Családi Kör, 1995. július-szeptember (6. évfolyam, 27-39. szám)
1995-07-06 / 27. szám
Gulyás József Minden Kanizsai út, Csurgó és Alsó-Ludas - kiváncsi vándor, ide tévedt utas ! csodát ne várj, csodát ne kutass: itt minden csoda s a jövő, mint rossz fillér: lukas. Az úgynevezett komoly témák között nagyon ritkán kap helyet a sport, pedig napjaink egyik legfontosabb dolga éppen a sport. A hivatásos. A nemzeti színekben pompázó. A nemzet becsületét védelmező. Az ország tekintélyét megszerezni hivatott. A nemzet és az ország fontosságát bizonyító. Esetenként a felsőbbrendűséget is feltételező. Régóta nem játék, nem szórakozás, de még csak nem is nemes vetélkedés a hivatásos, a nemzetközi porondon művelt élsport. Többről van itt szó, láthatjuk és érezhetjük ezt mindannyian. És akkor még a pénzről nem is tettünk említést. Arról a pénzről, ami dollárban kifejezve is csak milliókkal mérhető. Egyénenként és csapatonként egyaránt. Néhány nappal ezelőtt ért véget Athénban a kosárlabdázók Európa-bajnoksága. Honi patriótáink kimondhatatlan örömére Szerbia, vagy ahogyan hivatalosan mondják: Jugoszlávia győzedelmeskedett ezen a bajnokságon, mégpedig nem is akármilyen körülmények között. Rendhagyó volt ez a bajnokság. Egyetlen korábbihoz sem hasonlítható. Először történt meg, hogy kontinensünk politikaiföldrajzi átalakulása egy komoly, nagy pénzeket megmozgató sportág legrangosabb megmérettetésekor is kifejezésre jutott. Az új országok sokasága vívta ki magának a jogot, hogy ott lehessen a fináléban. Csak az egykori Jugoszláviából három válogatott büszkélkedhetett azzal, hogy a legjobbak közé tartoznak. A negyedik azért maradt le erről a seregszemléről, mert nem álltak ki a selejtezőben Szerbia ellen. Mindenki arra számított, hogy a szankciók enyhítésének köszönhetően ismét versenyző Szerbia, meg a leghangzatosabb neveket felvonultató Horvátország játssza majd a döntőt. Hogy alkalmunk lesz végre választ kapni a rettenetesen fontos kérdésre: Divac vagy Vrankovic, Kukoc vagy Paspalj, Rada vagy Danilovic, Komazec vagy Bordevic... A litvánok azonban közbeszóltak. Elrontották az egész bajnokságot. Az elődöntőben hősies küzdelemben, Sabonis és Marchulionis mesteri játékával hidegre tették a lagymatag horvátokat. Ezek után örök titok marad, hogy kik a jobbak. A szerbek vagy a horvátok. Pedig erre a kérdésre kellett volna válaszolni Athénban, a felsőbbrendűséget kellett volna eldönteni végre. Nem volt szép a litvánoktól ez a belebeszélés a nagyok dolgába, még akkor sem, ha tudjuk: Litvániában sem csak a sportot látták a kosárlabdában. Nem kaptunk választ arra a kérdésre sem, hogy a szerb és a horvát kosarazok képesek-e arra, hogy viszonylag normális körülmények között, csarnokrengető incidensek nélkül lejátsszanak egy tétmérkőzést. Hogy képesek-e az évek óta halmozódó gyűlölet, utálkozás, megvetés ellenére is a tisztességes szembesülésre. Az eredményhirdetéskor történt horvát gesztus nem lehet mérvadó. Könnyű volt hátat fordítani a szerb csapatnak, amikor már nem volt tétje a megvetésnek. Mindenesetre a horvátok is megkapták a magukét a közönségtől. Kivonulásukat harsogó rázással kísérte mintegy tízezernyi görög. A szerb csapat elleni tüntetést csak ez a kis intermezzo szakította meg. Mert a szerb válogatott közutálatnak örvendhetett a döntő mérkőzésen. Kifütyülték a görögök a zászlót, a himnuszt, a játékost, a csapatot... Mindent, ami szerb. Pedig barátok lennének, vagy mi a szösz. Rosszul áll Szerbia szénája a nemzetközi porondon. A horvátoké sem sokkal jobban. És nem annyira azért, mert verték a vendéglátókat, mert bírói segédlettel sem tudott érmes helyezést megszerezni magának Hellasz legénysége. A horvátoknak csak akkor kezdtek uárni, amikor kivonultak az eredményhirdetésről. Egyszerűen nem szeretik az emberek az évek óta tartó balkáni vérengzés jelképeit, azokat a lobogókat és himnuszokat, amelyek nevében évek óta gyilkolják egymást horvátok, szerbek, muzulmánok és egyebek. Ezen semmit sem változtathat a szankciók enyhítése. Az ellenszenvet nem lehet nemzetközi határozatokkal enyhíteni vagy megszüntetni. Ki kell azt érdemelni. A versenyt végül is a szerb válogatott nyerte meg. Hogy megérdemelten-e, arról igazán fölösleges lenne vitát nyitni. Minden mérkőzésükön győztek. A litvánok ellen kétszer is. Nyilvánvaló, hogy komolyabb csapat ellen nem lehet csak Sabonis és Marchulionis páratlan produkciójával nyerni. Amíg ez a két játékos bírta erővel, főleg azonban ideggel, bizonytalan volt a döntő mérkőzés kimenetele. A kosárlabdát azonban nem két-három, még csak nem is öt, hanem legalább tíz játékos játssza. Nos, a litvánoknak még öt komoly játékosuk sincs. Ezért veszítettek. Divac kipontozása semmit sem jelentett Szerbiának. Sabonis elveszítése, Kurtinaitis korai kiválása a vereséget jelentette a zöldeknél. Nyamvadt nosztalgizálóként egyébként állandóan az járt az eszemben, mennyivel szebb lenne ez a bajnokság, ha egy ilyen ötös is játszott volna - Divac, Rada, Kukoc, Zdovc, Bordevic. Nyilván a görögök sem vártak volna. Ezt az utolsó bekezdést ne vegye figyelembe az, aki az új Jugoszláviában jobban érzi magát, mint a régiben. FEHÉR István Elmondom, ha szabad Elmaradt a nagy cirkusz 3 / 1995. JÚLIUS 6.