Családi Kör, 1996. október-december (7. évfolyam, 40-52. szám)

1996-10-03 / 40. szám

Csoóri Sándor Egyszer majd ez is elmúlik Kósa Ferencnek Egyszer majd ez is elmúlik, ez a zűrzavar: nyugodtan nyílnak rám az ajtók, hetekig hintáztál majd a szél s nem ütköznek össze az órák, mint a vonatok. Se bedült szem­ek, se vérdarabok, se mocorgó béka­ árnyak a könyvespolc alatt nem riasztanak. Aki enni kér belőlem, enni kap, aki világot akar látni, azzal elutazom. A visszahódított test mint háborút átvészelt cimbalom szól majd mindenkinek. Erősebb leszek, mint a vértanúk, s a földből megszökő szerelmesek. Elszéledt barátaim is visszatérnek; egyikük arca nyugtalan külváros lesz, a másiké tanya­rom, vagy éppen Európa. Lesz egy napunk, amikor meggyűlöljük a­­ bukásunkat s ami velünk veszett, velünk támad fel újra. Egy háznak, egy utcának, egy gyereknek, egy ezt a nevet adom: világ. S egy könyörtelen kőre ezt írom: hazám, föld­renyomó súlyom, Dózsa-koronám. A nőnek A­z idióta, magyarra szinkronizált multinacionális reklámok idegesítő hatását elkerülendő azonnal a táv­irányítóhoz nyúltam, mihelyt elköszönt tő­lem a lassanként botránykrónikává átala­kult pesti tévéhíradó vezetője. A belgrádi persze még nyomta a szöveget! Mert újabban, fogalmam sincs, hogy mióta, is­mét harminc percnél hosszabbra sikered­nek a belgrádi hírgyártók alkotásai - annyi az esemény fejlődő és virágzó orszá­gunkban, hogy egyszerűen képtelenség mindenről számot adni a nyomorúságos félórában... Minden bizonnyal ez is azt bi­zonyítja, hogy nálunk, mármint a demok­ratikus, egyenjogúságot és sajtószabad­ságot ápoló Szerbiában, holmiféle műsor­idők miatt véletlenül sem fosztják meg az információkra éhes alattvalókat az infor­mációktól, nem úgy, mint például Angliá­ban, ahol a BBC akkor is harminc perc­ben mondja el a magáét, ha Vranjéban Tomicék éppen felfedezték a meleg vizet, s tom­ici orrhosszal lekörözték a világmin­denség univerzális tudományát is. Ezúttal - bárgyú változtatási szándé­komnak köszönhetően - abban a szeren­csében részesültem, hogy az idióta reklá­mok helyett honi történéseink legkomo­­lyabbikával, a választási előcsatározások­­kal ismerkedhettem meg. Teljes tíz másodpercen át. Mert ennyi idő kellett ah­hoz, hogy lenyomjam a távirányító újabb gombját, s hogy olyan csatornára állítsam a készüléket, amelyik ugyan idiotizmus­ban semmivel sem maradt el az előbbi kettőtől, de legalább nem akart hatni rám. Nem akart meggyőzni arról sem, hogy boldogtalanságban fogok senyvedni, ha nem veszem meg naponta többször is a multinacionális joghurtlöttyöt (drágább és rosszabb, mint a magyar hazai joghurt, de szebb a neve), de azt sem akarta elhi­tetni velem, hogy a Szédültek Gyülekeze­tének Egyetemes Pártja azért kapott be­mutatkozási lehetőséget a főműsoridő­ben, mert enélkül elképzelhetetlen a de­mokrácia, a szabadság és az egyenjogúság. Újabb tíz másodperc kel­lett ahhoz, hogy egyre gyengülő reagálási képességemmel ráleljek a kikapcsoló­gombra a távirányítón, s ezzel megszaba­duljak a zenének csúfolt valamitől is, amit csak azért sugároznak a szerb televízió egyéb csatornáin, nehogy valakinek ked­ve legyen a híradó helyett mást választa­ni. De hányan voltak ugyanekkor azok, akik nem nyúltak a távirányítóhoz? Akik megelégedtek azzal, hogy köptek egy na­gyot: „Na, ez az ellenzék"! Bizonyára sok­kal többen köpködtek, mint ahányan az át- vagy kikapcsolás lehetőségét válasz­tották. Valahol, a szerbiai polgárok agy­mosását megtervező belgrádi boszor­kánykonyhában, minden bizonnyal tapsi­koltak is örömükben a szerzők. Éppen ezt akarták! Arra kívánták ráhangolni a las­sanként már mindennel elégedetlen szerb választópolgárt és alattvalót, hogy megundorodjon az úgynevezett ellenzék­től, hogy a saját elhatározása alapján mondja ki: „Ezek ezerszer rosszabbak, mint a szocialisták. És még ők akarják a hatalmat! Majd ha fagy”! Tudományos módszerességgel dolgozik tehát a szerb televízió az alattvalók preparálásán. Két­ségtelenül nem elhanyagolható sikerrel. Mert a nagy kérdést, hogy hol maradnak az igazi pártok, hol marad az a négy-öt ténylegesen ellenzéki tömörülés, amelyek valóban ellenfelei lehetnek/­lehetnének a szocialista hatalomnak, véletlenül sem merül fel a szerb tévénézők többségében. Magától értetődik, hogy választási le­hetőség nincs. Az uralkodó szocialisták már jóelőre gondoskodtak arról, hogy egyetlen tévéadó se vonhassa ki magát ellenőrzésük alól. Szerbiában jelenleg tö­kéletesen ismeretlen fogalom az önálló, a szabad vagy független televíziózás. Az el­lenpontot legfeljebb néhány kis példány­­számú, csak a másként gondolkodók szűk táborában ismert és olvasott ellen­zéki lap jelenthetné. Persze, a valóságban szó sincs ellenpontozásról, hiszen a gyöngécske napilapok elméletileg sem vehetik fel a versenyt a televízióval, azzal a hatalmassággal, amelyik műsorszórá­sának minden egyes pillanatában milliók­hoz szólhat. Különösen itt, ebben az or­szágban, ahol egyre több az analfabéta, s ahol sohasem volt népszerű az olvasás. Ha a szocialisták képesek lesznek eze­ket a választásokat is megnyerni, akkor egyértelműen a televíziónak kell emlék­művet állítaniuk. Annak a televíziónak, amelyik alattomos módon lejáratja az el­lenzékiségnek még a gondolatát is, ame­lyik megutáltatja az ütődötteknek bemuta­tott ellenzékieket az emberek többségé­vel. FEHÉR István Elmondom: ha szabad Ehhez bizony gyomor kell 3/1996. OKTÓBER 3.

Next