönségének egy része mélyen megsérődött mi­atta. Az európai szövetsé­gesek azért, mert Geor­ge Shultz állandóan ok­tatta és bírálta őket a terrorista államokkal való kapcsolatokért,­­ és lám időközben Ame­rika Iránt támogatta fegyverszállítással. Az, hogy a külügyminiszter ezt nem helyeselte az európaiak szemében nem mentesíti őt. „Micsoda külügymi­niszter az, aki orszá­ga egyik fontos mozdu­latával nem ért egyet, — de hallgat és marad a helyén, úgy tesz mint ha az ügy nem létezne!” — mondotta az egyik európai diplomata. A republikánusok kon­zervatív szárnya, amely George Shultzot mindig gyanakodva szemlélte, szuper bürokratát látott benne, nem pedig a ma­ga emberét, meggyőző­­déses hithű konzervatí­vot, — most bebizonyí­­tottnak látja nézetét. Shultz mosakodása és elszigetelődése a Sta­te Departmentben sze­rinte árulás az elnökkel szemben, — „mindkét kesztyűjét az elnök ar­cába vágta! ” — mondja Howard Phillips a kon­zervatív caucus vezetője. És ami végveszélye­­­sebb a külügyminiszter számára a „mérsékelt republikánusok” vezé­re, Bob Dole szenátor, korábban a szenátusi többség vezetője és a jövőben elnökjelölti as­piráns, — jelenleg a ve­zető helyen tart, miután George Bush alelnök erősen visszaesett, — ezt mondja: „Az iráni ügy kipat­tanása után, amikor az elnök védelmére keltünk néhányan, ez nem volt könnyű, mert mások vi­szont fedezék után futot­tak. — Shultz a kezdet­ben semmit sem tudott semmiről, miután kide­rült, hogy mégis csak tu­dott egyet-s mást!” Schultz sok barátja és védelmezője a hírközlő médiában és a külügy­­ben azt mondja most, hogy az ő flegmájára és biztos kezére nagyobb szükség van mint bármi­kor máskor, a Reagan elnökség alkonyára en­nek külpolitikai hagya­tékának szortírozása, az ügyek rendbehozatala mind Shultz széles vál­lára hárul. De George Shultz sok kritikusa erre azzal vág vissza, hogy Shultz a jó időkben is ötlette­­len és gyenge külügymi­niszter volt, nem ren­delkezett vízióval és nem ért el semmi külö­nös eredményt. Az elnök szerintük jobban tenné, ha leváltaná őt és egy vele egy nézeten lévő erős konzervatívot ne­vezne ki a helyére. Ez azonban nem na­gyon valószínű, rész­ben azért, mert a hír­közlő média felhördül­ne, részben pedig azért, mert Mr. Reagan nem szereti munkatársainak szűrét kitenni, így a hyppora emlé­keztető George Shultz, valószínűleg marad a helyén, de sokan, akik hittek a hyppoban, most vitatják a karakterét, amit eddig flegmája ta­kart. Lawrence Walsh az • Ayatollah-gate vizsgálóbírója Special Counsel: Kü­lönleges Ügyész a hiva­talos neve ennek a bíró­ság által kinevezett hi­vatalos közegnek, akiről az elkövetkező hónapok­ban többet hallunk majd mint bárki másról az USÁ-ban. Lawrence Walshnak hívják, 74 esztendős, 20 évvel kevesebbet mutat, a nyugalomból hívták vissza, Oklahoma ál­lamból, szolgálatba. Három bíróból álló testület nevezte ki, hogy az Ayatollah-gazet és az iráni fegyverszállítás­ból származó haszonnak a nicaraguai contrákhoz való juttatás ügyét ki­vizsgálja. A bíróság Walshot, az igazságügy miniszter, Meese kívánságára ne­vezte ki, akit viszont Re­agan elnök utasított, hogy egy ilyen vizsgáló közeg kinevezését kérje a bíróságtól. De jó ha korán tudjuk azt is, hogy Mr. Walsh­nak joga van bárkit fag­gatni, beleértve az igaz­ságügyminisztert, a töb­bi minisztert, a fehér házi gárda főnökét, sőt, ha szükségesnek tartja, magát az elnököt is. A bíróság Lawrence Walshot szélesebb ha­táskörrel ruházta fel, m­int amit Mopep ors­z­­ságügyminiszter kért a számára: túl az iráni fegyverszállításon és a kontráknak juttatott se­gélyen azt is hivatott megállapítani, hogy a Reagan kormány jutta­tott-e az iráni bevételből más anti-kommunista csoportoknak is? Ez tu­lajdonképpen a vizsgá­lat globális kiterjedé­sét, és a reagani külpo­litika jórészét szintén érinti. Lawrence Walsh kine­vezésével és a szenátus, valamint a Ház külön Ayatollah-gate vizsgá­latra alakult bizottsá­gainak nyomozó (és nyil­vános TV-cirkusz) mun­kája feleslegessé tette azt, hogy Meese igazság­ügyminiszter, vagy a Reagan-kormány foly­tassa saját vizsgálatát. Annál is inkább, mert ezt a demokraták nem fogadnák el. A többrendű kongresz­­szusi vizsgáló közegek között az­­elsőrendű,és a legnagyobb hatáskörű nyomozó szerv, a Speci­al Counsel, Lawrence Walsh. Ez az egyszemélyes nyomozó szerv igénybe­veheti az FBI-t, és ak­kora segédhivatalt ál­líthat fel magának, amekkorát szükséges-Ki ez az ember aki ilyen teljhatalmat ka­pott? Ne tévesszen meg senkit, hogy Oklahomá­­ból jött, rövid nyugalma idején, onnét származó felesége miatt költözött csupán oda. A déli szegregáció fel­számolásakor Eisen­hower elnök szolgálatá­ban játszott fontos és emlékezetes szerepet. 