Családi Kör, 1993. október-december (4. évfolyam, 40-52. szám)
1993-11-04 / 44. szám
A szőlő- és a bortermelés évezredek óta megkülönböztetett helyet foglal el az emberiség történetében. Nincs még egy termesztett növényünk, amiről annyit írtak, amiről annyi művészi alkotás készült, mint a szőlőről. A szőlő és a bor mindig több volt, mint a megélhetés forrása, mert ennél többet, szebbet adott az emberiségnek. Ma már bebizonyított tény, hogy a szőlőnövény (Vitis) egymástól függetlenül, a legtávolabb eső földrészeken megtalálható, mint őshonos növény. Kétségtelen, hogy a legnagyobb mennyiségben és változatban az ősszőlők Ázsiában fordultak elő, de a harmadkorból származó leleteket találtak Izlandon, Japánban, Grönlandon, Észak-Amerikában, Németországban, Franciaországban stb. is. Ősszőlőnek minősíthető a magyarországi Erdőbényén található Vitis Tokayensis és az egri Vitis Hungarica is, igazolva, hogy a Kárpát-medence talaja és éghajlata alkalmas a szőlőtermesztésre. Az ókor, sőt már a történelem előtti kor népei életében is nagy volt a szőlő és a bor jelentősége. Irodalmuk, művészeti alkotásaik, vallási mítoszaik gyakori témája mindkettő. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a szőlő és a bor mint téma vagy motívum mindenkor jelentős helyet foglalt el a művészetek minden ágában s a mítoszokban, vallásokban egyaránt. A kínaiak Fokhhit tartották a szőlőnövény megteremtőjének, aki i. e. 3000-5000 évvel élt. A perzsák mondái Dzsedzsid királyt, az egyiptomiak pedig Oziriszt tartják a szőlőtermesztés meghonosítójának. Jellemző a szőlő jelentőségére, hogy az egyiptomiak szerint minden jó és nemes általában Ozirisztől származik. A görögök és rómaiak egyaránt isteni eredetre vezették vissza a szőlőnövényt és elterjedését. A görög mitológiában Dionüszosz, a rómaiban Bakkhosz a szőlő istene. A görög mondák szerint az Olymposz urának, Zeusznak és Kadmosz thébai király szépséges leányának, Szemelének szerelméből született Dionüszosz, az egyik legünnepeltebb s talán legemberibb istene a görög mitológiának. A szőlő keletkezéséről szóló mondákban Dionüszosz több változatban is szerepel. Az egyik elbeszélés szerint Dionüszosz látva az emberek vidámság utáni vágyát, nevének és emlékének megörökítésére elhatározta, hogy olyan növényt teremt, amelytől az emberek elfeledkeznek hétköznapi gondjaikról, s az őt ünneplők az ábrándozás rózsaszín felhői közt emlékeznek majd rá, róla nevezvén el a mámor eme ünnepeit. Terve megvalósításához kérte isteni atyja, Zeusz segítségét. Zeusz pedig úgy segített neki, hogy amikor elrabolták a kalózok, a hajó árbocát, kormányát és evezőit sűrű szőlőindával futtatta be, s így a rablás meghiúsult. Nagy népszerűségét azonban a titánok megirigyelték, de cselszövéseik eredménytelenek maradtak, ezért megtámadták a még ifjú Dionüszoszt és széttépték. Tagjait szétszórták, hogy még Zeusz se tudja életre kelteni. Pallasz Athéné a merénylet láttán rögtön segítségére indult, de már ő is csak a szívét tudta megmenteni, amelyet nagy részvét mellett temetett el. Ebből hajtott ki az első szőlőtőke, a mámor és az örömök soha el nem hervadó fája. Egyetlen növény sincs, amellyel a vallásalapítók olyan sokat foglalkoztak volna, mint a szőlővel. Mózes I. könyve szerint a fáraó főpohárnoka Józsefnek szőlővel, sőt musttal kapcsolatos álmot mesél el. A biblia és a keresztény liturgia viszont már a bornak szentel nagy teret. Érthető ez a különbség, mert a Mózes könyvében szereplő korszakban inkább a szőlő erjedetlen levét