Phralipe, 1990 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1990-01-01 / 1. szám
hogy ez az átrendeződés új sérelmek láncolatát vonja maga után - itt az egyik, ott a másik, amott pedig mindkét oldalon. A munkásszálló városokban sokan válnak feleslegessé. Mégpedig nem elsősorban a magasabb képzettségű, többgenerációs városlakók, akik a felfejlődő szolgáltató ágazatban, a kisvállalkozásokban, az újjáéledő nemzetiségi intézményekben és a szakképzettséget igénylő életképes ágazatokban inkább el tudnak helyezkedni, hanem azok az elsőgenerációs városlakók, akik a városi életformát a lélekőrlő bérrabszolgaság mellékleteként kapták. A munkanélküliség és az abból eredő jelenségek (például az alkoholizmus, a romló közbiztonság, a slummosodás) gondja összeszövődik a lokálpatriotizmus elgyengülésének a gondjával, és mindez átszíneződik az egzisztenciális küzdelmekkel. Imitt-amott bizony úgy formálódhat a kérdés, hogy mit keresnek itt a betelepítettek... Az elvándorlás, a visszavándorlás támogatása vagy munkahelyteremtés és a betelepítettek integrálása - ez is olyan könyörtelenül éles kérdés lesz, amelyben alkalmasint felizzanak a kisebbségi és a többségi szenvedélyek. A román térvesztés-tudatnak lesz tehát muníciója, lesz erős érdekháttere, van kidolgozott frazeológiája és vannak történelmi mintái. Románia egyáltalán nincs biztosítva a gazdasági káosz, az infláció ellen. Az ipar az államé, azaz senkié, és a teljesítménykényszer mechanizmusai nem működnek benne. A gazdasági rendszer jövője, a tulajdonviszonyok kérdése nincs benne a forradalmi közmegegyezés tárgykörében. Az állandósuló létbizonytalanság tömegeket indíthat el a radikális nacionalizmus igazodási pontja felé csakúgy, mint Szerbiában. A jövő egyik éles kérdése, hogy az a politikai törésvonal, amely végighúzódik Jugoszlávián elválasztván az európai demokrácia befolyási övezetét a nacionalista hisztériába hajszolt Szerbiától, és Várnát Kardzsalitól - mennyire vágja ketté Romániát a Kárpátok vonalán. Európa felénk eső részében gyakorta a katolikus és a protestáns egyházakban volt az a luciferi pont, ahol a diktatúra tagadása megvethette a lábát. Néhol az egyházi hierarchia csúcsán, máshol az alsóbb szinteken. Ezeknek az egyházaknak a diktatúra utáni korszakra megvannak az etikai kiindulópontjai, mártírjai és karizmatikus vezetői. Wyszynski, Tomašek, Popieluszko, Apor Vilmos, Mindszenthy, Éliás, a földalatti ukrán unitárius egyház lelkipásztorai, Márton Áron, Tőkés László és sokan mások. Az ortodox egyházak múltjából hiányzik ez a vonulat. A görög-keleti kereszténységnek nem voltak számottevő támaszpontjai polgárosodott társadalmakban, szinte sehol sem voltak szabad polgárként élő hívei, jószerint soha nem volt dolga az egyházat független intézménynek tekintő államokkal. A román ortodox egyház nehéz számvetés előtt áll. Ennek a számvetésnek nemcsak a bolsevik nacionalizmussal való szoros összefonódás a tárgya, de még az ortodox alsópapság és a szélsőjobboldali terrorizmus közötti kapcsolat is a húszas évek végétől, amelyről az elmúlt évtizedekben nemigen eshetett szó. Kérdés, hogy az ortodox egyház mennyire tud ellenállni annak a kísértésnek, hogy egy újabb nacionalista hullám hordozója legyen, és így ugorjon ki a múlt nyomasztó terhe alól. Végül p pedig itt van a cigánykérdés. A romániai cigányság milliós nagyságrendű kisebbség. A lélekszámokra vonatkozó rendkívül bizonytalan becslések hatszázezer és kétmillió között mozognak. Élnek itt magyar, román, cigány, szláv, török, tatár, sőt görög anyanyelvű, katolikus, református, ortodox és mohamedán cigányok. Nomádok és letelepedettek, hagyományos közösségben élők és asszimiláltak. Nem tudom, csak találgatom, miként volt jelen a cigányság a forradalomban. A tömegben szétszórva bizonyára volt jó egynéhány cigány, illetve cigány származású tüntető, de alig hiszem, hogy cigánycsoportok, cigányközösségek egy tömbben jelen lettek volna. A hagyományos cigány közösségek a társadalom intézményrendszerén, az ország politikai