Nagy Gyula (szerk.): Orosháza története (Orosháza, 1965)
V. Egészségügy-művelödésügy - Elek László: A szellemi kultúra fejlődése (1744-1944)
próbálgatását tette. Természetesen nem vele indult hazánkban a szocialisztikus líra. Polgári származású szabadfelfogású értelmiségiek előtte is tiltakoztak már az uralkodó osztályok elnyomó politikája ellen ,s hirdették magabiztosan, hogy ők a jövő letéteményesei, mert életük főelve előre, a szocializmus felé mutat. Költői útjuk különös parabola: a köztársasági gondolat hirdetőinek indultak el, később az osztályharc megszólaltatói lettek, majd bizonyos művészi elvek és magatartási formák megölték harcosságukat, ellágyították gondolataikat, s így szemléletük - elvesztve a politikai tendenciákat - elsekélyesedett. Bátrabb és nyersebb hangon indult el az agrárszocialisták ellenzékisége. Nem a polgári értelmiség belső tiltakozásának kifinomultabb hangján küzdöttek az uralmon levők ellen, hanem a szó agitatív erejével, a döbbenetes paraszti nyomor leleplezésével. Nem volt eszményük a szépségek és lelki finomságok kifejezése. Nem vezette őket új formák lázas keresésének a vágya. Erőteljes hangot ütöttek meg, s a régi formákat meghagyva, igyekeztek kielégíteni munkástársaik dal- és versigényét, nem törődve a kifejező eszközök érzést és gondolatot lágyító, differenciáló finomságaival. Általában saját koruk politikai harcát, taktikai lépéseit szolgálták, s nem törekedtek maradandó költői hírnévre. Nem vezette őket - az egyetlen Csizmadia Sándort kivéve zseni-öntudat, mint sok polgári származású ellenzéki költőtársukat, akiknek „modernség”-ét a munkásság egyszerű gondolkozásmódjára hivatkozva nemegyszer tehetetlen dühvel támadták. Bátran hozzátapadtak az agrárproletariátus problémaköréhez, s munkásságuk központi kérdéseivé koruk égető szociális kérdéseit: a kivándorlást, a zsellérek nincstelenségét, leányaik kiszolgáltatottságát, a munka robotízét, elvont politikai kérdések költői megfogalmazását tették, így a vulgáris mozgalmi verselés dokumentációs lírája indult útra velük. Nem volt széles perspektívájuk. Nem tudták megrajzolni a munkásosztály történelmi elhivatottságát, nem tudták megláttatni ,hogy a költészet a proletárélet, a forradalmi proletárlendület kifejezője is lehet. Ezt majd Ady és József Attila fogalmazza meg, nem sokkal az ő felléptük után. Témáikban tagadhatatlanul újat hoztak, s így nyugodtan leszögezhetjük, kitágították költészetünk határait. Költészetük ennélfogva jelentősebb is lehetett volna, ha az agitatív erő, ha a dokumentációs jelleg nem nyomta volna el bennük a költői megformálást és látást, az általánosságok (a szegény-gazdag, a szabadságelnyomás ellentét) hangoztatása az őszinte, árnyalt egyéni érzést. Ha megtalálták volna újszerű mondanivalójukhoz az újszerű köntöst, s nem rekedtek volna meg az előző korszakoknak az epigon költők által elsekélyesített formáinál. Ebből a körből két orosházi származású költő neve csap felénk: a Munkásénekek szerzőjének, Szokolay Istvánnak és a csoport első nagy költőképviselőjének, a hagyományos formával szakítani nem tudó, Adyval vetélkedni akaró Csizmadia Sándor 396 neve. Minthogy Szokolay munkássága nem bizonyult időtállónak, csak Csizmadiáról szólunk. Vasúti pályaőr és mosónő fia volt, s így származásánál fogva is közel állott az agrárszocialisták világához és a szocialista eszme tudatos vállalásához. Szülei sorsán látta, saját bőrén tapasztalta az Úri-Magyarország szembeszökő ellentmondásait, nyomort teremtő uralmát.