Család és Iskola, 1957 (8. évfolyam, 1-7. szám)
1957-06-01 / 1. szám
ÉRTSÜKM£űJOBBAN égre, végre annyi hónap után őszinte örömmel találkozik ismét a lap és az olvasó, a Család - és Iskola szerkesztősége annak a nagy családnak a tagjaival, akikhez szólni kíván és akikkel annyi év során oly bensőségesen és olyan is őszinte egyetértéssel „kibeszélgette” magát. Szeretettel köszöntjük a szülőket és a gyermekeket, az idős és az ifjú korosztályt. Kiemelkedőben a bajokból és nehézségekből, amelyeket az októberi események, a hazánkra, békés alkotómunkánkra oly eszeveszettül törő ellenforradalmi elemek okoztak, nem akarunk hosszan vesztegelni a már jórészt tisztázott és mindenki előtt világossá vált tényeknél. Mindezekből csak a reánk közvetlenül vonatkozókat, a családdal és az iskolával összefüggőeket akarjuk kiemelni, hogy az értelem és a megértés tényénél világítsunk meg bizonyos mozzanatokat, tegyünk láthatóbbakká mozgató rugókat. A család belső életéről, a szülő és gyermek viszonyáról, a megértés és megnem értés lelki motívumairól, a gyermeki romantikáról akarunk beszélni. A válság jelei mutatkoztak már korábban egyes családok belső életében. Sok ifjú kivonta, nem egyszer erőszakkal kitépte magát az irányító szülői kéz hatalma alól és a maga útját — állapítsuk meg mindjárt: a maga helytelen útját — kezdte járni azokban a napokban, amikor nevelés és tradíció szembekerült a fékevesztett gyermeki hévvel, meg az ígéretek által elkápráztatott, bódult, de mindenképpen tapasztalatlan fejek, sőt fejecskék izzó gondolatvilágával. Sok mindenben hibásak a túlontúl elfoglalt és bizonyos jelenségeket figyelmen kívül hagyó szülők is, mégis érthető az ő csodálkozásuk azon, hogy az egyébként szelídnek vélt és titokzatossággal teli édesgyermekük milyen vadságokra, mennyi turbulens ellenkezésre hajlamos! Nem az asztalravágást, a vasöklű, megfellebbezhetetlen szigor hiányát reklamáljuk, nem a nadrágszíjas, kutyakorbácsos fenyegetőzés lehetőségét sírjuk vissza; nem, egyáltalán nem. A modern gyermeknevelésnek nem ezek az eszközei. Százszor inkább megértésre és megértetésre, meggyőzésre és az értelemre ható nevelő ród-szerekre van most szükség, mint korábban. A teljes nemtörődömség, a szülők oda-nem-figyelése, belebonyolódásuk a maguk dolgaiba nagyon megbosszulja magát. Valahogy úgy érzem, hogy sok családban csaknem teljességgel kihűlt a szeretet, a gyermekek iránti gyöngédség, az önfeláldozó melegség, amelynek az otthonokat, a szülői házat olyannyira át kellene hatni. A mindent lenyűgöző, a kezdeti bajokon átsegítő, az elnéző és megbocsátó szeretet helyét valamiféle megmagyarázhatalan ridegség, az egymáshoz való közeledésnek még a szándékát is megbénító fagyosság foglalta el. Sajnos, ez a bizalmatlanság mindkét részről egyaránt megmutatkozott. Sok szülő nem közeledett kellő megértéssel, a lélek rejtekhelyeit nyítogató szeretettel a gyermekéhez. Mire a kisfiú vagy a leányka úgy érezte, hogy az élet nagy harcában magára maradt, nincs közelálló hozzátartozója, aki őt az élet útvesztőiből kivezetné. S az az űr, amely szülő és gyermek között keletkezett, egyre mélyült, a szakadék szélesedett, mind tátongóbbá vált. Ebben a keserű légkörben könnyű helyzete volt mindazoknak a sötét