Criticai Lapok, 2006 (15. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11. szám
tom az ötvenes évekig tartó, és az 56 utáni magyar konszolidációban létrejövő, majd abban kifejlődő, s tulajdonképpen napjainkig tartó kortárs magyar drámairodalom között.” (Veszprémi Napló, 1990.1.11.) A művel való újraszembesülés szándéka érdekesebb és nyomatékosabb elismerésben is részesült, mint maga a premier. Paál István úgy érezte, némi tömörítéssel, stilisztikai módosítással sikerül feloldania a korszakváltás következtében elkerülhetetlen ízlésbeli változások lehetséges következményeit, de az eredmény végül is nem igazolta. A szenzáció elmaradt, és részben ennek következtében, részben a kritika politikai óvatossága miatt, az előadás visszhangja is meglehetősen gyér volt. Senki nem bocsátkozott vitába a Magyar Nemzet kritikusával, Barta Andrással, aki inkább csak tisztelgésnek, drámatörténeti kuriózumnak értékelte a bemutatót, nem pedig aktuális művészeti-politikai eseménynek. Nyilvánvalóan ezt akarta elkerülni a József Attila Színház igazgatója, Léner Péter, aki a legtisztább szándékkal, de nem minden illúzió nélkül, elsőnek választotta előadásra az ötvenedik évfordulóra a Szabadság-hegyet. (Elsőnek, mert a világhálón olvasható híradás szerint a premier óta már Szegeden is előadták - igaz, csak felolvasószínházi produkcióként - Gáli darabját.) Az általa megbízott, és a színlapon szerzőként szereplő, kiváló novellista, Darvasi László nem leporolta, meghúzta, felfrissítette, hanem valóban újraírta, immáron kötőjellel, a Szabadság-hegyet. Az Előhangban a színpadról is elhangzik, hogy nem Gáli szövegét fogjuk hallani, de „a történet egészen az ő története, amit a társulat tagjai úgy mutatnak be, ahogy talán ő is elmondta volna ma, 2006. október 6-án”. Ezt az ígéretet azonban hihetetlenül nehéz (lett volna) betartani... És lehetetlen a betartását ellenőrizni... Elképzelem, ahogy a nyolcvan felé tartó élő klasszikusnak tisztelt író tucatnyi sikeres bemutatóval, jelentős művekkel a háta mögött, félszegen hunyorogva megáll a Szabadság-hegy plakátja előtt, és huszonöt évvel saját, többször is megjósolt, eltervezett és elhalasztott halála után elmereng. Vajon hogy kerül a Szabadság-hegyre, vagy a Szabadság-hegybe ez a sok új szereplő? Ő -ha jól emlékszik - hattal is beérte. Ki lehet az a Poldi bácsi, ki Károlyka és Ferenczy Eszter, akit a társulat jeles és ismert tagjai fognak megidézni? És vajon mit keres a színlapon - vezetéknév vagy némi szerzői eligazítás nélkül - Menyhért, Sára, Laci és József És hogy lehet, hogy a Közjáték 1988-ban játszódik, amikor ő már régen nem élt? Ha rám hárult volna kérdéseinek megválaszolása, a bemutató előtt az átdolgozás igazolására bizonyára azzal érveltem volna, hogy Darvasi talán a klasszikus, annak idején dogmaként követett, ma már kevésbé divatos hármas egység jegyében szerkesztett, mesével kacérkodó tandrámát kívánta ezáltal tágítani, lazítani. A sajnálatos csak az, hogy utólag, a dráma ismeretében sem sikerült volna ennél meggyőzőbb érveket felsorakoztatnom. Poldi bácsiról még elmondhattam volna, hogy örök túlélőként alighanem a mostanában divatos, erdélyi gyökerű, kényszerűen deklasszált erdélyi értelmiséget képviseli a darabban. Elképzelhető, hogy a tanárból lett kertész a felemelkedő és széteső munkáscsalád otthonában a társadalom különböző, elhanyagolt rétegeinek jövőtlen sorsát is demonstrálja. Az, hogy szállás- és munkaadója éppen a Miniszter, beszélgetőtársa pedig a Mama, puszta véletlen. Károlyka, a hajdan jómódú villatulajdonos kivándorláskor „itthon felejtett”, kissé kelekótya, bölcs és bolond fia meg sem közelíti ugyan Lear bolondjának bölcsességét, de rezonőrként a Tóték postásának közeli rokona, ily módon igazolva az Örkénnyel való, megelőlegezett rokonságot. Egyébként Károlykát nem darabbeli, dramaturgiai fikciója, inkább csak jó szövegei miatt szeretjük, ha szeretjük. A többi, a színlapon keresztnéven említett szereplő színre szólítása csak a történés időpontját hivatott aláhúzni: ők valamennyien az 1988-ban játszódó Közjáték szereplői, az ötvenes években már felnőtt Boglár fiúk többé-kevésbé felnőtt gyermekei. Az új nemzedék színre lépésétől a kor és korszellem változásának ábrázolását várnánk, és azt a valóban drámai konfliktust, hogy nekik már alig van közük ahhoz, ami a törvénytelenségek idején Boglár Jánossal történt. Hiszen, éppen ez a három évtizednél is hosszabb időbeli távolság, az életforma és a célok különbsége indokolhatja színpadi jelenlétüket. Csakhogy ez az elvárás alighanem túl nagy és túl súlyos: meglehet, hogy erről a színháznak egy önálló, másik drámát kellett volna íratnia Darvasi Lászlóval. A Szabadság-hegy története egyébként - a Közjáték kivételével - a szerző fogadkozása szerint valóban hűségesen követi Gáli meseszövését. De ez talán az egyik legnagyobb gondunk a mű XX. századi változatával. A szimbolikus anya mesehős fiaitól persze akkor is, ma is elvárható, hogy a maguk útján, módján keressék boldogulásukat. Időtálló, időn túli eleme a történetnek a testvérharc, az anyai szeretet. A legkisebb fiú sikere vagy kudarca sem fordíthatja vissza a másik kettőt a maga útján. Csakhogy az ötvenes évek nem volt mesevilág. Mi, akik akkor is éltünk, személyesen tapasztaltuk és tanúsíthatjuk, a későn születettek a korszak hézagos irodalmából is tudhatják, hogy az ártatlanul letartóztatott, hamis vádakkal konstruált perbe fogott elvtársak családtagjai - saját elhatározásuktól függetlenül - egy percig sem élvezhették tovább a korábbi privilégiumaikat. Az ellenség bátyja semmiképpen nem maradhatott miniszter, öccse gyárigazgató. A családot kiköltöztették a villából, a bűnös feleségének, ha nem az internálótáborban, akkor valamilyen raktárban, műhelyben kellett vezekelnie férje el nem követett vétkéért. Igaz, hogy sem Gáli darabja, sem Darvasi adaptációja nem történelmi krónika, nem szociológiai hitelű, tényekkel alátámasztott társadalomrajz. De ha mese, ha metafora, akkor is hordoznia kell az igazság elemeit. És az igazság az, hogy az ellenségnek nyilvánított öcs bátyjának a közéletben nem osztottak lapot, jellemétől függetlenül nem indíthatott küzdelmet, kampányt öccse kiszabadításáért, és hiába kötött volna bármilyen kompromisszumot a hatalommal, nem volt módja arra, hogy megtartsa pozícióját. András dilemmáját a szerző azzal is hitelesíti, hogy munkatársai szemében látja a kérdést, vajon miért csukták le Jánost. Csakhogy a kollégák a valóságban nem kérdeztek, többségük, ha nem is ment át a másik oldalra, inkább lesütötte a szemét, hogy ne látszódjék tekintetében sem részvét, sem kérdés. Történelmileg, erkölcsileg vitatható a Boglár fiúk nagy nyomatékkal tárgyalt drámai vétsége, hogy eltitkolták a mama elől az igazságot, és ezzel a belenyugvást, a valóság elfogadására való készséget erősítik a derék mártírözvegyben, akinek a drámája valójában az igazság megismerésével kezdődik, amikor fia sorsával szembesül, az őt körülvevő világrendbe vetett hite omlik össze. Távlata és mélysége lehetne Zsuzsa drámájának is, csakhogy János okosnak Sztankay István és Besenczi Árpád 7 SZÍNHÁZ-CRITICAI LAPOK