Család és Iskola, 1958 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1958-01-01 / 1. szám
nik az iskolát szívesen elkerülő gyermek is, de még sokkal több azoknak a száma, akik a napközibe nem hajlandók eljárni. Ha megkérdezzüktőlük, miért nem szeretsz hát oda járni, ilyenféle válaszokat kapunk: „mert ott verekednek a gyerekek — vagy: mert olyan lárma van, hogy sohasem tudom ott elvégezni a leckét aztán este kell, amikor hazamegyek. Akkor meg otthon kapok ki.” Ezek a gyengébbek s a félénkek panaszai. Máskor éppen az ellenkezőjét halljuk: nem lehet játszani, futkosni, akkor is csendben kell ülni, ha már elkészültem a lec-kével, ha a többi még tanul. Bizony csak ritkán halljuk, hogy azért járok napközibe, mert ott olyan jól érzem magam, vagy mert a napközis tanító nénit annyira szeretem. Pedig felmérhetetlen haszna volna annak, ha a gyermekektől gyakrabban hallhatnánk efféléket. Mennyivel kevesebb gyermek csatangolna az utcán testben és lélekben elhagyottan, s mennyivel kevesebb gyermeket kellene „züllés veszélye” miatt családjától teljesen elszakítani, s intézetben neveltetni, ha az általános iskolai napközi otthonok valóban be tudnák tölteni hivatásukat, legalább úgy, mint a napköziotthonos óvodák. Az óvodáskorúak napközi foglalkoztatása mind tárgyi felszereltség, mind nevelőmunka szempontjából kedvezőbb. Ennek egyik oka tárgyi téren talán az, hogy az üzemek áldozatkészen bekapcsolódtak ebbe a munkába, nevelési téren pedig az, hogy a pszichológiai szempontokat már régebben bevezették az óvónőképzésbe. Mivel az általános iskolai napközi otthonoknál mindez hiányzik, az átmenet a gyermek számára az óvodából az iskolába, illetőleg az iskolai napközi otthonba igen nehéz. Nyíltan, teljes őszinteséggel kell feltárnunk a bajok forrásait, s egyidejűleg azt is, hogyan lehet és kell a bajokon tettekkel segíteni! Minden hibás intézkedés mögött megtalálhatjuk a hibás elvi álláspontot, a téves fogalmakat is. A napközi otthonok elhanyagolt állapotának egyik fő oka is az elmúlt évek pedagógiai tévedéseiben gyökerezik. Csak egy ilyen alapvető és a gyakorlatban messzire kiható, rombolóan kiható tévedést említek, azt, hogy az iskola a túlméretezett tananyag minden áron való közvetítését tűzte ki fő célul, és elhanyagolta a nevelőmunkát. Ennek természetes következménye azután, hogy a napközi foglalkoztatás lényege szintén csak a lecke ellenőrzése lett. A beosztott nevelő fő feladatául tehát azt tekintette, hogy az egy teremben gomolygó, néha 40— 60 gyermeket legalább annyira megfékezze, hogy a tanuláshoz szükséges csendet megteremtse. Milyen távol vannak még ezek az intézményeink a jó nevelőmunkától, s attól, amire pedig oly nélkülözhetetlenül szüksége volna a dolgozó szülők magára maradt gyermekének, hogy a napközi otthon valóban otthonná is váljék! Nehezen lehet eldönteni, hogy a két alapvető hiányosság közül, amelyeknek sürgős rendezése nélkül a napközi kérdés nem oldható meg, melyikre mutassunk reá először. Mégis úgy döntöttünk, ahogy Makarenko, amikor 1020-ban a területi tanfelügyelő gyermekotthon szervezésére buzdította. „De hely lesz-e?” — kérdezte, mert ,,hiába, helyiségekre szükség vol" Ami ma e téren a napközi otthonok legtöbbjében tapasztalható, a legrosszabb. Az egyik iskolában egy helyiségben zsúfolódik apnaja-nagyja, ott játszanak, ott tanulnak. A másikban van ugyan két-három helyiség, de az alagsorban, jó levegő és napfény nélkül. A harmadikban, a folyosóból elfalazott térség van a napközi számára kijelölve. Minthogy az iskolák jelentékeny részében még megfelelő udvar sincsen, amellyel alkalmas idő esetén a napközi helyiségei megtoldhatók volnának (megművelhető kertről nem is beszélve). Így a legelső megoldásra szoruló kérdés a helyiségek megteremtése. Tantermet e célra felszabadítani lehetetlen, a helyzet viszont így, ahogyan van, tarthatatlan. Ha azonban ez a kérdés jelentőségének megfelelő súllyal, tehát elég világosan és sürgetően nyomulna a köztudatba, meg lehetne találni a megoldást, noha építkezési lehetőségeink túlterheltek a lakásépítkezésekkel. Hiszen éppen, mert a lakásviszonyok is oly súlyosak, túl gyorsan népesedő városainkban, annál inkább szükséges, hogy a gyermek az iskolában megfelelő otthont találjon. Gyakran a nagyon elfoglalt, vagy rossz lakásviszonyok között élő, de egyébként egészséges életű családok gyermekeit helyezik gyermekotthonokba, holott erre nem volna szükség, ha korszerű napközi otthonok s a kisebb-nagyobb nevelési nehézségek esetén megfelelő nevelési tanácsadó állomások állnának a szülők rendelkezésére. Mennyi hely szabadulna fel ezáltal az elhagyott, vagy a környezeti ártalmak között valóban súlyosan veszélyeztetett gyermekek részére már ma is, amikor még megfelelő számú gyermekotthont nem tudunk a részükre biztosítani ! A jó napközi otthon tehát nemcsak a dolgozó szülő nevelési gondjait oldaná meg, hanem az állami intézetek terhein is könnyítene. Ebben a perspektívában talán nem utópia, ha felvetjük, hogy minden olyan iskolához, amelyben sem megfelelő napközi helyiség, sem testmozgásra, sportra alkalmas udvar nincsen, helyiséget kell építeni — esetleg emeletet ráépíteni a gyermekek iskolai otthona számára, egységes „napközi otthon-terv" szerint megépítve. A második, de semmivel sem kevésbé fontos kérdés a napközi otthon nevelő erejének fokozása, amely elsősorban a nevelő személyétől függ. A napközi otthon e tekintetben is a teljesen lebecsült Hamupipőke helyzetében van a pedagógiai intézmények között. Nevelőjéül gyakran a tanításra valamely okból kevéssé alkalmas pedagógust jelölték ki, hiszen — mint mondottuk — csak felügyeletet vártak tőle, nem nevelőmunkát. A korszerű napközi otthon nevelőjének pedig nemcsak olyannak kell lennie, aki a tanításhoz is jól ért, hanem elsősorban nevelésre