Családi Kör, 1993. január-március (4. évfolyam, 1-12. szám)

1993-01-07 / 1. szám

Vörösmarty Mihály Előszó (részlet) Most tél van és csend és hó és halál, A föld megőszült, Nem hajszálanként, mint a boldog ember, Egyszerre őszült az meg mint az isten, Ki megteremtvén a világot, embert, A félig istent, félig állatot, Elborzadott a zordon mű felett És bánatában ősz lett és öreg. Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, S az agg föld tán vendéghajai részén, Virágok bársonyába öltözik. Üvegszemén a fagy fölengedend, S illattal elkendőzött arcain jókedvet és ifjúságot hazud: Kérdjétek akkor azt a vén kacért, Hová tévé boldogtalan fiait? H­ideg van. Jeges szél fúj a Dunáról. A gyö­nyörű újvidéki sugárutakon acéltűként veri a járókelők arcát a felkavart hó. A gépko­csik a jeges betonon óvatosan araszolnak. Nem sózzák az utakat. Nincsen só. Só sin­csen már. Vidékünkön, ha valaki elfeledte vol­na már, az ilyen és még keményebb tél a normális időjárás, legalábbis tél derekán. Mindenki fázik. Reszketnek az emberek. De nem a hidegtől. A hidegtől úgy-ahogy meg­véd bennünket a nagykabát, alatta a meleg pulóver, van, akit a szőrmebéléses bunda is melegít, de mit sem ér az efféle védekezés. Belülről fázunk. A lelkünkben kezdett zajlani a jég. A Tisza már beállt. A Duna még tartja ma­gát. Meddig tudjuk mi tartani azt a csöppnyi meleget, amit még megőriztünk a lelkünk­ben? Mintha jégkorszak köszöntött volna ránk, olyan sötét a reggelünk, a nappalunk és az es­ténk is. Mintha a teljes visszahátrálás lett volna úrrá mindannyiunkon. Nem meghátrálás. Meg­hátrálni nem szabad, mert aki gondolkodni kezd és rájön arra, hogy valami még sincs rend­ben életünk alakulásával, azt azonnal kikiáltják árulónak. Hazafiatlannak. Itt magára vessen az, aki gondolkodni mer. Magára vessen az, aki gondolkodik, és gondolatait ki is mondja. Itt csak azok élhetnek nyugodtan, akik primitiviz­musukban azt sem veszik észre, hogy bolon­dot csinálnak belőlük. Boldogok a lelki szegé­nyek? Nem lehet tudni itt már semmit sem. Azt akarják elhitetni velem, hogy csak akkor vagyok hazafi, ha hadat üzenek az egész világnak. Meg azoknak is, akik ugyan itt élnek, velem együtt, de másként gondolkodnak. Akik itt élnek, és mégis gondolkodnak! A mennyei nép továbbra is hallgat. Nem csoda, akik szólni tudnának, már réges-régen más országokban próbálkoznak az újrakez­déssel. Összetört életük újraösszeállításával. Százezrek menekültek el a jégkorszaki álla­potokat felidéző Szerbiából. Néhányan közü­lük meghaladják a negyvenet, de a többi mind fiatal. Gondolkodni tudó és látó fiatalok. Mi lesz ebből az országból, ha egyszer kike­veredik a sötétségből? Mert az elmenekült fia­talok többé nem jönnek vissza. Legfeljebb rokonlátogatóba. Majd egyszer. És idegen útlevéllel. Mint a jobb sorsra érdemes Milan Panic, akinek jóformán félóránként kell bi­zonygatnia, hogy ő igenis szerb. Röhögnöm kellene, ha nem lenne szomorú. Annak idején Ivan Duriónak is azt rótták fel, hogy rossz szerb. Hogy nem szerb. Annak a Duriónak, aki talán a tíz legrégebbi és legigazibb szerb család közé tartozik. És kik handabandáztak olyan hülyeségekkel? Azok, akik nyilván már az öregapjukról sem tudják, hogy kifélék-mi­­félék voltak. Nem mintha számítana valamit is, hogy va­laki milyennek született, hogy mennyire tiszta a családfája. Nem számít semmit sem, de itt, ahol a fasizmus és a nemzeti szocializmus (a sztálinizmussal ötvözve) egyre nagyobb teret nyer, egyre fontosabb szerepet kap az árjael­mélet. Általánosságban. A többségben és a kisebbségben egyaránt. A nemzetmentő ve­zérek (siserehadakkal együtt) egyre nagyobb utálkozással beszélnek azokról a gerinctelen csúszómászókról, akik fantáziát látnak a pol­gári értékekben, akik a demokráciában és a polgári társadalmakra jellemző értékekben látják a megoldást. Ezek ugyanis veszélyes elemek, mi több: közveszélyes elemek. Egy­aránt veszélyeztetik a nagy és a kis nemzet­mentő vezérek nimbuszát. Gondoljunk csak bele: mi lesz a vezérekből, ha egyszer az istenadta nép rádöbben arra, hogy csak egyetlen érdeke van, az, hogy dolgozzon, ke­reskedjen, alkosson és gyarapodjon?! Kide­rülne, hogy semmi szükség vezérekre. Időközben tárgyalgatnak Genfben is, ami csak azért érdemel említést, mert a jelek szerint a genfi tárgyalások ürügyén ismét el­odázható lesz a nemzetközi intervenció Boszniában (ezzel együtt Szerbiában is). A végén még majd szerencsénk lesz. De ahogy ezeket a mi vezéreinket ismerem, az újabb haladékot is gyöngeségnek tekintik majd, azt okoskodjék ki a tétovázásból, hogy a világ ismét megijedt tőlük, hogy senki sem tehet ellenük semmit sem. Tehát csak így tovább. Mert így kell... Hogy mit akar a világ, ponto­sabban szólva az Amerikai Egyesült Államok, azt egyetlen szerbiai állampolgár sem tudja. Akik azt állítják, hogy ismerik Washington szándékait, azok hazudnak. Vagy tényként szeretnék eladni találgatásaikat. Washington majd kellő időben (a számára megfelelő idő­pontban) nagyon is jól fogja tudni, hogy mit akar. Mi pedig csak reménykedhetünk, hogy megússzuk bombázás nélkül. Hogy meg­­ússzuk a határaink légmentes lezárása nél­kül. Hogy nem szolgáltat ki bennünket a világ a honi fasizmus kényének-kedvének... A világ ezekben a napokban olyan üzletet kötött, amire még nem volt példa. Moszkvá­ban a távozó Bush és a pozícióit még tartó Jelcin megállapodást írtak alá hadászati atomfegyverek kétharmadának felszámolá­sáról. Olyan üzlet ez, ami a híradóban a rek­lám előtt is helyet kaphatott volna, de itt, ebben a Szerbiában, csak a nemzetközi kis­­hírek közé sorolták be. Ennek a televíziónak a béke nem téma. És egyre hidegebb van, egyre jobban fázunk, egyre nagyobb területet hódít meg lelkünkben a fagy. Hagyjuk ma­gunkat a jégkorszakba visszakergetni? FEHÉR István Elmondom, ha szabad 3 / 1993. JANUÁR 7.

Next