Családi Kör, 1991. április-június (2. évfolyam, 13-25. szám)

1991-06-13 / 23. szám

A fal megnyitása utáni napokban az NDK álla­mi jelképe bámulatos átalakuláson ment át. A „kalapács és körző” szimbólum, amelyre sok NDK-zászlón már csak egy kör alakú lyuk em­lékeztetett, kicsit megtépázva újra felbukkant sok ezer berlini lakos és berlini turista kezében, akik november 9-e óta a falat kalapáccsal és vésővel megadásra kényszerítik. Százhatvanöt kilométer hosszúságban hetek óta éjjel-nappal ütik-verik a fa­lat. A kopácsolást a hirtelen védtelenné vált falon messziről és késő éjszakáig hallani, sem a tízfokos hideg, sem a kitartó esőzés, sőt még a sötétség sem tartja vissza a falkopácsolásokat. Azokkal a szerszámokkal dolgoznak, amelyeket az otthoni szerszámosládában találnak: némelyek fejszék fo­kával vernek be a falba kihegyezett vasrudakat, mások apró kalapácsokkal parányi, roppant töré­keny csavarhúzókat kocogtatnak türelmesen, láttak olyan amatőröket is, akik kövekkel zsebkéseket ütögettek. Csak kevés embernek van alkalmas szerszám a keze ügyében, és a barkácsboltokban elkelt minden véső. November 9. óta Berlinben megduzzadt ujjakról és a hüvelykujj körmének kék aláfutásáról ismerszik meg az ember. A nemzetközi brigádban, amely ott majd napi huszonnégy órát munkálkodik, minden korosztály megtalálható. Megértik egymást, közös művük ez az alapzövej, de közös a szándék is: nem felépíteni, hanem lebontani, ez a jelszó. Minden bizonnyal így történt ez Babilonban is, mielőtt az istenek a túlmé­retezett torony építését a nyelvek zűrzavarával bün­tették. Az együtt végzett falbontás szemmel látható­an jól halad, mert a résztvevők elismerték az egyéni lelemény elvét. Egyfajta betonmámor uralkodott el rajtuk: a bármelyik gödörből felszedhető falszilán­kokat óvatosan, akár az ékszereket, vállalkozóked­vű felvásárlóknak adják tovább, zseblámpával és csipesszel még a befestett betonmorzsákat is föl­szedegetik. Egy levert faldarab ára első pillantásra nem áll ésszerű arányban a készlettel. Nagyság és befes­­tettség szerint három és hét márka közötti árat kér­nek érte. Foglalatban „falbrossként” ugyanaz a da­rabka az ékszerüzletben könnyen háromszorosába kerül. A falárusok jelenleg óránként mintegy 150 márkát keresnek, az irányzat emelkedő. Bundába öltözött hölgyek és urak, akik pénzüket nemrég még Peck- és Salomé-kötvényekbe fektették, vé­gigjárják a falat, és műértő szemmel kikeresik a leg­szebb darabokat. Keresettek azok a műtárgyak, amelyeken színes háttéren betűfoszlányok látha­tók. Nem tudni, mikor éri el a berlini falbeton az arany árát, de majd ha a japánok is beszállnak az üzletbe... Csak a szabadkereskedelemhez nem szokott kelet-berliniek árulják olcsóbban. Nehezen tanulják meg, hogy egy termék árát a piacon a ke­reslet határozza meg. Nyugati vetélytársaik közül némelyek persze naivitás helyett tisztességtelen ügykezelést szimatolnak, és dömpingárakról be­szélnek. A kíméletlen piacgazdaságot most a fal mellett a fallal gyakorolják. A munka várakozáson felül nehéz. Kiderül, hogy alábecsülték a fal keménységét. Egy kósza hír sze­rint egy amerikai szakértő Oklahoma Cityben végre megfejtette a fal kémiai képletét. Eszerint gyémánt­keménysége az azbeszt magas arányára vezethető vissza. A nyugat-berlini Zöldek, az Alternatív Lista, amely eddig nem sok kivetnivalót talált a falban, most „környezetvédelmi botrányról” beszél. Egyik szóvivőjük a „kőfejtő munkálatok félbeszakítását” javasolta, és „szakszerű eltávolításról és tárolásról” beszélt. Az igazi nehézség ezenközben a tulajdonviszo­nyok problémája. Mert