Családi Kör, 1993. október-december (4. évfolyam, 40-52. szám)

1993-11-04 / 44. szám

A szőlő- és a bortermelés évezredek óta megkülön­böztetett helyet foglal el az emberiség történeté­ben. Nincs még egy termesztett növényünk, amiről annyit írtak, amiről annyi művészi alkotás készült, mint a szőlőről. A szőlő és a bor mindig több volt, mint a megélhetés forrása, mert ennél többet, szeb­bet adott az emberiségnek. Ma már bebizonyított tény, hogy a szőlőnövény (Vitis) egymástól függetlenül, a legtávolabb eső föld­részeken megtalálható, mint őshonos növény. Két­ségtelen, hogy a legnagyobb mennyiségben és vál­tozatban az ősszőlők Ázsiában fordultak elő, de a harmadkorból származó leleteket találtak Izlandon, Japánban, Grönlandon, Észak-Amerikában, Német­országban, Franciaországban stb. is. Ősszőlőnek mi­nősíthető a magyarországi Erdőbényén található Vi­tis Tokayensis és az egri Vitis Hungarica is, igazol­va, hogy a Kárpát-medence talaja és éghajlata alkal­mas a szőlőtermesztésre. Az ókor, sőt már a történelem előtti kor népei éle­tében is nagy volt a szőlő és a bor jelentősége. Iro­dalmuk, művészeti alkotásaik, vallási mítoszaik gya­kori témája mindkettő. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a szőlő és a bor mint téma vagy motívum mindenkor jelentős helyet foglalt el a művészetek minden ágá­ban s a mítoszokban, vallásokban egyaránt. A kínaiak Fokhhit tartották a szőlőnövény megte­remtőjének, aki i. e. 3000-5000 évvel élt. A perzsák mondái Dzsedzsid királyt, az egyiptomiak pedig Ozi­­riszt tartják a szőlőtermesztés meghonosítójának. Jellemző a szőlő jelentőségére, hogy az egyiptomiak szerint minden jó és nemes általában Ozirisztől szár­mazik. A görögök és rómaiak egyaránt isteni eredetre vezették vissza a szőlőnövényt és­ elterjedését. A gö­rög mitológiában Dionüszosz, a rómaiban Bakkhosz a szőlő istene. A görög mondák szerint az Olymposz urának, Ze­usznak és Kadmosz thébai király szépséges leányá­nak, Szemelének szerelméből született Dionüszosz, az egyik legünnepeltebb s talán legemberibb istene a görög mitológiának. A szőlő keletkezéséről szóló mondákban Dionüszosz több változatban is szerepel. Az egyik elbeszélés szerint Dionüszosz látva az em­berek vidámság utáni vágyát, nevének és emlékének megörökítésére elhatározta, hogy olyan növényt te­remt, amelytől az emberek elfeledkeznek hétköznapi gondjaikról, s az őt ünneplők az ábrándozás rózsa­szín felhői közt emlékeznek majd rá, róla nevezvén el a mámor eme ünnepeit. Terve megvalósításához kér­te isteni atyja, Zeusz segítségét. Zeusz pedig úgy se­gített neki, hogy amikor elrabolták a kalózok, a hajó árbocát, kormányát és evezőit sűrű szőlőindával fut­tatta be, s így a rablás meghiúsult. Nagy népszerű­ségét azonban a titánok megirigyelték, de cselszövé­seik eredménytelenek maradtak, ezért megtámadták a még ifjú Dionüszoszt és széttépték. Tagjait szét­szórták, hogy még Zeusz se tudja életre kelteni. Pal­lasz Athéné a merénylet láttán rögtön segítségére in­dult, de már ő is csak a szívét tudta megmenteni, amelyet nagy részvét mellett temetett el. Ebből hajtott ki az első szőlőtőke, a mámor és az örömök soha el nem hervadó fája. Egyetlen növény sincs, amellyel a vallásalapítók olyan sokat foglalkoztak volna, mint a szőlővel. Mó­zes I. könyve szerint a fáraó főpohárnoka Józsefnek szőlővel, sőt musttal kapcsolatos álmot mesél el. A biblia és a keresztény liturgia viszont már a bornak szentel nagy teret. Érthető ez a különbség, mert a Mózes könyvében szereplő korszakban inkább a sző­lő erjedetlen levét