elemeknek, amelyek a tapasztalatlan gyermek aktivitását a maguk gyanús céljának, sőt egyenest felforgató szándékának szekerébe befogni igyekeztek. Ezek természetesen mit sem törődtek azzal, hogy a veszedelmes „játékokkal”, amelyeket a naiv lelkületű, s félrevezetett ifjak kezébe adtak, a fiatalok nemcsak a testüket, hanem a lelküket is súlyosan megpörkölik. Komiszul visszaéltek a serdülők romantika-vágyával, azzal a robinzonos kalandkereséssel, amely minden távolit és alig elérhetőt a messzeség rózsaszín ködfátylával von be, délibábos káprázatokkal telít meg. A szép és kedves álomkergetés ezerszínűvé teszi a fantáziát, megtermékenyíti a legfakóbb lelkületet is. Ennek ügyes felhasználása a földön járva is az egekbe repít. De, ha az aljas és gonosz akarat kénköves lángját gyújtják alája, akkor perzsel, hamvaszt, romba dönt. Az indokolt szomorúság és bánat mellett nagy az érdekelt szülők felelőssége is. Most már mindent elkövetnek ugyan, hogy a megtévedt, a szülői háztól elbitangolt báránykát visszaédesgessék (bár mihamarabb sikerülne ez!), mégsem mellőzhető a kérdés: vajon annak idején mindent megtettek-e a marasztalásra, a meleg otthon szívvirágainak ápolására? Ha lehet őszinte jóakarattal, barátilag tanácsolni valamit, akkor csak azt, hogy a gyermek kezét a történtek után ne ragadják meg ridegen, ne rángassák, hanem szelíd szeretettel süllyesszék az apró rózsaszín tenyérkéket a maguk munkától érdes, nagy kezébe, és így vezessék vissza a kis és nagy gyermeket a fájó sebekre gyógyírt csepegtető, a hegeket kenegető-simogató, jótékonyan gyógyítgató családi otthon négy fala közé. A sebzett gyermeklélek tüskéit itt kell szép lassan, nagyon óvatosan egyenként kihúzogatni! Az elvadított és kissé elvadult gyermek is boldog örömmel tér meg a sok viszontagság után, hogy apja, anyja oldalán végre újra megtalálhassa testi és lelki nyugalmát. De a jövőben több megértéssel kell fürkészni a gyermeki gondolatvilág kifürkészhetetlennek látszó és a szülő által sem mindig megközelíthető útvesztőit. Ami pedig a romantikát illeti — ne nézzük le, ne intézzük el egyszerű kézlegyintéssel. Idéznem kell a budapesti karhatalom egyik vezetőjének idevágó és igen figyelemreméltó megállapítását: „Nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy az ifjúság túlnyomó többsége nem ellenforradalmár, nem ellensége rendszerünknek. Egy részüket félrevezették, még nagyobb részük pedig romantikát hajszolva keveredett az eseményekbe. A fiatalság szomjazik a romantikára. Mivel ezt nem kapta meg sem az iskolában, sem az ifjúsági szervezetekben, maga próbálta megkeresni, és a helyes, egészséges romantika helyett egy részük az ellenforradalom hálójába keveredett”. Cikkünk elején magunk is ezt az „egészséges” romantikát hangsúlyoztuk. Nincs szükség a romantika semmiféle beteges eltúlzására, annál kevésbé, mert ettől a harmatosan tiszta gyermeklélek is távol áll. De akár nemzeti nagyjaink romantikus életét, akár a proletár nemzetköziség hősi alakjait, akár pedig regények íróinak dús fantáziája szülte szereplőit állítanék oda követendő példaként gyermekeink elé, mielőbb vissza kellene őket vezetni a megcsendesedett vizekre, a testvérek, a pajtások közé, a család és az iskola békés, biztonságos révébe.