az NDK leghosszabb és leg­híresebb, még ha nem is legszebb építménye, akár­hogy vesszük is, szocialista állami tulajdon, a Nyu­gat csak a bepingálásához járult hozzá. Az NDK- ban már régen fölmerült az a vélemény, hogy a fal gátlástalan lebontását Nyugat felől tervszerű kerék­vágásba kellene terelni. Végül szót kért egy kelet­berlini külkereskedelmi vállalat, név szerint a Li­­mes-Bau-Export, és a „rendelkezésre álló faldara­bok egész világon történő eladására” illetékesnek nyilvánította magát. Az árbevétel humán célokat és az NDK egészségügyét szolgálná. A lebontásban és a faldarabok tárolásában a „Berlin-Mitte” határőr­egység katonái és a „Kerületi Közúti Igazgatóság” venne részt. Ez már megint tervgazdaságra és nem gazdasági tevékenységre emlékeztet. A legjobb biztosan az lenne, ha az egész létesítményt mint az NDK első nagyüzemét magánkézbe adnák. De me­lyik vállalkozó védhetne meg egy ilyen hosszúságú építményt az illetéktelen behatolástól? Rockefeller és Trump nem véletlenül inkább a magasba épít­keztek, így a falat nem Sothebynél, hanem helyette Los Angelestől Isztambulig a feketepiacokon fogják szépen csendben elkótyavetyélni. A falat szinte sajnálja az ember. Senki sem érzi magát igazán felelősnek érte. Elárvultak körülötte az őrtornyok. A néhány megmaradt határőr a Bran­denburgi kapunál éppolyan tiszteletlenül tapos raj­ta, mint a nyugati falnéző turisták, akik fényképeket készítenek róla a családi album számára; a faj volt őrzői, a több mint háromezer kutya, állatmenhelye­ken új gazdikra vár. Hatalmától megfosztott, a víz­szintesbe elcsúszott totem - így áll itt ez a torzszü­lemény - s azoknak az őt legyűrni és tőle megsza­badulni akaróknak fantáziaképei, akiket eddig elvá­lasztott, betűről betűre lepotyognak róla. Néhány hét múlva a status quót összetartó mítoszból semmi más nem marad, mint egy lyukas fal, amelyen át­süvít a szél; az év végéig állítólag végleg lebontják, és elszállítják a romokat. A szemközti zöldségesasszony egyik kollégája családi házban lakik, közvetlenül a berlin-staakeni határátkelő mellett. November 9-én este, pár perc­cel éjfél előtt, valami azt súgta neki, menjen ki még egyszer az üvegházba. Kilépve a házból véget nem érő emberáradatot lát, amely kurjongatva és üvege­ket lóbálva átmegy az egyébként elárvult határátke­lőn. A tömegben különös jelenség ragadja meg a fi­gyelmét: egy asszony hálóingben lábujjhegyen elti­peg a vámhivatal bódéja mellett, hirtelen megáll, és kutatva a földre néz. „Hol van itt a határvonal?” „Milyen határvonal?” „Most Nyugaton vagyok?” „Azt hiszem, igen. De ha egészen biztosra akar menni, tegyen még két lépést!” „Hát ez hihetetlen, hogy itt nincs határvonal! Te­hát biztos, hogy én most Nyugaton vagyok?” „Ha egészen biztos akar lenni, jöjjön be a házam­ba, és igyon egy pohár pezsgőt!” „Nem, köszönöm, ennyi elég, holnap felöltözve visszajövök”, mondja a jelenség, ráteszi papucsát egy láthatatlan vonalra, megpördül és visszalibeg, Kelet irányába. Néhány nyugat-berlinit, akikkel beszéltem, a tör­téntek annak a napnak a krónikájára emlékeztették, amikor az aztékok először találkoztak a spanyolok­kal, persze nem világos, hogy jelen esetben kik vol­tak az indiánok. Mások E. T. földreszállására gon­doltak, de gyorsan kiderült, hogy ez a hasonlat már csak a jövevények nagy száma miatt sem állja meg a helyét. A legtöbben maguk is meglepődtek, mi­lyen mélyen meghatotta őket a találkozás. Az öröm­mámor kiváltói nyilván azok voltak, akik a tiltott ka­pun át először mehettek Nyugatra. De ellenállhatat­lanul magukkal ragadták a nyugat-berlinieket