Családi Kör, 1996. július-szeptember (7. évfolyam, 27-39. szám)
1996-07-04 / 27. szám
José-Maria de Heredia Szieszta Egy méh se döngicsél, torkos bogár se dong ma, a nagy, napverte fák alatt áll a nyár, s a sűrű lomb között borongó fénysugár smaragdbársony mohok színét szitálja zsongva. Dús ágak dómjain tör át a Dél bolyongva, s álomra lankadó, csukott pillámra már ezernyi surranó láng rőt hálója száll, mely elnyúlik s haránt hasít a lomha lombba. A tűzfátyol felé, amelyet sző a nap - törékeny lepkeraj - nagy pillék ringanak illattól ittasan s kábán a napsugáron; s míg ujjam megragad minden piciny fonál, e fényhálóba, mely aranyszínekre vált, boldog, betelt vadász - az álmaim bezárom. Százmilliók voltak érdekeltek valamilyen módon az európai labdarúgók minap véget ért kontinensbajnokságán. Magától értetődik, hogy ennek a hatalmas tömegnek csak töredéke volt cselekvő részese a nagy eseménynek; a százmilliók velem együtt karosszékből nézték korunk gladiátorainak élethalálharcát. Igen, gladiátorainak. Nem véletlenül, és még kevésbé stílusérdekesítő szóként éltem ezzel a meghatározással. Olyan dolgok történtek ugyanis a gyönyörű szép angol pályákon, amelyeknek jóformán semmi közük a sporthoz, a vetélkedéshez, a tudás- és erőpróbához. Angliában a spártai szellem éledt újjá: „Ezzel vagy ezen” jelszóval indították útra a legesélytelenebb csapatokat is otthonról. Még ma is átkozzák, fenyegetik és utálják a Boszporusz partján azt a szerencsétlen törököt, aki nem akarta felrúgni horvát kollégáját, nem döngölte bele a földbe, hanem engedte gólt rúgni... Még inkább megdöbbentő, hogy sportkommentátorok komolyan felróják a török játékosnak, amiért nem élt a szabálytalanság lehetőségével, és arról elmélkednek, hogy ez a labdarúgó nem is való a válogatottba. Vajmi keveset jelent, hogy a bajnokság szervezői sportszerűségi díjjal jutalmazták a törököt. Követésre méltó példaként egyetlen mérvadó szakember sem említette meg. Vastapsot, megbecsülést és dicséretet kaptak viszont azok a válogatott játékosok, akik önmagukat sem kímélve rontottak rá az ellenfélre, vagyis az ellenségre, s ha eközben harcképtelenné tették a vetélytársat - teljes volt a boldogság. Nem azt akarom mondani, hogy a játékosok szándékosan akarták harcképtelenné tenni egymást. Szándékos belemenés, aminek egyetlen célja az ellenség lábának szétzúzása volt, alig akadt ezen a bajnokságon. A kíméletlenség azonban alapvető követelményként jelentkezett. Nemzeti érdekként. Semmit sem jelentett a szép megoldás, a finom cselezés, ha mindehhez nem párosult az erő is. Hogy végül is valóban gladiátorok szálltak az arénába egy-egy mérkőzésen, nem pedig a labdajáték művészei, azt legszemléletesebben a németek példája bizonyítja. A hagyományosan jól felkészített, erőtől duzzadó, a feladást hírből sem ismerő germán szellemiségben nevelkedett német játékosok többsége rokkantként tért haza a bajnokság befejezése után, igaz, nem üres kézzel, hanem a német felsőbbrendűséget ékesen bizonyító serleggel. Tagadhatatlan, hogy ebben a német csapatban is van néhány klasszikus értelemben vett labdarúgó is, akik focizni is tudnak, de a többségük nem más, mint gladiátor. Kiváló gladiátor. Egyetlen vetélytársuk sem tudott hozzájuk hasonló erényeket felmutatni. Még az angolok sem, pedig ők igazán kemények. De nem eléggé fanatikusak, a harci szellem nem lobog oly nagy lánggal a szívükben, mint germán testvéreikében. A franciák, a spanyolok, az olaszok, még inkább a portugálok, hollandok és svájciak eleve esélytelenek voltak az efféle erényeket megkövetelő versengésben. Nyilván ezzel magyarázható a keletiek teljes bukása is. A cseheket ugyan kivételként említhetné bárki, de csak látszólagos ez az ellentmondás: Kukáék csak az első és az utolsó erőpróbájukon találkoztak össze igazi gladiátorokkal. A horvátok, a románok, a bolgárok és a törökök fényévnyire lemaradtak. Legfeljebb szabálytalankodni tudnak és szemtelenkedni, de gladiátorként küzdeni nem. Június 30-án majdnem szűknek bizonyult az angol nemzeti stadion díszpáholya. Kohl és Havel semmivel sem leplezték, hogy mennyire fontos nekik a nemzeti tizenegy sikere, hogy igazából csak a győzelemnek tudnának örülni, mert a második hely már vereség, bukás... Hasonlóképpen élte át csaknem minden résztvevő ország népe az eseményeket. Az önbecsülés fokozásának eszközét vélték megtalálni a sportban a politikusok, s ezért lett olyan nagy tragédia Olaszországban, Angliában, Horvátországban és másutt is a korainak vélt, gyakorlatilag azonban sohasem elfogadható vereség. Valamikor azt hittük, hogy a sport és a nemzet közötti egyenlőségjelet csak az úgynevezett szocialista társadalmak alkalmazzák, hogy csak náluk nemzetet felemelő cselekedet a győzelem, illetve nemzeti tragédia a vereség. Láthattuk, hogy ilyesmiről szó sincs. A gladiátorokká tett sportolók a világ minden részében a nemzetért, a hazáért és természetesen vezetőikért küzdenek. Aki nem hiszi, figyeljen oda az atlantai olimpiára. FEHÉR István Elmondom, ha szabad Gladiátorokká tett sportolók 3/1996. JÚLIUS 4.