Családi Kör, 1993. január-március (4. évfolyam, 1-12. szám)
1993-01-07 / 1. szám
Vörösmarty Mihály Előszó (részlet) Most tél van és csend és hó és halál, A föld megőszült, Nem hajszálanként, mint a boldog ember, Egyszerre őszült az meg mint az isten, Ki megteremtvén a világot, embert, A félig istent, félig állatot, Elborzadott a zordon mű felett És bánatában ősz lett és öreg. Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, S az agg föld tán vendéghajai részén, Virágok bársonyába öltözik. Üvegszemén a fagy fölengedend, S illattal elkendőzött arcain jókedvet és ifjúságot hazud: Kérdjétek akkor azt a vén kacért, Hová tévé boldogtalan fiait? Hideg van. Jeges szél fúj a Dunáról. A gyönyörű újvidéki sugárutakon acéltűként veri a járókelők arcát a felkavart hó. A gépkocsik a jeges betonon óvatosan araszolnak. Nem sózzák az utakat. Nincsen só. Só sincsen már. Vidékünkön, ha valaki elfeledte volna már, az ilyen és még keményebb tél a normális időjárás, legalábbis tél derekán. Mindenki fázik. Reszketnek az emberek. De nem a hidegtől. A hidegtől úgy-ahogy megvéd bennünket a nagykabát, alatta a meleg pulóver, van, akit a szőrmebéléses bunda is melegít, de mit sem ér az efféle védekezés. Belülről fázunk. A lelkünkben kezdett zajlani a jég. A Tisza már beállt. A Duna még tartja magát. Meddig tudjuk mi tartani azt a csöppnyi meleget, amit még megőriztünk a lelkünkben? Mintha jégkorszak köszöntött volna ránk, olyan sötét a reggelünk, a nappalunk és az esténk is. Mintha a teljes visszahátrálás lett volna úrrá mindannyiunkon. Nem meghátrálás. Meghátrálni nem szabad, mert aki gondolkodni kezd és rájön arra, hogy valami még sincs rendben életünk alakulásával, azt azonnal kikiáltják árulónak. Hazafiatlannak. Itt magára vessen az, aki gondolkodni mer. Magára vessen az, aki gondolkodik, és gondolatait ki is mondja. Itt csak azok élhetnek nyugodtan, akik primitivizmusukban azt sem veszik észre, hogy bolondot csinálnak belőlük. Boldogok a lelki szegények? Nem lehet tudni itt már semmit sem. Azt akarják elhitetni velem, hogy csak akkor vagyok hazafi, ha hadat üzenek az egész világnak. Meg azoknak is, akik ugyan itt élnek, velem együtt, de másként gondolkodnak. Akik itt élnek, és mégis gondolkodnak! A mennyei nép továbbra is hallgat. Nem csoda, akik szólni tudnának, már réges-régen más országokban próbálkoznak az újrakezdéssel. Összetört életük újraösszeállításával. Százezrek menekültek el a jégkorszaki állapotokat felidéző Szerbiából. Néhányan közülük meghaladják a negyvenet, de a többi mind fiatal. Gondolkodni tudó és látó fiatalok. Mi lesz ebből az országból, ha egyszer kikeveredik a sötétségből? Mert az elmenekült fiatalok többé nem jönnek vissza. Legfeljebb rokonlátogatóba. Majd egyszer. És idegen útlevéllel. Mint a jobb sorsra érdemes Milan Panic, akinek jóformán félóránként kell bizonygatnia, hogy ő igenis szerb. Röhögnöm kellene, ha nem lenne szomorú. Annak idején Ivan Duriónak is azt rótták fel, hogy rossz szerb. Hogy nem szerb. Annak a Duriónak, aki talán a tíz legrégebbi és legigazibb szerb család közé tartozik. És kik handabandáztak olyan hülyeségekkel? Azok, akik nyilván már az öregapjukról sem tudják, hogy kifélék-mifélék voltak. Nem mintha számítana valamit is, hogy valaki milyennek született, hogy mennyire tiszta a családfája. Nem számít semmit sem, de itt, ahol a fasizmus és a nemzeti szocializmus (a sztálinizmussal ötvözve) egyre nagyobb teret nyer, egyre fontosabb szerepet kap az árjaelmélet. Általánosságban. A többségben és a kisebbségben egyaránt. A nemzetmentő vezérek (siserehadakkal együtt) egyre nagyobb utálkozással beszélnek azokról a gerinctelen csúszómászókról, akik fantáziát látnak a polgári értékekben, akik a demokráciában és a polgári társadalmakra jellemző értékekben látják a megoldást. Ezek ugyanis veszélyes elemek, mi több: közveszélyes elemek. Egyaránt veszélyeztetik a nagy és a kis nemzetmentő vezérek nimbuszát. Gondoljunk csak bele: mi lesz a vezérekből, ha egyszer az istenadta nép rádöbben arra, hogy csak egyetlen érdeke van, az, hogy dolgozzon, kereskedjen, alkosson és gyarapodjon?! Kiderülne, hogy semmi szükség vezérekre. Időközben tárgyalgatnak Genfben is, ami csak azért érdemel említést, mert a jelek szerint a genfi tárgyalások ürügyén ismét elodázható lesz a nemzetközi intervenció Boszniában (ezzel együtt Szerbiában is). A végén még majd szerencsénk lesz. De ahogy ezeket a mi vezéreinket ismerem, az újabb haladékot is gyöngeségnek tekintik majd, azt okoskodjék ki a tétovázásból, hogy a világ ismét megijedt tőlük, hogy senki sem tehet ellenük semmit sem. Tehát csak így tovább. Mert így kell... Hogy mit akar a világ, pontosabban szólva az Amerikai Egyesült Államok, azt egyetlen szerbiai állampolgár sem tudja. Akik azt állítják, hogy ismerik Washington szándékait, azok hazudnak. Vagy tényként szeretnék eladni találgatásaikat. Washington majd kellő időben (a számára megfelelő időpontban) nagyon is jól fogja tudni, hogy mit akar. Mi pedig csak reménykedhetünk, hogy megússzuk bombázás nélkül. Hogy megússzuk a határaink légmentes lezárása nélkül. Hogy nem szolgáltat ki bennünket a világ a honi fasizmus kényének-kedvének... A világ ezekben a napokban olyan üzletet kötött, amire még nem volt példa. Moszkvában a távozó Bush és a pozícióit még tartó Jelcin megállapodást írtak alá hadászati atomfegyverek kétharmadának felszámolásáról. Olyan üzlet ez, ami a híradóban a reklám előtt is helyet kaphatott volna, de itt, ebben a Szerbiában, csak a nemzetközi kishírek közé sorolták be. Ennek a televíziónak a béke nem téma. És egyre hidegebb van, egyre jobban fázunk, egyre nagyobb területet hódít meg lelkünkben a fagy. Hagyjuk magunkat a jégkorszakba visszakergetni? FEHÉR István Elmondom, ha szabad 3 / 1993. JANUÁR 7.