Család és Iskola, 1910 (36. évfolyam, 9. szám)
1910-05-01 / 9. szám
82 öntudatnak nevez, még egy harmadik halványabb folyamatot is vehetünk észre. No már most vizsgáljuk, micsoda folyamatok mentek a figyelmetlenségen rajtakapott növendék tudatában végbe. Mikor az előadásomat megkezdtem és felébresztettem a hallgatók s így Ilonka lelkében is a Richelieu korát megelőző eseményeket és viszonyokat, tehát azokat a képzeteket, melyekre szükségem volt, hogy az új ismereteket hozzákapcsoljam: akkor már Ilonka tudatát fogva tartotta egy igen erős képzet — az algebrai secunda rémes képe. Megindítottam a Richelieu korának eseményláncolatait, de ugyanakkor ezzel párhuzamosan megindult Ilonka tudatában egy másik, a sekundához fűződő képzetláncolat is. A sikertelenség fölött érzett kellemetlen és aggódó hangulata ezt az utóbbi képzetfolyamatot erősítette, míg a figyelmével és akaratával megindított első folyamat elhalványodott, megszűnt. Hogy a szervezet dispositiója, az érzelmek és hangulatok, de legfőképen már meglevő subjektív képzeteink mennyire determinálják akaratunkat, azt nemcsak a felhozott példán, de saját magunkon is lépten-nyomon tapasztalhatjuk. Színházban, felolvasásokon, újságolvasáskor, prédikációk és leginkább prédikációk hallgatásakor nem kaptuk-e rajta magunkat akárhányszor, hogy egy-egy szót, egy-egy mondatot vonatkozásba hoztunk önmagunkkal. Kezdtünk gondolkodni saját dolgaink felől és míg gondolatot gondolathoz fűztünk, addig haladt az újság, felolvasás, vagy prédikáció a maga útján anélkül, hogy a mi elterelődött figyelmünk visszaérkezését megvárta volna. Az a jelenség, hogy képesek vagyunk figyelmünket — ha szórakozottságon kaptuk magunkat — újból a tárgyhoz visszaterelni, nem bizonyítja az akarat uralmát a figyelem fölött. Az lett volna az igazi szabadakarat, ha nem engedi elterelődni a figyelmet mellékutakra, de hogy erre képtelen, ezt az a tünet is bizonyítja, hogy alig parancsoltuk meg magunknak a figyelést, nemsokára ismét rajtakapjuk magunkat, hogy figyelmünk újból elkalandozott. Kimondhatjuk — mélyen tisztelt hallgatóim — a sok tapasztalat alapján a törvényt, hogy : igenis, az akaratnak van hatása a figyelemre, de csak a megindításnál. Azt, hogy a figyelmet állandóan ébren is tartsa, akaratunk nem mindig garantálja. * Hogyan van az mégis, hogy az akarat által megindított figyelem, akaratunk hozzájárulása nélkül is ébren maradhat ? Hogy e kérdést eldönthessük, vizsgálnunk kell a figyelemnél azt a jelenséget, melyet a psychologia tudományos néven adoptationak vagy accomodationak nevez s mely alatt nem kell egyebet érteni, mint bizonyos agyvelő állapotot. Nem tudom, volt-e alkalmuk mélyen tisztelt kartársaimnak végighallgatni egy őrült embernek beszédét. Eleinte talán mosolyogtunk azon az összevisszaságon, amit a megbomlott agyvelejű ember minden logikai kapcsolat nélkül hadar, de ha sokáig kell hallgatnunk ezt a zagyva beszédet, menekülni iparkodunk előle, mert ez a kapkodó, szökdécselő, rapszodikus beszéd fáraszt bennünket és úgy érezzük, ha sokáig tart, bennünket is megőrjít ez a sok összevissza beszéd. Kezd az őrült pld. egy dolgot beszélni ■— mi figyelünk rá és felébrednek tudatunkban azok a képzetek, melyek arra a dologra vonatkoznak s melyekhez a hallott beszédet kapcsolni akarjuk. Minthogy pedig bizonyos képzett csoportnak a tudatba