Criticai Lapok, 1995 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1995-01-01 / 1. szám
megbízott fiúgyermekének a béréből, minek hagyta magát kijátszani. Következetességére jellemző, hogy ezt a didaktikus csínyt fiúunokájával szemben is elköveti. A nagymama már csak ilyen. Ragaszkodik az elveihez. Tán ezért is lett az egyik fiából bűnöző (ő volt az, aki annak idején visszalopta a cukrot), a másikból egy pipogya alak, egyik lányából beszédhibás gátláshalmaz, másikból szeretetre méltó debil, aki talán annak is született, de sikerült a helyzeten tovább rontani. A nagymamának nagyon nem lehet ellenére a dolog, mert jól bevált nevelési elveit a hosszan nála időző unokákkal szemben is igyekszik érvényesíteni. Karinthy Márton jól választott ürügyet. Ugyanis ebben a darabban ezt az asszonyt szimpatikussá tenni - ez már önmagában színészi bravúr. Murátinak sikerül. Igaz, olyan ravaszdiak dolgoznak a keze alá, mint Neil Simon meg Ungvári, de mégiscsak rajta áll vagy bukik az egész. Sikerül, mert elepedünk a kíváncsiságtól, mire a történet szerint a színen megjelenik, s addigra annyi rosszat elmondtak már róla, hogy jól kiszámítható dacból csak azért is rokonszenvesnek találjuk. Mindehhez még nagyban hozzájárul, hogy Muráti egyéniség - és ez sugárzik -, valamint az, hogy virtigli színpadi ember. Szövegtévesztéseitől szép lassan az összes színészkollégája fehérre-lilára válik (az egyiktől például a színpad elején álló Margitai Ági összes színészi tapasztalatának birtokában is majd hanyatt esik), de ő bele se rezdül. Mondja, ami éppen az eszébe jut. Muráti akkor is Muráti. Ezen az sem változtat, hogy a súgóval osztozik a szerepen. A többiek megpróbálnak igényesen bulvárt játszani, ő jelen van. És minden további nélkül elhisszük neki, hogy képes a saját unokájától édességet lopni. Akkor is elhisszük, ha az, amit mond, néha bizony egy másik jelenetből való. Ha a gyerekeknek, az egészséges életmódhoz tartozó korai fölkelés jegyében, este tizenegy tájban kellene kipattanni az ágyból. (Ettől esett majdnem hanyatt a Margitai.) Röviden összefoglalva, ez Muráti. 1994. A szép lassan heroikussá váló küzdelemben Vallai Péter a legflegmább. A szerepe szerint is. A bűnöző hajlamú Louie ironikus figurája tökéletes forma annak megmutatására, miként lehet itt - Magyarországon amerikai bulvárt játszani. Kifelé adni a bűnözőt - ahogy mi azt elképzeljük -, befelé meg kuncogni, észrevétlenül. Margitai Ági Cabiriának öltöztetett Gelsominát játszik, azaz a nem egészen épelméjű Bellát elownosan tragikusra veszi. Játékmódja ugyanúgy elüt a többiekétől, mint amazoké az övétől. Bata János Eddie-je joviális testességével hat, valamint azzal, hogy apai jósággal igyekszik ellensúlyozni a nagyanyai szigort. Máhr Ági hebegő Gertje inkább Margitai Bellája felé húz: a határán van annak, hogy magabíró személyiségként kezeljük. A maga módján bájos és tragikus figura. A gyerekek ügyesek - a két fiút ketten-ketten felváltva játsszák -, a kavarodást némileg mérsékelve még nem nagyon tudják, mi az a színészi stílus. A történet végén, egy katartikusnak induló pillanatban a súgó háromszor is megkísérli visszahívni a távozni készülő gyerekeket. Nem jönnek. Végül aztán Muráti is észbe kap és neki csupán egyetlen szavába kerül... Esküszöm, még így is meghatódunk. Ettől Muráti a Muráti. KÁLLAI KATALIN 5 Újroteszít, a far az étet Tessék megfogni egy angol lordot frakkostul, cilinderestül, modorostul és hagyománytiszteletestül, és tessék betenni egy sóbányába munkaszolgálatra. Komédia-e, vagy tragédia? Vagy tessék például egy sóbányai smasszert a maga kultúrájával, ruházatával és ugyancsak normális praxisával belehelyezni például az orani kormányzóság báljának közönségébe. Nos, kívülről roppant szórakoztató lehet, de gondoljuk csak el, mit érez a lord a bányában, vagy mit gondol a fegyelmezetlenül összevissza táncoló népségről a smasszer. Az utóbbi még csakcsak elvan - magasabb kultúra közegében legfeljebb megmosolyogják a háta mögött, de a lord belerokkan, hogy a magáénál alacsonyabb (mert nem csupán más) közegbe próbálják beolvasztani, amiként a tömegtársadalmak az egyéniségeket. Mindent, ami hozzájuk képest