Criticai Lapok, 1996 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1996-02-01 / 2. szám
táncoló kis kéményseprőivel megbízható színvonalon, Gerendás Péter nem eléggé erős jelenléttel énekel. A közönség nyüzsög, rohangál, tesz arra, aki éppen teszi-veszi magát a magasban. Pa-Dö-Dő-ék a szokott színvonalon dolgoznak. Jó kis rap feledteti a felednivalókat. Sajnos, elmennek. Pedig ők legalább azt éneklik, hogy „Egyre jobban félek, s nem tudom, miért.— ez is rokonszenvessé teszi őket. Érdekes, hogy ők is biztatják a közönséget, hogy „Hangosabban!" - „Az a kislány is ott!", s mégsem érezni azt a rossz ízt, mint másoknál. A jobb sorsra érdemes, kedves Pécsi Ildikó megpróbál megküzdeni egy laza szövetű, vegyes stílusú mesével. Vajon miért választotta? Jól mondja, de a szövegen nem segíthet. Pedig képviselő! Komolyan veszi a találkozást. De látszik az arcán, érzi a színészi és térbeli tehetetlenséget. Itt kiabálni kell, mint egy piacon, s közben úgy tenni, mintha nem is erőlködnénk. Sebő Ferenc és Sebestyén Márta látják a reménytelen helyzetet. Szomorúan énekelnek. De jön Szandi, ő aztán hergel, ugrál, s filozofál: „A jódli egy jó dili, ettől kiborul a nagy bili!" Hát persze. Hogy eddig ezt!... De mikor már, istenem, mikor? Most. Alighanem most. Akkor talán ... ennyi. Elég. A szerkesztő Farkas László volt. A rendező Csenterics Ágnes. Közreműködtek sokan, pénzzel segítettek sokan. De vajon mit gondolnak az alkotók és főként mit gondolnak a szervezők: kell ez? Kinek? Valami persze kellene! Ha az elmúlt évtizedek bebizonyították, hogy a Parlament kupolacsarnoka nem képes kiszolgálni az ilyen típusú rendezvényt, miért erőltetjük? Legyen egy jelképes séta a nagy házban, de ne azért, hogy ezt nénik és bácsik fényképezhessék és közvetíthessék, hanem a sétáló gyerekek kedvéért. Előtte vagy inkább utána menjenek egy olyan helyre vagy helyekre, ahol valóban érdemes karácsonyt csinálni. Lehet ez a kongresszusi központ, a Zeneakadémia, a Vígszínház vagy a Sportcsarnok. Egy időben akár több intézmény is nyitva állhat. Ha mindenáron tévés eseményt kell csinálni belőle, még a körkapcsolás is megoldható lenne, ennél azonban biztonságosabb a válogatott percek sugárzása. Egy azonban biztos: színházi alkotókra kell bízni a gyerek-karácsonyt. Minden évben, forgószínpadszerűen, más-más arra pályázó színház alkotógárdája nyerhetné el a lehetőséget a karácsonyi show elkészítésére, melynek anyagi hátteréről továbbra is a központi szervezők gondoskodnának. Az összeszokott és egymást elfogadó alkotóközösség aztán hívhatna vendégszereplőket is, de az adott művészcsapat adná az alaphangot, s biztosítaná az emberi megszólítás lehetőségét. Mert - minden energiabevetés ellenére - az látszott ezen a dermesztő délelőttön, hogy senkinek nincs itt emberi köze senkihez. Akkor pedig jobb, ha elbújunk. Ennek a shownak nem kell mennie. Ily módon azok a művészek is besározódtak, akik tisztességgel próbáltak helytállni. Mindannyiunkat megszégyenítették. GABNAI KATALIN 23 A cég arca Az a nagy piros M-betű a világ minden táján ugyanazt jelenti. Nemcsak a mérete, a színe, a formája azonos Pécsben, Mexico Cityben, Párizsban, Moszkvában és New Yorkban, hanem amit jelent, az is. Coca-Cola, szezámmagos burgerek és sült krumplik. McDonald's. Elég ránézni a hivalkodó emblémára, és mindenki eldöntheti: kell vagy nem kell, ez-e az az íz, amire vágyik. Formatervezők és reklámszakemberek sok évtizedes tudománya sűrűít e formában