Criticai Lapok, 1996 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1996-02-01 / 2. szám

táncoló kis kéményseprőivel megbízható színvonalon, Gerendás Péter nem eléggé erős jelenléttel énekel. A közönség nyüzsög, rohangál, tesz arra, aki éppen teszi-veszi ma­gát a magasban. Pa-Dö-Dő-ék a szokott színvonalon dol­goznak. Jó kis rap feledteti a felednivalókat. Sajnos, elmennek. Pedig ők legalább azt éneklik, hogy „Egyre jobban félek, s nem tu­dom, miért.— ez is rokonszenvessé teszi őket. Érdekes, hogy ők is biztatják a közönsé­get, hogy „Hangosabban!" - „Az a kislány is ott!", s mégsem érezni azt a rossz ízt, mint másoknál. A jobb sorsra érdemes, kedves Pécsi Il­dikó megpróbál megküzdeni egy laza szöve­tű, vegyes stílusú mesével. Vajon miért vá­lasztotta? Jól mondja, de a szövegen nem se­gíthet. Pedig képviselő! Komolyan veszi a ta­lálkozást. De látszik az arcán, érzi a színészi és térbeli tehetetlenséget. Itt kiabálni kell, mint egy piacon, s közben úgy tenni, mintha nem is erőlködnénk. Sebő Ferenc és Sebes­tyén Márta látják a reménytelen helyzetet. Szomorúan énekelnek. De jön Szandi, ő az­tán hergel, ugrál, s filozofál: „A jódli egy jó dili, ettől kiborul a nagy bili!" Hát persze. Hogy eddig ezt!... De mikor már, istenem, mikor? Most. Alighanem most. Akkor talán ... ennyi. Elég. A szerkesztő Farkas László volt. A ren­dező Csenterics Ágnes. Közreműködtek so­kan, pénzzel segítettek sokan. De vajon mit gondolnak az alkotók és főként mit gondolnak a szervezők: kell ez? Kinek? Valami persze kellene! Ha az elmúlt évti­zedek bebizonyították, hogy a Parlament ku­polacsarnoka nem képes kiszolgálni az ilyen típusú rendezvényt, miért erőltetjük? Le­gyen egy jelképes séta a nagy házban, de ne azért, hogy ezt nénik és bácsik fényképezhes­sék és közvetíthessék, hanem a sétáló gyere­kek kedvéért. Előtte vagy inkább utána men­jenek egy olyan helyre vagy helyekre, ahol valóban érdemes karácsonyt csinálni. Lehet ez a kongresszusi központ, a Zeneakadémia, a Vígszínház vagy a Sportcsarnok. Egy idő­ben akár több intézmény is nyitva állhat. Ha mindenáron tévés eseményt kell csinálni be­lőle, még a körkapcsolás is megoldható lenne, ennél azonban biztonságosabb a válogatott percek sugárzása. Egy azonban biztos: színházi alkotókra kell bízni a gyerek-karácsonyt. Minden évben, for­­gószínpadszerűen, más-más arra pályázó szín­ház alkotógárdája nyerhetné el a lehetőséget a karácsonyi show elkészítésére, melynek anyagi hátteréről továbbra is a központi szervezők gon­doskodnának. Az összeszokott és egymást elfo­gadó alkotóközösség aztán hívhatna vendégsze­replőket is, de az adott művészcsapat adná az alaphangot, s biztosítaná az emberi megszólítás lehetőségét. Mert - minden energiabevetés ellenére - az látszott ezen a dermesztő délelőttön, hogy senkinek nincs itt emberi köze senkihez. Ak­kor pedig jobb, ha elbújunk. Ennek a show­­nak nem kell mennie. Ily módon azok a mű­vészek is besározódtak, akik tisztességgel pró­báltak helytállni. Mindannyiunkat megszé­gyenítették. GABNAI KATALIN 23 A cég arca Az a nagy piros M-betű a világ minden táján ugyanazt jelenti. Nemcsak a mérete, a színe, a formája azonos Pécsben, Mexico Cityben, Párizsban, Moszkvában és New Yorkban, hanem amit jelent, az is. Coca-Co­la, szezám­magos burgerek és sült krumplik. McDonald's. Elég ránézni a hivalkodó emb­lémára, és mindenki eldöntheti: kell vagy nem kell, ez-e az az íz, amire vágyik. Forma­­tervezők és reklámszakemberek sok évtizedes tudománya sűrűít e formában