életén kívül élnek. Az intézményrendszer és annak változásai külső adottságként jelennek meg a számukra. Az asszimilált cigányok pedig éppen az asszimiláció folyamatában atomizálódtak. A cigányságnak Romániában soha nem voltak elismert, formatizált, a társadalom intézményrendszerébe beépült intézményei, és nem voltak tapasztalatai arról, hogy cselekvő köze lehet az ország történetéhez. A cigányság mai helyzete Erdélyben alkalmas bizonyos történelmi asszociációk felkeltésére: „A politikai hatalomból kirekesztett, viszonylag elmaradott ... román nép érthetően a leghevesebb fogékonysággal figyel föl a reformáció kezdeteire. Miközben a szervezett protestáns felekezetek rendi és társadalmi erők kifejezőivé, az ébredező nemzeti öntudat hordozóivá váltak, az erdélyi románságnak még mindig nem volt igazi egyháza... A görög-szláv gyökerű, cirill betűkkel író, rítusában, szokásaiban a nyugatitól teljesen elütő, ahhoz képest szegény és elmaradott ortodox felekezetet még lehetett ’babonaságnak’ minősíteni, s ki lehetett hagyni a rendi állam elismert vallásai közül... A minden szállal Nyugat- Európához kötött evangélikus, protestáns hitelvek vallóit azonban már egyenjogúság illette meg. A vallási elismerés p pedig bizonnyal elősegítette volna a politikai beilleszkedés megkezdődését.” (Erdély története I., 496-497. oldal) ....a helyhez nem kötött, állataik után szabadon vonuló, életmódjukkal mindenkitől különböző közösségek lesznek a románság megtestesítői a 17. századi Erdélyben... a pásztorok nemcsak a társadalom szervezettségében őriznek a telken ülőknél archaikusabb állapotokat, de családi életük állítólagos kuszasága - a kívülállók folyton a körükben divó poligámiát emlegetik - és a magántulajdon iránti érzéketlenségük is viszonygást teremt a szilárdabb társadalmi formákhoz szokottak között.” (Erdély története II., 746. oldal) A történelmi elszámoláshoz a román nép (és persze a mindenkori cigányság) sok évszázados kirekesztettsége is hozzátartozik. Vajon a népek közötti új modus vivendi, amely egyébként is veszélyeztetett és hellyel-közzel minden bizonnyal gyötrelmes lesz, nem jön-e létre újra „rendi alapokon”, a „bevetett” nemzetiségekre korlátozódva, és nem szorulnak-e ki belőle a „mindenkitől különböző”, kevésbé „szilárd társadalmi formákban élő” cigányok, ahogy (a cigányok és mások mellett) a románok is kiszorultak a rendi Erdély magyar-Székely-szász politikai közösségéből?? Jogállamban a kisebbségi jogokat nem meritokratikus alapon, nem történelmi érdemekért és nem a népek közötti érzelmi kapcsolat kifejezéseként osztják, hanem azokat általánosnak és minden további megfontolás nélkül mindenkire kiterjedőnek tekintik. A romániai forradalom polgári minőségének a mércéje lesz tehát a cigány kisebbség (illetve a sok különböző cigány kisebbség) jogainak (az anyanyelv széleskörű használatához, az anyanyelvi oktatáshoz, az önkormányzathoz, a képviselethez, a tömegkommunikációhoz stb. való jogainak az elismerése, és a cigányság pozitív diszkriminációja, a cigányság emancipációjához, polgárosodásához szükséges intézmények és programok beindítása. Ez persze több okból is nehéz ügy. A leépülő település-kultúra beszívja az archaikus szervezésű társadalmi csoportokat. Az erdélyi magyar városi és falusi kultúra leépülése együttjárt a cigányság megjelenésével a depressziós településeken és városrészekben. A kulturális genocídium településpolitikája ily módon fokozta és mintegy „hitelesítette” a cigányellenességet. A forradalom, miután a cigányság - mint írtuk - a forradalom katarzisán és „tárgykörén” is kívülesett, közvetlenül nem csökkentette a cigányellenességet. A 17. századi román pásztortársadalom komoly gazdasági előnyökkel rendelkezett a „telken ülő” jobbágyokkal szemben, mert az adórendszer igen kedvező volt a számukra. Ez a tény azonban nem csökkentette a rendi társadalom intézményeiből való kirekesztettség jelentőségét, és nem enyhítette annak máig ható következményeit. Erre azért érdemes emlékezni, mert kétségtelen, hogy a c- 4