Családi Kör, 1993. október-december (4. évfolyam, 40-52. szám)
1993-10-07 / 40. szám
Szilágyi Géza Siketek között Mint őrült vered félre a harangot, Rémült szíved harangját kongatod, S úgy bömbölsz, mint eszét vesztette vad. Nem torkodból rohannak ki a hangok, Eredből és agyadból ontatod, S minden szóhoz veled, véred tapad, De hangod dinamitos viharától Más meg nem tébolyul, csak tenmagad, Más szív nem robban, csak a te szíved. Körötted bódult hallgatás ül átkul, Mocsárgőze soha fel nem szakad, Nem hallanak: egész világ siket! Jobb helyeken a kutyát is elengedik a láncról, ha nem akarják vagy nem bírják etetni. A jobb helyek azonban nem mifelénk találhatók, nálunk egyre inkább csak a rossz, a hanyatló, a megsemmisülő és az erkölcsöket, a polgári értékeket visszautasító emberekkel és társadalommal találkozhatunk. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a szerb hatalom tartományi kirendeltsége hallani sem akar a Magyar Szó önállósulásáról, noha igen régóta már csak láncon tartja, de etetni nem hajlandó. Néhány nappal ezelőtt két jeles tartományi főnök is megfordult a Forum-házban, merthogy kiderült: az éhbéren tartott újságírók lelkesedésén kívül semmi más nincs a vajdasági magyarság napilapjának megjelentetéséhez. Szép tőlük, hogy ellátogattak a megsemmisüléssel küszködő házba, de az már kellemetlen, hogy az ingyen kávé elfogyasztása után, meg hát annak kinyilatkoztatása után, hogy a Magyar Szó ismét csak mesterkedik, veszélyeztetettségét akarja bebizonyítani azzal, hogy szándékosan nem jelenik meg, fogták a kalapjukat és távoztak. Tehát jól leteremtették, alapjában véve megfenyegették a láncra vert és minden tápláléktól elzárt újságírókat. Ezek után csakis arra gondolhatunk, hogy a hatalom lokális megtestesítői, nyilván nem a saját eszüktől, arra kíváncsiak: ugyan meddig tud mozogni élelem és víz nélkül a Magyar Szó dolgozói gárdája. Legnagyobb megdöbbenésükre, habár már egy teljes éve koplaltatják, a Magyar Szó még mindig mozog. Sőt, időnként nagyon is eleven, hangos és kemény, ami miatt meg is kapja a magáét a tegnapi testvérlapoktól, továbbá a radikalizálódott televíziós társaságtól. A végtelenségig azonban a Magyar Szó sem lesz képes láncra verve, a behódolás legkisebb jele nélkül, kiéheztetve és üldözve, megmaradni annak, ami csaknem ötven éve volt a vajdasági magyarság legfontosabb intézményének. Elfogynak a tartalékok, elfogynak azok az aprópénzek, amelyeket jobb időkben tettünk félre, és akkor a szó szoros értelmében az éhhalállal kell szembenéznie csaknem minden újságírónak, lektornak, gépírónőnek, műszakinak, szerkesztőnek a Magyar Szóban. Nem lehet kétséges, hogy az úgynevezett alapító ezt is akarja. Ennek a rezsimnek nincs szüksége a liberális, örök ellenzéki Magyar Szóra. Valami egészen mást igényelne ez a rezsim, csak hát szolgalelkű magyar lapot eddig egyet sem tudott összehozni. A rezsimnek azonban arra sincs szüksége, hogy a magyar újságírást szabadjára engedve, lehetővé tegye önállósulásukat, megadja a Magyar Szónak, Jó Pajtásnak, a 7 Napnak és a többieknek is azt a lehetőséget, hogy saját erejükből teremtsék elő a megjelenéshez szükséges anyagiakat. Erre való az a lánc, amit írásunk elején emlegettünk. Jogilag megbonthatatlan láncon kell tartani minden vajdasági magyar tájékoztatási eszközt (a függetlenek kivételével, természetesen), hogy a jogilag kijáró anyagi támogatás elmulasztásával lehetetlenné tegyék a munkájukat. Abban az esetben, ha a Magyar Szó tényleg megszűnik jelenlegi formájában, akkor a vajdasági magyarság legfontosabb intézményét veszíti el. A napilap volt mindeddig az a pont, ami szilárdnak tűnt, ami indokoltnak mutatta az ittmaradás és megmaradás teóriáját. Egyfajta biztonságot sugárzott az embernek, mert hát mégsem lehet végzetesen nagy baj, ha napilapunk, az itteni magyarság lapja, még megjelenik. A rezsim gyalázatos mesterkedéseivel ezt a hitet, a megmaradás lehetőségének a hitét kívánja elrabolni tőlünk. Ha öt évtized után megszűnhet a Magyar Szó, akkor mire számíthat az itteni magyar? Hogy jóra nem, az szent. Holnap a napilapunkhoz hasonló helyzetbe kerülhet az a néhány iskola is, amely még magyarnak mondható, és akkor mit kezdjünk a magyarságunkkal? És hol fognak kóborolni, koldulni, alamizsnát kapni a magyar értelmiségiek, akik a magyar intézmények megszüntetése után az utcára kerülnek? Ha ez a magyarság még ad valamit magára, és ha ennek a magyarságnak még van annyi ereje, hogy akarjon valamit, akkor nem engedheti meg a Magyar Szó, de ugyanígy a Jó Pajtás megszüntetését sem. Nem engedheti meg, mert a létünket szavatoló intézmények felszámolásával, helyettesítésük elmulasztásával önmagunk halálos ítéletét írjuk alá. Ha a rezsimláncra vert Magyar Szót és Jó Pajtást meg is semmisíti, legyen annyi erőnk, akaratunk és kitartásunk, hogy megmentsük a saját tájékoztatási eszközeinket. Ehhez azonban nem elegendő az újságírók akarata és kitartása. Közösségi akarat és kitartás kell hozzá. Van-e még öntudatos magyar közösségünk? FEHÉR István Elmondom, ha szabad 3/1S. OKTÓBER.