is, így azok is örömkönnyeket sírtak. A város nyugati fele a keleti látogatókat példátlan fogadtatásban része­sítette. A nagy közösségi érzés nemcsak az átlagembe­reket fogta el. Azok a viharedzett baloldaliak is, akik felvértezve érezték magukat az ilyen rohamok el­len, november 9-e éjjelén ellágyultak, és hetekkel később is elképedve vallották be nekem könnyei­ket. Amikor a meglepő, bizalmas titok pontos oka felől faggattam őket, megtudtam, nem a túlcsordult nemzeti érzés volt az, Isten a tudója. Nem is a rég­óta elfojtott családi vagy újraegyesítési érzések, ha­nem valami sokkal egyszerűbb, általánosabb: „Hogy azok az emberek, akik oly sokáig be voltak zárva, hirtelen kiszabadulhattak. Ahogyan jöttek, ahogyan a szemüket meresztették! Hát ez levett minket a lábunkról!” Szavahihető emberem, saját észrevétele miatt elkeseredetten, nem sokkal ké­sőbb hozzátette: „Ha engem kérdezel, az újraegye­sítés megtörtént november 9-én! De én ellenzem'" A Potsdamer Platzon megkérdeztem a bolhapia­con egy töröktől, mit jelent neki a fal megnyitása. „Csodálatos!” mondta, „örültem”. És neki magának, a munkájával kapcsolatban a megnövekedett kon­kurencia mellett? „Csodálatos, semmi gond” ismét­li, és rám nevet. Rajtakaptam magam azon a hóbor­tomon, hogy saját világképem kedvéért nem létező gondjaikról faggatom az embereket. Csak amikor a nála vásárolt asztalt elhozta nekem, akkor tudtam meg, hogy a magamfajta üzletfél a vásárlás előtt más választ kap, mint utána. A reménybeli német vásárlót nem akarta elriasztani őszinte megnyilvá­nulásával. „Egészen egyszerűen félünk”, mondta egy csésze presszókávé mellett. „Ma délben egy két standdal arrébb árusító lengyel kocsijának mind a négy gumiját kiszúrták. Amikor megpróbáltuk a kocsit rendbe hozni, jött két másik lengyel, akik ugyanígy jártak. Mi, törökök, eddig még jobb hely­zetben vagyunk, itt élünk már harminc éve, és nem térképpel az orrunk előtt mászkálunk a városban. No de meddig?” „Hároméves koromban kerültem ide, itt nőttem fel”, mondta a felesége. „Nem vagyok német, de külföldi sem vagyok. Micsoda ország az, ahol har­minc év után is még mindig külföldiként kezelik az embert? Az egyetlen, ami egy német nőtől megkü­lönböztet, az a külsőm. Mi olyan rossz ebben?” Való igaz, Nyugat-Berlint németesítik, és a szép falfeliratot „Külföldiek, ne hagyjatok minket egyedül a németekkel”, feltehetőleg már régen leverték. A Keletről most érkező németek nincsenek hozzá­szokva a nem némethez. Nyugat-Berlinben a külföl­diek aránya tizenkét százalék, az NDK-ban alig egy százalék. A nyugatnémet tömegtájékoztatási eszközökben egy ideje egy „multikulturális” társadalom modelljé­ről vitatkoznak. Nem kétséges, hogy a keletnéme­teknek megvan a maguk jó oka arra, hogy ebben a vitában részt vegyenek. Hiszen aligha hihető, hogy a négy évtizedes nevelés ebben a két ennyire kü­lönböző társadalomban semmiféle nyomot ne ha­­­­gyott volna. Az egyesülés kezdeti mámora után ki­derül majd, hogy a fal mentén nem csupán két ál­lam, hanem két kultúra is kialakult. Hogy e különb­ségek közül melyik tűnik el egyik napról a másikra, és melyik bizonyul majd tartósnak, most még nem lehet megmondani. Az azonban már most biztos, hogy egy olyan egységtől, amely minden különbsé­get egybemos, nemcsak a szomszédainknak kell félniük. SZABÓ Katalin fordítása Peter Schneider német író 1940-ben született Lübeckben, s 1961 óta él Nyugat-Berlinben. A fenti részletek Extreme Mittellage (Szélsőséges középhelyzet) című, tavaly megje­lent riportkönyvéből valók. Peter Schneider Pillanatképek nyugatról, keletről 20

Next