Család és Iskola, 1912 (38. évfolyam, 1. szám)

1912-01-01 / 1. szám

2 javadalmaik elégtelensége minden emberiesen gondol­kodót föl fog háborítani, de fenyegetéseiket nem veheti senki komolyan, mikor minden ott hagyott állásba tízen is rohannának a mai silány fizetésért. Itt nem segíthet semmi más, mint az állami iskolák számának gyors és nagymértékű szaporítása. Azt mond­hatná valaki, hogy az az állam a jelenleginél több taní­tónak még kevésbbé fog a mostaninál nagyobb fizetést adhatni, mert azt a terhet az állam háztartása még kevésbbé bírná meg. Nem úgy van. Volna csak erő, öntudat és összetartás a magyar társadalomban, csak állítaná az is olyan „muszáj“ elé a magyar kormányokat, mint a hadvezetőség: mindjárt lenne pénz a sok új iskolára, mindjárt növekednék tanítók dolgában a kereslet és mindjárt nagyobb ára volna is a tanító munkájának. Az sem volna baj, ha aztán a kelleténél nagyobb szám­mal keresné föl az ifjúság a tanítóképzőket. A tanító­­képzésben is érvényesülnie kell a jobbak kiválogatásának; nem baj, ha nem mindenki kap tanítói oklevelet, aki tanítónak készült. De az már igen nagy baj, ha nem mindenki kap állást, aki az oklevelet megszerezte. Az állatokért való versenyfutás sem ma nem biztosítja, sem a jövőben nem biztosítaná a legjobbak célhoz jutását. A leggyorsabb szárnyakat ma is a pártfogás adja, és adják a tanítói hivatástól merőben idegen érdemek. Ezen egyelőre aligha fog a társadalom változtatni. Legalább igazán tanítónak való legyen mindenki, aki oklevelet nyert. Sok, az állami iskolát az országnak minden legelrejtettebb zúgába is ! Sőt különösen oda, ahol ma az írástudatlan tanító, mikor törökbúzát kapáltat a tanítványaival, még a legkevésbbé károsan foglalkoztatja őket. Ide kellene tenni a legjobb fizetéssel a legjobb tanítókat — kitüntetésül és nem büntetésképen. És sokkal szigorúbb, politikai tekintetekből el nem némítható fel­­ügyeletet a népoktatás fölött, hogy iskola híjján ne maradjanak a mezőn vagy az utcán az iskolára kötele­zettek és az iskolakerülők nagy száma miatt ne marad­janak üresen az iskolák! Csak így fogja igazán érté­kelni a társadalom és megfizetni méltón az állam a néptanító munkáját. (Kolozsvár.) Dr. Apáthy István: Kötelesség . . . Súlyos szó! A mostani tanítói közhangulatban, mely a tanítóság egy jó részét már hatalmába ejtette, csaknem merészség le is írni. Pedig kell írni róla és kell foglalkozni vele! Igaz, nem a mai modern értelmében, hanem úgy, amint azt még mi régiek s egykoron a mi névtelen elődeink is értelmezték és szükséges és kívánatos, hogy a mai kor ifjabb tanító­nemzedéke is értelmezze. Mert úgy érzem, hogy senkinek, de a tanítónak különösebben is, nem szabad anyagi helyzetét kötelességével, legkevésbbé pedig az ebből folyó s ettől elválaszthatatlan, a nemzeti életet érintő teendőivel, semmilyen vonatkozásban hozni. A tanítóság múltja és erkölcsi presztizséje kívánja ezt így! Nem akarom én ezzel azt mondani, hogy a tanítóság anyagi helyzetének javítását célzó törekvése jogtalan, hogy anyagi helyzetének javítása nem kívánatos! Isten ments ! Jogos, kívánatos, sőt már elodázhatatlan is! Jól tu­dom magam is! Hiszen a Tanítók Leányotthonát is, melynek gondolatát egy tanító leányának, szülői szegénységéből szár­mazott tragikus sorsa adta meg, épen azért hívtam életre, érdekében épen azért dolgozom most is fáradhatatlanul, hittel és reménnyel, mert a tanítóság anyagi helyzetét, főleg ha még gyermekei nevelését, azok jövőjének biztosítását is figyelembe vesszük, magam is, — hogy miniszterünk kifeje­zésével éljek — tűrhetetlennek s minél előbb megváltoztatan­­á­ónak tartom. Én