Család és Iskola, 1955 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1955-01-01 / 1. szám

IA ESETE gondolja, hogy korai még az udvaroltatás, meg az esti bárba járás? Hová fog ez majd vezetni«« — »Korai volna? — lepődött meg az asszony. — Pedig már két év óta jár hozzánk a fiú.« — »Nincs kifogásunk az ellen, ha valamelyik kislány fiúval sétál, ha az nem megy sem a tanulás, sem a gyermek erkölcsi nevelésének rovására.« Az igazgató elvtárs most az asztalon fekvő osztályozó-naplóhoz nyúlt. Megkereste benne Pápai Veronika nevét. Kinyitotta, odatartotta a szülő elé, és így szólt: »Én azt hiszem, hogy a sok udvarlás mégiscsak a tanulás rovására ment. Mit szól ehhez az eredményhez? Nem gondolja, hogy túlságosan rossz?« (Év eleje óta öt elégtelen osztályzat került a naplóba.) Az asszony zavarba jött. »Igen, hát ezt nem tudtam. A lányom mindig csak azt mondogatta, hogy túl vannak terhelve a tanulásban. Meg én is láttam, hogy nagyon sokszor 9 óra után jön haza az iskolából. Addig mindig valami órája vagy szakköre van.« Most a bizottság lepődött meg. Kilenckor? Hisz az iskolában öt órakor már a rendkívüli órák is véget érnek? Az igazgatóban szomorú sejtések derengtek. »Tessék mondani, — szólt a szülőhöz — el szokott ön jönni a szülői értekezletekre?« — »Nem. Sajnos, mi kissé messze lakunk.« —■ »És amikor nagyon fontos ügyben szeptember végén hívattuk, miért üzente, hogy nem ér rá?« --- »? . . .« — »Ellenőrizte-e egyszer is, hogy mit csinált, vagy merre járt a lánya? — Hogyan felelt, vagy mi van beírva az ellenőrzőkönyvébe?« _ — »Hát ami azt illeti, nem.... De én azt tartom, hogy a nevelés az iskola gondja és dolga ...« — »Talán azt várja a kedves szülő — folytatta az iskola igazgatója —, hogy este 11 órakor mi kísérjük el a bárba? Ez kissé sok lenne... De látja, itt van a hiba. Azt hiszik, hogy ha a gyerek kikerül a kisgyermek korból, akkor már nem kell vele törődnie a szülőnek. Hogyan tanítsunk mi meg valakit rendre és fegyelemre, ha a szülői házban a tanuló az ellenkezőjét látja. Ha például, mi megtiltunk valamit, a szülő meg ugyanazt megengedi. Hova jutunk akkor? ... Nem gondolja, hogy egy ilyen alkalommal a lányával esetleg olyan valami is történhet, amit soha nem lehet jóvátenni? Azt hiszi, hogy azért is az iskola lenne felelős? Téved? Az a szülő a felelős, amelyik könnyelmű módon nem törődik a gyermeke sorsával és jövőjével. Meg különben is mi lenne akkor, ha a középiskolákban az a szokás járná, hogy minden szombaton a szórakozóhelyeken egy csomó félig részeg diáklánnyal találkozna az ember. Helyes lenne?« A szülő megdöbbent. A mondottak után, a sok elégtelen érdemjegy láttán ébredt rá valamire. Még mentegetőzni kezdett, de szemeiből már kipottyantak a könnyek. A végén már csak annyit mondott szinte kétségbeesve: »Igazgató elvtárs, ne dobják ki a lányom, ezentúl nagyon vigyázok minden lépésére«. Az igazgató maga elé nézett. A lány cinikus viselkedésére és azokra a mondatokra gondolt, amelyeket a múlt év végén ugyanígy sírva mondott el a szülő. Azok a mondatok hasonlóak voltak a mostanihoz: »Igazgató úr, bocsássanak meg most az egyszer, többé nem fordulhat ilyesmi elő«. A fegyelmi bizottság határozata egyhangú volt. Nagy jóindulattal ugyan, de a tanulót iskolaváltoztatásra javasolta. Talán súlyosnak is látszik ez a büntetés, hisz látszólag nem követett el bűnt Veronika. És mégis? . Mégis. Mert a fegyelem az fegyelem még a diákéletben is. Meg aztán talán jobb irányba fordítja ez a határozat a leány fejlődésének útját, és intő például szolgálhat a többi tanuló számára is. Végre teljes rendet kell teremteni a középiskolákban. Legyen hát Veronika esete intő példa minden diáknak, a kimaradozó sok Pápai Veronikának, de egyben minden szülőnek is. Mert annak a diáknak, akinek nem kenyere a munka és nem tetszik az iskola rendje, ma már semmi helye a középiskola.