ismerték. Közismert a Noé nevéhez fűződő özönvíz-legenda is, miszerint Noé bárkája az Örményországban levő Ararát-hegyen kötött ki, s így innen indult el világhódító útjára a szőlő is. A következő vers költője Noé történetét próbálta közkedvelt „rigmusba” önteni: S adott az Isten hozzá észt, Noé szőlőt sokat tenyészt. Kádármester lett Sem fia, Kám az kocsmát nyita, És míg Jáfet kapálgatott Noé kvaterkát ragadott S ivott háromszázötven esztendő nyarán, a telet s tavaszt sem hagyva ki, Csak orra lett vörös neki! A szőlő - és a vallás Zeusz befuttatta a hajóárbocot... 31 / 1993. NOVEMBER 4. Mese int azon idők majd minden uralkodója, ő is sokat háborúzott. Hagyományok szerint hadvezérei nemcsak kincseket, rabszolgákat, hanem sok szőlőt is küldtek haza a meghódított országokból. A király a szőlőt a gyümölcsök tárolására szolgáló barlangba hordozta, hatalmas márvány, meg kőedényekbe ra­katta és katonákkal őriztette. Ám amikor egy idő múl­va meg akarta ízlelni az ajándékot, s érte küldött, szolgái rémülten jelentették, hogy a szőlő helyén az edényekben zavaros lé sistereg, s a két őr holtan fekszik a barlang padozatán. A király személyesen meggyőződött a jelentés valódiságáról - nem ismer­ve a must erjedése közben keletkező gázok mérges voltát - azt hitte, hogy a szőlő erjedt leve mérgező, és ettől haltak meg őrei. Ezért Perzsiában a bort máig is teher-e­khusnak, vagyis édes méregnek nevezik. A királyi udvarokban­­ a különleges méreg igen be­cses kincsnek számított, ezért az uralkodó elrendelte, töltsék a folyadékot hordókba s zárják el. A kamra kulcsát magához vette, hogy a további balesetek ele­jét vegye, s csak annak juttat az „édes méregéből, akitől ő kíván megszabadulni. Történt egyszer, hogy a király legkedvesebb há­remhölgye, Gulnáre, beleszeretett a király egyik test­őrébe. Minthogy pedig az emésztő vágy reménytelen­ségéből nem talált kiutat, szerelmi bánatában elhatá­rozta, hogy az új méreggel vet véget életének. Termé­szetesen tudta, hogy hol tartja a király ezt a különleges mérget, hisz mit meg nem tud egy szerel­mes asszony? Ellopta hát a kulcsot, és halálraszán­­tan belopózott a méreggel telt korsók rejtekébe. Csak­hogy már az első kupa­bor elfogyasztása után cso­dálatos érzés lett úrrá Gub­áron, ami egyáltalán nem a halálra, sőt inkább további korsók megízlelésére serkentette. Addig itt a hősnőnk egyre fokozódó el­szántsággal a „mérget", míg végül tökéletesen meg­részegedve arra gondolt, hogy ilyen jókedvűen és bátran meghalni élvezet. Felszaladt hát a királyhoz, és bevallotta olthatatlan szerelmét a testőr iránt. A király először megdöbbent az esztelen bátorságon, majd látva, hogy Gulháre könyörgés és bűnbánat he­lyett táncra perdül, faggatni kezdte vakmerőségének eredete felől. Amikor a háremhölgy elmondta a tör­ténteket, először nem akart hinni a szép hölgy sza­vainak, miért is több korsónyit itatott meg a szőlőlé­ből a halálra szánt rabszolgákkal. Amikor a kupák kiürítése után az egyébként alázatos rabszolgák is táncra perdültek, a király is kíváncsian ízlelte meg az egyik serleg tartalmát. Mint évezredek óta annyiszor, az első kortyok hívták a többit, és csak növelték a szomját. Dzsedzsid sem tudott ellenállni, s nem tudni hányadik kupa után, ő is táncra perdült. Annyira meg­örült Gulnáre felfedezésének, hogy nemcsak hárem­hölgyének és testőrtisztjének frigyét áldotta meg, ha­nem a bor felfedezésében segédkező rabszolgákat is felszabadította. A perzsa mesék szerint így lett a ha­lálban is újat kereső nő a bor felfedezője. Dzsedzsid királyról

Next