Corvina, 1887 (10. évfolyam, 1-36. szám)
1887-07-10 / 19. szám
1887. CORY IN A áldozatnak valamely divatos játékszer vagy piperecikkre adott pénzt sem. Olvasóközönség kell az irodalomnak, nem alamizsna. Helyesebben: a közönségnek van szüksége szellemi táplálékra s ennek kielégítésével éri el céljait az irodalom. A közönség megvan. Magyarországon ma már sok ezerekre megy azok száma, kiknél az olvasásnak — mint élvezetnek — szüksége föltehető. Csak felvilágosításra, útmutatásra van szükség, arra, hogy a közönség végzetes közönyéből — saját érdekében — fölrázassék s ne csak lapot olvasson, hanem könyvet is. Ez a tér, melyen működhetünk, melyen műküdnünk kell. El kell kezdenünk az aristokratián. Be kell vinnünk az irodalmat főuraink salonjaiba. Estélyeiken ne csak társalogjanak, zenéljenek, hanem olykor olvassanak is. Ismerkedjenek meg irodalmunk kitűnőségeivel. Érdeklődjenek a sport mellett az irodalom iránt is. Hozzák divatba az irodalmat. Beszéljék meg az újabb termékeket. Vitatkozzanak irodalmi irányokról. Külföldön minden műveit embertől megkövetelik, hogy az irodalom újabb jelenségeit ismerje, s általában a szellemi mozgalmakat illetőleg teljesen tájékozva legyen. Követeljék ezt meg itt is. Élvezeteik egygyel — a legnagyobbal — szaporodnak, nimbuszuk növekszik, s ahol már elveszett volna, visszatér. Nálunk még nagyon utánozzák a mágnásokat. Az irodalom lassan kint a salonok állandó vendége lehetne. Aki közülünk tagja valamely egyesületnek, társaskörnek, tartsa kötelességének, hogy az olvasás élvezetének propagandát csináljon; tartsunk az egyesületekben fölolvasásokat az irodalom újabb termékeiről, kedveltessük meg az erre méltókat, ajánljuk a tagtársaknak. Szerkeszszünk körlevelet is. De olyan tartalmút, hogy a vidék kaszinói és más hasonló társulatai állítsanak fel «irodalmi osztályokat», melyeknek hivatása volna egyelőre az olvasás iránti kedvet éleszteni, később a választandó olvasmányok iránt a tagokat tájékozni. A cél érdekében nagyon sokat tehetnének a hírlapok, ha elhatároznák magukat arra, hogy a külföldön sok helyütt annyira kedvelt szokást, a hét bizonyos napján rendesen megjelenő «irodalmi tárcákat», nálunk is meghonosítanák. Ily tárcák célja volna: Számot adni a hét irodalmi eseményeiről, s beszélni mindenről, ami irodalmat és olvasó közönséget — mint olyant — érdekel. Ezek a cikkek lassan kint tekintélyre emelkedhetnének, kivált ha a lapok gondoskodnának arról, hogy azokat mindig ugyanaz a — szakmájával előszeretettel foglalkozó — jeles ízó nyújtsa. E modozatokkal természetesen még mindig nem volna kimerítve a munkaprogramm. Kinek-kinek társadalmi helyzete mutatja meg leghelyesebben az utat, melyen haladnia kell a siker felé. S a siker elvégre nem maradhat el. A közönség nem egyszer megmutatta, hogy elkelhet valamely könyvnek rövid idő alatt több kiadása is, csak rá kell irányítani figyelmét s a közönség ily hatályos figyelmét állandósítani: íme a feladat, mely ránk várakozik. Ezt azonban kéregető körlevelekkel és felhívásokkal megoldani nem lehet. Ajánlom, hogy akönyvvásárlást előmozdító bizottság» mentül elébb «olvasási kedvet terjesztő bizottság»-gá alakuljon át. Muzslai II. János: Tűzkár elleni biztosítás. A könyvkiadók a nagykárolyi tűzeset következtében megkövetelik a könyvárusoktól, hogy a bizományi raktárt tűzeset ellen biztosítsák. Ezt teljes jogosultsággal követelhetik is; e sorok írója is már tíz évvel ezelőtt foglalkozott ez eszmével és mielőtt a biztosítást eszközölte volna, kikérte magának több előkelő biztosítási társulat feltételeit, és ezekről ama meggyőződésre jutott, hogy egy biztosító társulat sem nyújt garanciát könyvkereskedésben esett tűzkár ellen, mert mindegyike csaknem úgy nyilatkozik a biztosítási okmányban, hogy: «A biztosított tárgyakat illetőleg kitett összegek nem jelentik a biztosított tárgyakra nézve a társaság által előlegesen megállapított értéket, hanem csak a díj- és illetékösszegnek meghatározására szolgálnak, de ama tárgyak értékét vagy csak meglétét is, sem nem bizonyítják, sem nem gyaníttatják.» Ezek szerint a boltban vagy raktárban volt könyv-és papírkészletet önkényűleg maculatúrának is declarálhatja a biztosító társaság tűzeset után, és az ő becslésétől függne majdan, hogy vajon azokban lehetette-e 200 vagy 500 mázsa maculatura, és az ő jóakaratától fogna függni, vajon 200 vagy esetleg 500 mázsa maculatura árát 12 forinttal vagy 15 forinttal számítva mázsáját térítené-e meg?. Továbbá kikötik a biztosítási okmányban, hogy «« biztosított fél köteles a biztosítás színhelyéül kijelölve volt helyiségekben a kár megtörténtekor megvolt s oda égett biztosított tárgyakról részletes és lelkiismeretes kimutatást szerkeszteni» sat. Tehát oly feltételek tűzetnek ki ezek szerint is, melyek minden biztosítást illusóriussá tesznek ! Hogy mi volt de facto a boltban vagy a raktárban, vagy bár csak egy-két könyvpolcban is a tűzeset alkalmával, melyikünk tudná egyátalán kimutatni? hát még részletesen és lelkiismeretesen?! — Tudjuk, hogy a készlet mindennap fogy is, gyarapodik is. A bizományi raktár gyarapodását könnyű volna kipuhatolni, hogy ha az üzleti könyvek és számlák el nem égnek, de hogy a tűzeset kiütéséig mi adatott, illetve fogyott el a készletből, azt sortimentkereskedésben sehol sem lehetne constatálni, vidéki könyv-, papír-, irószer-sat. kereskedésben még kevésbé ! Mindezek után az a kérdés: a kiadók oly biztosítással, amely semmi tekintetben sem nyújt garantiát, de amely csak még tetézi a könyvárusok költségeit haszontalanul, meg lesznek-e elégedve?! E sorok írója ily «nesze semmi, fogd meg jól»-ra drága pénzért nem akar ráállani, mert nem látja biztosítva az által sem a saját, az üzletben fekvő vagyonát, sem a bizományi raktárt. Úgy hiszem, ez iránt minden collega úgy vélekedik. De hát, a kiadók megnyugtatva éreznék oly biztosítás által magukat és biztosítva tudnák a bizományba küldötteket ? Hogy ha a biztosítás követeltetik, tessék a magyar könyvkereskedők egyletének valamely biztosító társulattal érintkezésbe lépni, és oly feltételeket kölcsönösen megállapítani, amelyekre támaszkodva, a biztosító fél jogosan megkövetelhetné a tűzeset által ejtett kárt. Szolcsányi Gyula: 79