Családi Kör, 1996. október-december (7. évfolyam, 40-52. szám)
1996-10-03 / 40. szám
Csoóri Sándor Egyszer majd ez is elmúlik Kósa Ferencnek Egyszer majd ez is elmúlik, ez a zűrzavar: nyugodtan nyílnak rám az ajtók, hetekig hintáztál majd a szél s nem ütköznek össze az órák, mint a vonatok. Se bedült szemek, se vérdarabok, se mocorgó béka árnyak a könyvespolc alatt nem riasztanak. Aki enni kér belőlem, enni kap, aki világot akar látni, azzal elutazom. A visszahódított test mint háborút átvészelt cimbalom szól majd mindenkinek. Erősebb leszek, mint a vértanúk, s a földből megszökő szerelmesek. Elszéledt barátaim is visszatérnek; egyikük arca nyugtalan külváros lesz, a másiké tanyarom, vagy éppen Európa. Lesz egy napunk, amikor meggyűlöljük a bukásunkat s ami velünk veszett, velünk támad fel újra. Egy háznak, egy utcának, egy gyereknek, egy ezt a nevet adom: világ. S egy könyörtelen kőre ezt írom: hazám, földrenyomó súlyom, Dózsa-koronám. A nőnek Az idióta, magyarra szinkronizált multinacionális reklámok idegesítő hatását elkerülendő azonnal a távirányítóhoz nyúltam, mihelyt elköszönt tőlem a lassanként botránykrónikává átalakult pesti tévéhíradó vezetője. A belgrádi persze még nyomta a szöveget! Mert újabban, fogalmam sincs, hogy mióta, ismét harminc percnél hosszabbra sikerednek a belgrádi hírgyártók alkotásai - annyi az esemény fejlődő és virágzó országunkban, hogy egyszerűen képtelenség mindenről számot adni a nyomorúságos félórában... Minden bizonnyal ez is azt bizonyítja, hogy nálunk, mármint a demokratikus, egyenjogúságot és sajtószabadságot ápoló Szerbiában, holmiféle műsoridők miatt véletlenül sem fosztják meg az információkra éhes alattvalókat az információktól, nem úgy, mint például Angliában, ahol a BBC akkor is harminc percben mondja el a magáét, ha Vranjéban Tomicék éppen felfedezték a meleg vizet, s tomici orrhosszal lekörözték a világmindenség univerzális tudományát is. Ezúttal - bárgyú változtatási szándékomnak köszönhetően - abban a szerencsében részesültem, hogy az idióta reklámok helyett honi történéseink legkomolyabbikával, a választási előcsatározásokkal ismerkedhettem meg. Teljes tíz másodpercen át. Mert ennyi idő kellett ahhoz, hogy lenyomjam a távirányító újabb gombját, s hogy olyan csatornára állítsam a készüléket, amelyik ugyan idiotizmusban semmivel sem maradt el az előbbi kettőtől, de legalább nem akart hatni rám. Nem akart meggyőzni arról sem, hogy boldogtalanságban fogok senyvedni, ha nem veszem meg naponta többször is a multinacionális joghurtlöttyöt (drágább és rosszabb, mint a magyar hazai joghurt, de szebb a neve), de azt sem akarta elhitetni velem, hogy a Szédültek Gyülekezetének Egyetemes Pártja azért kapott bemutatkozási lehetőséget a főműsoridőben, mert enélkül elképzelhetetlen a demokrácia, a szabadság és az egyenjogúság. Újabb tíz másodperc kellett ahhoz, hogy egyre gyengülő reagálási képességemmel ráleljek a kikapcsológombra a távirányítón, s ezzel megszabaduljak a zenének csúfolt valamitől is, amit csak azért sugároznak a szerb televízió egyéb csatornáin, nehogy valakinek kedve legyen a híradó helyett mást választani. De hányan voltak ugyanekkor azok, akik nem nyúltak a távirányítóhoz? Akik megelégedtek azzal, hogy köptek egy nagyot: „Na, ez az ellenzék"! Bizonyára sokkal többen köpködtek, mint ahányan az át- vagy kikapcsolás lehetőségét választották. Valahol, a szerbiai polgárok agymosását megtervező belgrádi boszorkánykonyhában, minden bizonnyal tapsikoltak is örömükben a szerzők. Éppen ezt akarták! Arra kívánták ráhangolni a lassanként már mindennel elégedetlen szerb választópolgárt és alattvalót, hogy megundorodjon az úgynevezett ellenzéktől, hogy a saját elhatározása alapján mondja ki: „Ezek ezerszer rosszabbak, mint a szocialisták. És még ők akarják a hatalmat! Majd ha fagy”! Tudományos módszerességgel dolgozik tehát a szerb televízió az alattvalók preparálásán. Kétségtelenül nem elhanyagolható sikerrel. Mert a nagy kérdést, hogy hol maradnak az igazi pártok, hol marad az a négy-öt ténylegesen ellenzéki tömörülés, amelyek valóban ellenfelei lehetnek/lehetnének a szocialista hatalomnak, véletlenül sem merül fel a szerb tévénézők többségében. Magától értetődik, hogy választási lehetőség nincs. Az uralkodó szocialisták már jóelőre gondoskodtak arról, hogy egyetlen tévéadó se vonhassa ki magát ellenőrzésük alól. Szerbiában jelenleg tökéletesen ismeretlen fogalom az önálló, a szabad vagy független televíziózás. Az ellenpontot legfeljebb néhány kis példányszámú, csak a másként gondolkodók szűk táborában ismert és olvasott ellenzéki lap jelenthetné. Persze, a valóságban szó sincs ellenpontozásról, hiszen a gyöngécske napilapok elméletileg sem vehetik fel a versenyt a televízióval, azzal a hatalmassággal, amelyik műsorszórásának minden egyes pillanatában milliókhoz szólhat. Különösen itt, ebben az országban, ahol egyre több az analfabéta, s ahol sohasem volt népszerű az olvasás. Ha a szocialisták képesek lesznek ezeket a választásokat is megnyerni, akkor egyértelműen a televíziónak kell emlékművet állítaniuk. Annak a televíziónak, amelyik alattomos módon lejáratja az ellenzékiségnek még a gondolatát is, amelyik megutáltatja az ütődötteknek bemutatott ellenzékieket az emberek többségével. FEHÉR István Elmondom: ha szabad Ehhez bizony gyomor kell 3/1996. OKTÓBER 3.