más, tehát nem normális. Az egyén és a környezet viszonyában az előbbi okvetlenül a rövidebbet húzza, ha az ő kultúrája a civilebb. Ez különösképpen akkor nyilvánvaló, ha megfelelően érzékeny ráadásul, sőt, ragaszkodik is identitásához. Na, most tessék elképzelni a Koldusoperát, és tessék belátni, hogy a mindenható kapitalizmus, az elidegenedett, a fenséges egy koldustanyán működik minden kellékével együtt. Ez a GROTESZK, ahogyan egykor Rejtő Jenő és Elbert János magyarázta. Régi magyar képlete: tehénen a gatya. Vicces, persze, hogy vicces: kívülről, pláne fölülről, ahol az irónia (vö.: orani kormányzóság bálozó közönsége) nézőpontja van. Ez az egyik verzió. A másik: a rendszeren belül lenni. Ahol már nem mindig sikerül elhatározás kérdésévé tenni, komédiának nézem-e, vagy tragédiának tapasztalom-e, ami van. Hírlik, bizonyos fokig bizonyítható is, hogy Franz Kafka - hangsúlyozom, hogy többek között - groteszket írt. A kafkaiság főként ilyen rendszeren belüliségből áll: ha a világ volt abnormális, ha nem, szanatóriumban (Neil Simon darabjában, A nagymama soha címűben, szambán) mégsem a világ fejezte be, hanem Kafka. Az ember tragédiája az, már amennyiben van neki ilyen, hogy rendszerint belülről látja, ami vele történik, és tulajdonképpen igazán szerencsés, aki ezt nem fogja fel, vagy alkatilag nem képes tragikusan látni. Ez utóbbi kóros eset lehet bizonyos szemszögből, de nem feltétlenül hülye. Rejtő sem volt egészséges, de fogyatékosnak tekinteni tévedés lenne. Az ő tragédiafelfogásában világosan nyomon követhető, hogy a legtragikusabb az állandósult transzvalorizáció, amit jónak tudott, nem jó, sőt rossz, illetve, hogy ez értékek egyszerűen elveszítik mindennemű érték voltukat. (Vö.: Csontbrigád.,) Az utóbbi, vagyis a devalorizáció a legtöbb tragédia alapeleme. Magam mégis azt tartom a legtragikusabbnak, ha az egyén értékei állandóan változnak (ebbe belefér az értékvesztés), és ezzel minden értékünk provizórikussá, ingataggá és viszonylagossá lesz: ez identitásvesztéshez vezethet. A kétszeresen idegen, mert német és mert zsidó prágai polgár, Kafka tragédiája - mutatis mutandis — alapképlete a Nagymama helyzetének, anélkül persze, hogy valójában megkérdőjeleznénk a Simon által komédiának nevezett darab komédia voltát. A nagymama berlini zsidó családban született, és ekként kettős erejű tradicionális gyökerek kötik mindkét népéhez: az ősök és a tekintély tisztelete egyaránt predesztinálta arra a szerepre, amit a darabban kapott. És most tessék elképzelni a nagymamát mint lordot: zsidó hagyományok értékeinek igazságával, poroszosan szabályos neveltetéssel kényszerűen amerikaivá lenni, és abban a közegben egyrészt megérni, hogy befogadó hazája hadban áll eszét vesztette (vagyis valódi) hazájával, ahol neki nincs joga élni, miközben kiolthatatlan hazaszeretetet neveltek bele, másrészt felnevelni és egyben tartani a polgár legfőbb kisvilág-értékének tudott családot. A feladatmás, távoli aspektusban, de nem véletlenül éppen őt említve, Werfel A kispolgár halála című regényében a kitűzött célig életben maradni) kényszere őrzi meg az asszonyt. Zsidónak, porosznak, németnek, családfőnek, pátriárkának, vagy ahogy tetszik. A groteszk az én felfogásom szerint a fenséges ellentétpárja. Az öregasszony fenségessége - hiszen eo ipso hős - vitathatatlan, azonban mégis ő a lord ebben a bányában, és nem hajlandó, csakis lordként viselkedni, akként gondolkozni és ítélni, mert másképpen elveszítené önazonosságát. Mindaz a tragédia, ami őt sújtja a gyerekei halálától hazája elvesztéséig, csak háttere a darab egésze tragikumának, hogy miközben minden gyökere elvész, a már említett értékváltozás-özön ellenében, tehát klasszikus értelemben vett nemes eszméiért helytálló és vereséget szenvedő tragikus hősként elfogadja a megváltoztathatatlant. A belátás oka maga a belátás, hogy unokái felismerik, az ősök értékeit mindenestül elvetni egyéni veszteségük lenne. Mindössze arról akartam szólni, miféle tragédia az alapja Neil Simon komédiájának, és milyen Nagymamát játszott félszázadnyi szünet után Muráti Lili, aki darabbeli családjának cirkuszolásán - civilként - el-elnevette magát. SZITÁNYI GYÖRGY