jutása a megfelelő invitálással jár — midőn az őrült megkezdett beszédére figyelni kezdünk, agyvelőnk egy bizonyos, központi részét izgalomba hozzuk. . Alig, kezdte meg azonban az egyik tárgyról a beszédét és a mi kellőleg felizgatott tudatunk várja a jövő képzeteket, hogy azokat kapcsolja, midőn a beteg associacio mechanismusú ember rögtön átcsap egy egészen más és az elsővel semmi összefüggésben nem levő tárgyra. Ha ezt is figyelni akarjuk, agyvelőnk előbbeni izgalmas állapotát rögtön meg kell szüntetnünk és egy másik centrumban kell egy csomó idegsejtet felizgatnunk és működésbe hoznunk. Még úgyszólván készen sem vagyunk az új tudatállapottal, már ismét új és más tárgyba fogott az őrült ... S ez így megy rémült összevisszaságban, az egészséges agyvelejű ember ily beszédek között érezni kezdi, hogy tudata kezd összezavarodni. Mert hiszen tudjuk, hogy a meglepetésszerűen tudatunkba toluló képzetek, rombolni, sőt ölni is képesek. Egészen máskép megy a dolog, ha összefüggő dolgot kell figyelemmel kisérnünk. Nézzük pld., midőn az egészséges észjárású falusi dada, kibe a természet igen sok paedagogiát oltott bele, mesélni kezd a nyűgös, unatkozó gyermekeknek: ne üljenek ide szépen mellém, mondok egy gyönyörűséges mesét. Ez a szó „mese“, amint megüti a gyermekek fülét, rögtön szétkergeti tudatukból a régi képzeteket és felkelti a mesehallgatás édes hangulatát, a gyermekek tudatába beletolakodik egy pár élvezetes mese emlékképe. Ezek a képzetek várják az új mese új képeit, a felizgatott agyvelősejtek mintegy nyújtogatják csápjaikat a várt új képzetek felé. Az a tudatbeli állapot, midőn éppen azok a képzetek vannak előre juttatva, melyekhez az új képzet kapcsolódni fog — vagyis mondhatjuk materialisztikusabban : az az agyvelő állapját, midőn égyben azok az agysejtek vannak irritálva, melyekhez az új ingerület kapcsolódni fog — ez az állapot a figyelem accomodatioja, vagy adoptatiója. Ez az accomodatio még az akarat munkája, de jaj annak a mesemondónak, tanítónak és felolvasónak, aki nagyobb accomodatiot teremt, mint amennyit kielégíteni képes. Vége ott a figyelemnek, ha a felkeltett várakozást, a nyújtott képzetek nem képesek kielégíteni. Csalódás áll be és a figyelem elröppen. Míg ellenben, ha a felébresztett képzetek olyan új képzeteket kapnak, mint amilyeneket vártak, a motorikus terület, mely úgy látszik a senorikus terület sejtjein, miként a zongorajátszó a billentyűkön, minden nehézség nélkül appercipiálja az új képzeteket, minden nehézség nélkül hozzákapcsolódnak azok a régiekhez és azokkal együtt rögtön várni kezdik a következő, a folytatólagos új képzeteket. Azt mondjuk ilyenkor, a figyelem jól érzi magát, hozzáillő kedves, érdekes és könnyed kapcsolódó képzeteket kap s így az akarat hozzájárulása nélkül is, magamagát tartja ébren. Avagy nem történt-e meg közülünk akármelyikünkkel — mélyen tisztelt hallgatóim — hogy csak egy keveset akartunk valamelyik könyvből — mondjuk pl. Jókai valamelyik regényéből — olvasni, aki úgy tudta az eseményeket fűzni, miként a magyar mese szokta a maga hímes szálait szőni. Elolvastuk az előmondatokat, ezek várni, követelni kezdték az utána következőket. Egyik csodás kép kívánta a másikat. Egyik bűvös-bájos képhez fűződött a másik s míg így — mint a gyöngyszemek — egyik kép sorakozott a másikhoz: azon vettük magunkat észre, hogy