Családi Kör, 1993. október-december (4. évfolyam, 40-52. szám)

1993-10-07 / 40. szám

Szilágyi Géza Siketek között Mint őrült vered félre a harangot, Rémült szíved harangját kongatod, S úgy bömbölsz, mint eszét­ vesztette vad. Nem torkodból rohannak ki a hangok, Eredből és agyadból ontatod, S minden szóhoz veled, véred tapad, De hangod dinamitos viharától Más meg nem tébolyul, csak tenmagad, Más szív nem robban, csak a te szíved. Körötted bódult hallgatás ül átkul, Mocsárgőze soha fel nem szakad, Nem hallanak: egész világ siket! J­obb helyeken a kutyát is elengedik a lánc­ról, ha nem akarják vagy nem bírják etetni. A jobb helyek azonban nem mifelénk találha­tók, nálunk egyre inkább csak a rossz, a ha­nyatló, a megsemmisülő és az erkölcsöket, a polgári értékeket visszautasító emberekkel és társadalommal találkozhatunk. Ilyen körülmé­nyek között nem csoda, hogy a szerb hata­lom tartományi kirendeltsége hallani sem akar a Magyar Szó önállósulásáról, noha igen régóta már csak láncon tartja, de etetni nem hajlandó. Néhány nappal ezelőtt két jeles tar­tományi főnök is megfordult a Forum-ház­­ban, merthogy kiderült: az éhbéren tartott új­ságírók lelkesedésén kívül semmi más nincs a vajdasági magyarság napilapjának megje­lentetéséhez. Szép tőlük, hogy ellátogattak a megsemmisüléssel küszködő házba, de az már kellemetlen, hogy az ingyen kávé elfo­gyasztása után, meg hát annak kinyilatkozta­tása után, hogy a Magyar Szó ismét csak mesterkedik, veszélyeztetettségét akarja be­bizonyítani azzal, hogy szándékosan nem je­lenik meg, fogták a kalapjukat és távoztak. Tehát jól leteremtették, alapjában véve meg­fenyegették a láncra vert és minden táplálék­tól elzárt újságírókat. Ezek után csakis arra gondolhatunk, hogy a hatalom lokális megtestesítői, nyilván nem a saját eszüktől, arra kíváncsiak: ugyan med­dig tud mozogni élelem és víz nélkül a Ma­gyar Szó dolgozói gárdája. Legnagyobb megdöbbenésükre, habár már egy teljes éve koplaltatják, a Magyar Szó még mindig mo­zog. Sőt, időnként nagyon is eleven, hangos és kemény, ami miatt meg is kapja a magáét a tegnapi testvérlapoktól, továbbá a radikali­­zálódott televíziós társaságtól. A végtelensé­gig azonban a Magyar Szó sem lesz képes láncra verve, a behódolás legkisebb jele nél­kül, kiéheztetve és üldözve, megmaradni an­nak, ami csaknem ötven éve volt­ a vajdasági magyarság legfontosabb intézményének. El­fogynak a tartalékok, elfogynak azok az apró­pénzek, amelyeket jobb időkben tettünk félre, és akkor a szó szoros értelmében az éhhalál­lal kell szembenéznie csaknem minden újságírónak, lektornak, gépírónőnek, műsza­kinak, szerkesztőnek a Magyar Szóban. Nem lehet kétséges, hogy az úgynevezett alapító ezt is akarja. Ennek a rezsimnek nincs szüksége a libe­rális, örök ellenzéki Magyar Szóra. Valami egészen mást igényelne ez a rezsim, csak hát szolgalelkű magyar lapot eddig egyet sem tu­dott összehozni. A rezsimnek azonban arra sincs szüksége, hogy a magyar újságírást szabadjára engedve, lehetővé tegye önálló­sulásukat, megadja a Magyar Szónak, Jó Paj­tásnak, a 7 Napnak és a többieknek is azt a lehetőséget, hogy saját erejükből teremtsék elő a megjelenéshez szükséges anyagiakat. Erre való az a lánc, amit írásunk elején emle­gettünk. Jogilag megbonthatatlan láncon kell tartani minden vajdasági magyar tájékoztatá­si eszközt (a függetlenek kivételével, termé­szetesen), hogy a jogilag kijáró anyagi támo­gatás elmulasztásával lehetetlenné tegyék a munkájukat. Abban az esetben, ha a Magyar Szó tény­leg megszűnik jelenlegi formájában, akkor a vajdasági magyarság legfontosabb intézmé­nyét veszíti el. A napilap volt mindeddig az a pont, ami szilárdnak tűnt, ami indokoltnak­ mutatta az ittmaradás és megmaradás teóri­áját. Egyfajta biztonságot sugárzott az em­bernek, mert hát mégsem lehet végzetesen nagy baj, ha napilapunk, az itteni magyarság lapja, még megjelenik. A rezsim gyalázatos mesterkedéseivel ezt a hitet, a megmaradás lehetőségének a hitét kívánja elrabolni tőlünk. Ha öt évtized után megszűnhet a Magyar Szó, akkor mire számíthat az itteni magyar? Hogy jóra nem, az szent. Holnap a napila­punkhoz hasonló helyzetbe kerülhet az a néhány iskola is, amely még magyarnak mondható, és akkor mit kezdjünk a magyar­ságunkkal? És hol fognak kóborolni, koldulni, alamizsnát kapni a magyar értelmiségiek, akik a magyar intézmények megszüntetése után az utcára kerülnek? Ha ez a magyarság még ad valamit magá­ra, és ha ennek a magyarságnak még van annyi ereje, hogy akarjon valamit, akkor nem engedheti meg a Magyar Szó, de ugyanígy a Jó Pajtás megszüntetését sem. Nem enged­heti meg, mert a létünket szavatoló intézmé­nyek felszámolásával, helyettesítésük elmu­lasztásával önmagunk halálos ítéletét írjuk alá. Ha a rezsimláncra vert Magyar Szót és Jó Pajtást meg is semmisíti, legyen annyi erőnk, akaratunk és kitartásunk, hogy megmentsük a saját tájékoztatási eszközeinket. Ehhez azonban nem elegendő az újságírók akarata és kitartása. Közösségi akarat és kitartás kell hozzá. Van-e még öntudatos magyar közös­ségünk? FEHÉR István Elmondom, ha szabad 3/1S. OKTÓBER.

Next