sikeresen. A tartalom ásatag szempontja háttérbe szorul. Itt a forma maga vonzó. Az testesít meg önnön tartalmától eltérő társadalmi tartalmat is, így ez az étkezési stílus életmód és társadalmi kapcsolatok kifejezője. Van cég és van arculatja. Egymáshoz igazodó. Hogy ennyire vonzó lett számunkra, abban annak is része volt, hogy más területen nem szokhattuk az azonosíthatót. Ritka volt még a megjegyezhető is. A Lottó Ottó és a Röltex Rózsi a kivételeset jelentették: ezeknek a valamiknek legalább nevük volt. Aztán a hatvanas években megérkezett a pop-art és vele együtt hazánkban is otthonra lelt a századelő csodája, az ipari formatervezés művészete: a design. Mi pedig párás tekintettel néztünk a neonfeliratokra, s boldogan ücsörögtünk a pop-art agyszüleménye, az alapszínekben pompázó kényelmetlen, háromszög alakú csőbútorokon. Designja lett mindennek, annak, aminek lehetett volna, de sosem volt, és annak is, aminek lehetne, de sosem lesz, mert annyira beleszerettünk ebbe a szóba. Megerőszakolt tárgyak születtek, a formába belehalt a funkció. Az eufória azonban nem tartott sokáig. A hajdanvolt Kereskedelmi Kamara pedig létrehozott egy intézményt, a Design Centert, hogy szakmailag ezt a területet átfogja. Mivel hatalmi eszközökkel nem rendelkezett, ott fejthette ki tevékenységét, ahol az ipari vezetők rendelkeztek olyan formakultúrával, hogy ezt hagyták. A rendszerváltozás ezen a területen jelentős változást hozott. Elsősorban abban, hogy a hajdani nagyvállalatok megszűntek. Nem helyettük, de születtek sorra újfajta területeken a kisebb és a nagyobb vállalkozások. Mindnek kellett a név, az embléma, már csak a hivatalos bejegyzés miatt is. Alakultak ugyan cégek, és egyiknek-másiknak - elsősorban külföldi példák alapján - lett is arculata. A többség azonban nem élt ezzel a lehetőségével. Megelégedett a puszta név kiválasztásával, a lógót, esetleg valamiféle emblémával - ami elfér szórólapon vagy névjegyen - kiegészítve. Holott az áradat az sokkal több ennél. Az egész intézményt át kell hogy hassa az egységes, a tartalmat kifejező formavilág. A McDonald'snál nemcsak az ételek készülnek a gyorsaság jegyében, hanem a bútorok is. Azokat a székeket úgy tervezték, hogy ne lehessen sokáig ücsörögni rajtuk, az asztalok olyan könnyedek, mint az eldobható papírtálcák. A fényükből fakadó karakterük az egyező. A piac kényszerítő erő lenne ezen a területen is, ha érvényesülhetne hatása. De nálunk valahogy minden másként működik. (Hátborzongató, amikor visszaköszönnek száz évvel ezelőtt íródott olvasmányok, s az azokra adott cselekvésválaszok. „Állni látszék az idő...") A patentok ugyanazok. A látványeredmény elborzasztóan variáns. Ez azonban nem mehet az idők végezetéig. A Design Center, megelégelve az összevisszaságot, változtatni kíván. Mindenekelőtt szorgos munkával összegyűjtötte mindazokat a cégeket, mintegy kettőszázötvenkettőt - ötszáz körüli a bejegyzettek száma, és ez változó -, amelyek ipari formatervezéssel foglalkoznak. Kiadványuk azzal a céllal készült, hogy „javítsa a design hatékony alkalmazásának esélyeit, elősegítse a designszolgáltatásokat nyújtó vállalkozások és potenciális ügyfeleik találkozását, üzleti kapcsolatfelvételét és eredményes együttműködését." E kiadványon kívül 1995 decemberében a Budapest Galéria Szabadsajtó úti kiállítótermében bemutatta mindazokat a cégeket, amelyeknek arculattervezése modellként szolgálhat. Van már hazai példa, igaz, még kevés. JÓZSA WBB