sikeresen. A tartalom ásatag szempontja háttérbe szorul. Itt a forma maga vonzó. Az testesít meg ön­nön tartalmától eltérő társadalmi tartalmat is, így ez az étkezési stílus életmód és társa­dalmi kapcsolatok kifejezője. Van cég és van arculatja. Egymáshoz iga­zodó. Hogy ennyire vonzó lett számunkra, ab­ban annak is része volt, hogy más területen nem szokhattuk az azonosíthatót. Ritka volt még a megjegyezhető is. A Lottó Ottó és a Röltex Rózsi a kivételeset jelentették: ezeknek a valamiknek legalább nevük volt. Aztán a hatvanas években megérkezett a pop-art és vele együtt hazánkban is otthonra lelt a szá­zadelő csodája, az ipari formatervezés művé­szete: a design. Mi pedig párás tekintettel néztünk a neonfeliratokra, s boldogan ücsö­rögtünk a pop-art agy­szüleménye, az alap­színekben pompázó kényelmetlen, három­szög alakú csőbútorokon. Designja lett mindennek, annak, aminek lehetett volna, de sosem volt, és annak is, aminek lehetne, de sosem lesz, mert annyira beleszerettünk ebbe a szóba. Megerőszakolt tárgyak születtek, a formába belehalt a funk­ció. Az eufória azonban nem tartott sokáig. A hajdanvolt Kereskedelmi Kamara pedig létrehozott egy intézményt, a Design Cen­tert, hogy szakmailag ezt a területet átfogja. Mivel hatalmi eszközökkel nem rendelkezett, ott fejthette ki tevékenységét, ahol az ipari vezetők rendelkeztek olyan formakultúrával, hogy ezt hagyták. A rendszerváltozás ezen a területen jelen­tős változást hozott. Elsősorban abban, hogy a hajdani nagyvállalatok megszűntek. Nem helyettük, de születtek sorra újfajta területe­ken a kisebb és a nagyobb vállalkozások. Mindnek kellett a név, az embléma, már csak a hivatalos bejegyzés miatt is. Alakultak ugyan cégek, és egyiknek-má­­siknak - elsősorban külföldi példák alapján - lett is arculata. A többség azonban nem élt ezzel a lehetőségével. Megelégedett a puszta név kiválasztásával, a lógót, esetleg valami­féle emblémával - ami elfér szórólapon vagy névjegyen - kiegészítve. Holott az áradat az sokkal több ennél. Az egész intézményt át kell hogy hassa az egy­séges, a tartalmat kifejező formavilág. A McDonald'snál nemcsak az ételek készülnek a gyorsaság jegyében, hanem a bútorok is. Azokat a székeket úgy tervezték, hogy ne le­hessen sokáig ücsörögni rajtuk, az asztalok olyan könnyedek, mint az eldobható papírtál­cák. A fényükből fakadó karakterük az egye­ző. A piac kényszerítő erő lenne ezen a terü­leten is, ha érvényesülhetne hatása. De ná­lunk valahogy minden másként működik. (Hátborzongató, amikor visszaköszönnek száz évvel ezelőtt íródott olvasmányok, s az azokra adott cselekvésválaszok. „Állni lát­­szék az idő...") A patentok ugyanazok. A látvány­eredmény elborzasztóan variáns. Ez azonban nem mehet az idők végezeté­ig. A Design Center, megelégelve az össze­visszaságot, változtatni kíván. Mindeneke­lőtt szorgos munkával összegyűjtötte mind­azokat a cégeket, mintegy kettőszázötvenket­tőt - ötszáz körüli a bejegyzettek száma, és ez változó -, amelyek ipari formatervezéssel foglalkoznak. Kiadványuk azzal a céllal ké­szült, hogy „javítsa a design hatékony alkal­mazásának esélyeit, elősegítse a designszol­gáltatásokat nyújtó vállalkozások és potenci­ális ügyfeleik találkozását, üzleti kapcsolat­­felvételét és eredményes együttműködését." E kiadványon kívül 1995 decemberében a Budapest Galéria Szabadsajtó úti kiállító­­termében bemutatta mindazokat a cégeket, amelyeknek arculattervezése modellként szolgálhat. Van már hazai példa, igaz, még kevés. JÓZSA WBB

Next