1969-ben Nixon elnök Pá­rizsba küldte a fegyver­­szünet (sikertelen) letár­­gyalására, mint Henry Cabot Lodge helyette­sét. Lawrence Walsh, a republikánus párt tagja volt sikeres pályafutá­sa során. Ez a tény és 74 eszten­dős kora nem tetszett több hírközlő média hí­rességnek. Kérdőre von­ták azt, hogy vajon Walsh nem lesz-e rész­rehajló Reagan és a re­publikánusok irányá­ban? Azok ,akik ismerik Mr. Walshot, harsány ,,nem”­­mel válaszoltak erre. A száraz­ humorú, pat­rícius fellépésű jogta­nácsos, — mondják, — hozzáférhetetlen, meg­vesztegethetetlen, jel­­lemes ember, és ragyo­gó képességű, koránál jóval fiatalabb szellemű Moszkva az atomkísérletek újrafelvételét jelenti be A Szovjetunió közölte, hogy amint az USA vég­rehajtja első atomkísér­letét 1987-ben, a maga részéről szintén folytat­ja majd 1985 augusztu­sában abbahagyott kí­sérleteit,­­ de bármikor hajlandó azt ismét fel­adni, amennyiben az USA hasonlóképpen cse­lekedne. Washingtonban a Fe­hér Ház szóvivője ezt mondta: „A Szovjetunió dolga, hogy eldöntse folytatja-e ismét nuk­leáris kísérleteit. Az ál­tala ajánlott moratóri­um elfogadása nem áll­na az USA, szövetsége­sei és barátai érdeké­ben!” A Szovjetunió 1985 augusztusában, amikor abbahagyta nukleáris kísérleteit, felhívta az USA-t, hogy tegye ugyan­ezt és tárgyaljon le vele egy végleges kísérlete­ket tiltó szerződést, amellyel leállítja a föld­alatti robbantási kísér­leteket is, az egyetlent, amelyet az 1963-ban kö­tött szerződés még enge­délyez. (A vízalattit, az atmoszférában, vagy űr­ben folytatottakat 1963 óta közös megállapodás­ra leállították!) Az USA tavaly nyáron visszautasította a Szov­jetunió ajánlatát. Wa­shington szerint ezt ak­kor tette, amikor saját újabb kísérleteit befe­jezte, Amerika viszont kénytelen folytatni a magáét, nehogy végleg lemaradjon Moszkva mögött. Washington azóta 20 amerikai kísérletet je­lentett be, de Moszkva azt állítja, hogy 4 to­vábbit végzett titokban. Amerika álláspontja az újabb megállapodás megkötésére: Előzete­sen hatékony ellenőrzés­ről kellene gondoskodni, nehogy a Szovjetunió is­mét csalhasson. Washingtonban az újabb szovjet bejelentést propaganda-fogásnak te­kintik. Viszont az USÁ- ban az ilyesmi mindig megteszi egyes körök­ben a maga hatását. Rendszerint az erősen liberális Massachusetts állam valamelyik de­mokrata törvényhozója, siet Moszkva támogatá­sára. Ezúttal James Mar­­key képviselő szólította fel Reagan elnököt, hogy csatlakozzon a Szovjet­unió példájához és tiltsa be a földalatti kísérlete­ket is. Utána a képviselőház­ban felhívást köröztek ennek sürgetésére. A körlevél szövege azzal indokolja a kísérlet le­állításának szükséges­ségét, hogy a Szovjet­unió újabb és még veszé­­lyesebb fegyvereket gyárt, ha az USA nem járul hozzá a kísérle­tek leállításához. 130 képviselő írta alá eddig ezt a körlevelet, közöttük Les Alpin. A képviselőház hadfelké­szültségi bizottságá­nak feje, valamint Lee Hamilton képviselő, aki a felderítő szolgálatot el­lenőrző bizottság veze­tője és mint ilyen az Ayatollah-gate hajtóva­dászat egyik vezére. E két honatya aláírása Moszkvában különös elégtételt kelthetett. Időközben a Reagan kormányon belül a Szov­jetunió által nyugati határán létesített három újabb radar­állomás je­lentősége felett folyik éles vita. A honvédel­mi minisztérium szerint ez azt jelenti, hogy az 1972-es kéthatalmi szer­ződés, az Á.B.M. meg­állapodás ellenére, a Szovjetunió rakéta­vé­delmi berendezést léte­sített egész területére. Az Egyesült Államok ilyesmivel nem rendel­kezik. A külügyminisztérium szerint ez a vád eltúl­zott,­­ viszont érdemes tovább kutatni, hogy mit is tesz a Szovjetunió, vajon épít-e még továb­bi radar­állomásokat. Mert, ha igen ez azt je­lentené, hogy saját SDI berendezésének megva­lósítása felé közeleg, ami végtelen veszélyt jelentene az USA és a Nyugat számára.

Next