tehát nem a szándékot,nem is a törekvést, hanem kizárólag csak a módot és az ezt kísérő hangot kifogá­solom. Az a hang, mely december 8-án és 9-én a régi országházból kitört s a maga nyers erejével végig hang­zott az országon, mindenkit megdöbbentett, de leginkább és első­sorban azokat, akik a tanítóságnak legbensőbben érző és legmeghittebb barátai, a­kik nem puszta szóval, de lélekben együtt éreznek velük s készek érettük bár­mely áldozatra is! Ez a bántó és a tanítói állást mélyen lealázó hangos szó: a kultusz-sztrájk! Ennek a szónak nem volt volna szabad tanító szájából elhangzania! Meg is vagyok győződve, hogy a kinek agyába ennek a gon­dolata legelőbb megfogant s azt legelőbb hangoztatta, az nem vérbeli tanító, az csak amolyan tanítómunkás, közön­séges napszámos, ki nem tudja mi a kötelessség, mi a vérbeli tanító kötelessége. Mert ha tudná, úgy lelkével is megérezné, hogy a tanító kötelességének fontosabbik része,tulajdonképen az iskola küszöbén kívül kezdődik. Itt kell betetőznie azt a munkát, melyet az iskolában kez­dett s mely nélkül a tanító munkája hasonló annak a földmivesnek a munkájához, ki elveti ugyan a magot, hogy épen elmondhassa, hogy ő is vetelt; de hogy az gyökeret is verjen, szárba hajtson, virágot és gyümölcsöt is hozzon, azzal nem gondol! Az ilyen munkát aztán rendesen szomorú aratás is követi, melynek árát ez esetben végre is, előbb vagy utóbb, a nemzet drágán fizeti meg; minden gyalázata azonban a magyar tanítóság nevéhez fog fűződni! De ne adja Isten, hogy ez bekövetkezzék! Bízom a magyar tanítóság józanságában, hogy nem is fog bekövet­kezni s az elődeink által nehéz viszonyok között, nem­csak anyagi nyomorral, hanem előítéletekkel és lenézés­sel is küzdve s mégis tisztán s mocsok nélkül reánk hagyott tanító nevet, ugyanígy fogjuk mi is utódainkra hagyni. Bízom és hiszem, s ezt a bizalmamat és hitemet első sorban bennetek helyezem erdélyi magyar tanítók, kik ezen izgalmas és hangos napokon is nemcsak hig­­gadságtokat őriztétek meg, hanem józan magatar­tástokkal arról is tanúbizonyságot tettetek, hogy nem­csak alkatokon, hanem lelketekb­en is él a tanítói kötelesség és ez és idealismustok erősebb a nyomornál és minden ezzel járó tehernél is ! Vigyázzatok továbbra is és ne hallgassatok se a­ Huszárok csalogató fuvola hangjaira, se a Somogyik riadójára! A tanítóság helye nincs sem az egyik, sem a másik szélsőségen. A tanítóság helye a a békének és szép és fölséges cél felé törő állásával járó kötelességének minden feltétel nélkül való teljesítésének az útján van. És csakis ezen ! Jól jegyezzétek meg ezt, mert az áradat, mely december 8-án a régi országház­ból indult meg, már a Királyhágónál tart s félős, nehogy hozzánk is áttörjön s titeket is magával sodorva, a magyar tanítóság tiszta múltját és erkölcsi értékét be­­iszapolja. Nap-nap után olvassuk, hogy itt is, meg amott is kezdetét vette a kultuszsztrájk. Tanítók írják és tanítók adják közzé e híreket. És olvasva e lehangoló híradáso­kat, Dickensnek egy bájos meséje jut eszembe. .... Durcásan hagyja el az ifjú — mondja a mese — az ősi házat, hogy vágyait minél előbb valóra váltsa. Virágos kerteken, mezőkön, réteken visz útja s ő gond nélkül kapkod az útjába eső s önként kínálkozó virágok után, melyeknek illata, színe, már előre hatal­mába ejtette. Már mindkét keze tele illatos virággal, melyek közül a legszebbeket keblébe rejtve, tovább akar haladni megkezdett utján, midőn két erős szem tekinte­tének hatása alatt, megtér útjából. De a férfi, ki­nek határozott, de jóságos és komoly tekintete sokat ígérő útjából visszatérítette, nem tágít mellőle, szigorú

Next