ismerték. Közismert a Noé nevéhez fűződő özönvíz-legenda is, miszerint Noé bárkája az Örményországban levő Ararát-hegyen kötött ki, s így innen indult el világhódító útjára a szőlő is. A következő vers költője Noé történetét próbálta közkedvelt „rigmusba” önteni: S adott az Isten hozzá észt, Noé szőlőt sokat tenyészt. Kádármester lett Sem fia, Kám az kocsmát nyita, És míg Jáfet kapálgatott Noé kvaterkát ragadott S ivott háromszázötven esztendő nyarán, a telet s tavaszt sem hagyva ki, Csak orra lett vörös neki! A szőlő - és a vallás Zeusz befuttatta a hajóárbocot... 31 / 1993. NOVEMBER 4. Mese int azon idők majd minden uralkodója, ő is sokat háborúzott. Hagyományok szerint hadvezérei nemcsak kincseket, rabszolgákat, hanem sok szőlőt is küldtek haza a meghódított országokból. A király a szőlőt a gyümölcsök tárolására szolgáló barlangba hordozta, hatalmas márvány, meg kőedényekbe rakatta és katonákkal őriztette. Ám amikor egy idő múlva meg akarta ízlelni az ajándékot, s érte küldött, szolgái rémülten jelentették, hogy a szőlő helyén az edényekben zavaros lé sistereg, s a két őr holtan fekszik a barlang padozatán. A király személyesen meggyőződött a jelentés valódiságáról - nem ismerve a must erjedése közben keletkező gázok mérges voltát - azt hitte, hogy a szőlő erjedt leve mérgező, és ettől haltak meg őrei. Ezért Perzsiában a bort máig is teher-ekhusnak, vagyis édes méregnek nevezik. A királyi udvarokban a különleges méreg igen becses kincsnek számított, ezért az uralkodó elrendelte, töltsék a folyadékot hordókba s zárják el. A kamra kulcsát magához vette, hogy a további balesetek elejét vegye, s csak annak juttat az „édes méregéből, akitől ő kíván megszabadulni. Történt egyszer, hogy a király legkedvesebb háremhölgye, Gulnáre, beleszeretett a király egyik testőrébe. Minthogy pedig az emésztő vágy reménytelenségéből nem talált kiutat, szerelmi bánatában elhatározta, hogy az új méreggel vet véget életének. Természetesen tudta, hogy hol tartja a király ezt a különleges mérget, hisz mit meg nem tud egy szerelmes asszony? Ellopta hát a kulcsot, és halálraszántan belopózott a méreggel telt korsók rejtekébe. Csakhogy már az első kupabor elfogyasztása után csodálatos érzés lett úrrá Gubáron, ami egyáltalán nem a halálra, sőt inkább további korsók megízlelésére serkentette. Addig itt a hősnőnk egyre fokozódó elszántsággal a „mérget", míg végül tökéletesen megrészegedve arra gondolt, hogy ilyen jókedvűen és bátran meghalni élvezet. Felszaladt hát a királyhoz, és bevallotta olthatatlan szerelmét a testőr iránt. A király először megdöbbent az esztelen bátorságon, majd látva, hogy Gulháre könyörgés és bűnbánat helyett táncra perdül, faggatni kezdte vakmerőségének eredete felől. Amikor a háremhölgy elmondta a történteket, először nem akart hinni a szép hölgy szavainak, miért is több korsónyit itatott meg a szőlőléből a halálra szánt rabszolgákkal. Amikor a kupák kiürítése után az egyébként alázatos rabszolgák is táncra perdültek, a király is kíváncsian ízlelte meg az egyik serleg tartalmát. Mint évezredek óta annyiszor, az első kortyok hívták a többit, és csak növelték a szomját. Dzsedzsid sem tudott ellenállni, s nem tudni hányadik kupa után, ő is táncra perdült. Annyira megörült Gulnáre felfedezésének, hogy nemcsak háremhölgyének és testőrtisztjének frigyét áldotta meg, hanem a bor felfedezésében segédkező rabszolgákat is felszabadította. A perzsa mesék szerint így lett a halálban is újat kereső nő a bor felfedezője. Dzsedzsid királyról