Családi Kör, 1997. január-március (8. évfolyam, 1-13. szám)

1997-01-02 / 1. szám

Rainer Maria Rilke Római kút Borghese Két kútkagyló, az egyik magasabban, egy régi, kerek márványlapon áll, s a felsőből a víz lehajlik halkan a vízhez, mely odalent várja már, s a halkszavúnak úgy hallgat elébe, hogy mutatja sötétség s zöld megett meghitten, mintegy tenyerére téve, mint ismeretlen tárgyat, az eget; honvágy nélkül, a szép medence színén nyugton terül szét, körte kör tolul, csak néha, csöppenként s álmodva hull alá, csöppjét elejti a mohás fal, s kagylóját a végső tükör alul mosolyogtatja halk áradozással. (Fordította: Tóth Eszter) I­gazán megtanulhattam volna már, hogy semmit sem szabad fenntartások nélkül, ki­zárólagosságra emlékeztető határozott­sággal állítani, de mégis beleesek néha ebbe a csapdába; rendszerint akkor vagyok túlsá­gosan magabiztos a dolgomban, amikor a sa­ját elképzeléseimmel megegyező, vagy a vá­gyaimhoz közelítő események jelzik megtör­téntüket, eljövetelüket. Most is hajlandó va­gyok kérdőjel és fenntartás nélkül kijelenteni, hogy 1997 a fordulat éve lesz Szerbiában, hogy ebben az évben végleg eldől sorsunk alakulása, s hogy mindannyian számvetést ké­szíthetünk arról, hogyan is fogunk élni majd az ezredforduló körüli években. Annyi feszültség, ellentmondás és indulat gyülemlett fel az utóbbi tíz év alatt ebben az országban, hogy az már semmiféle mesterke­déssel sem leplezhető, szorítható vissza vala­miféle túlnyomásos edény belsejébe. Ebből azután egyenesen következik, hogy bármely pillanatban elkaphat bennünket a robbanás szele és ereje, csak éppen azt nem lehet még tudni,­hogy melyik irányba sodor bennünket a sújtólég csapása. A múlt év utolsó hónapjainak történéseit alapul véve, meg hát hozzátéve eh­hez azt is, hogy milyen módon szeretnénk ala­kítani jelenünket jómagunk is, igen nagy a va­lószínűsége annak, hogy a sorsunkat jobbító változások részesei lehetünk. Bármennyire ellenkezik, dacol és hangos­kodik is a rezsim, az elégedetlenség egyre na­gyobb méreteket ölt, mind több szerbiai polgár ismeri fel, hogy nem a külső és a belső ellen­ségek tömkelege okozta nyomorúságát, ki­szolgáltatottságát és hanyatlását, hanem ép­pen azok a vezetői, akik rendre becsapták őket ígérgetéseikkel, a hol miféle svájci és ki tudja még milyen életszínvonal holnapi eljövetelé­nek hirdetésével. Most már csak az a nagy kér­dés, hogy ezt a felismerést és a belőle táplál­kozó elégedetlenséget képes lesz-e az ellen­zék cselekvéssé formálni, olyan lázadássá iz­­mosítani, ami forgószélhez hasonlóan söpör el minden akadályt az útjából. És ez az, ami ag­godalomra ad okot. A szerbiai ellenzék csaknem egy teljes év­tizeden át úgyszólván hozzászokott az állandó vereséghez, átejtéshez, kisemmizéshez és marginalizáláshoz, s ez akkor is igaz, ha Dras­­kovic, Dindic meg a többiek időnként győzel­met kiáltanak. Attól tartok, hogy a mostani szerb ellenzék vezetői képtelenek lesznek fel­ismerni a pillanatot, azt a lehetőséget, amit a világért sem lenne szabad elszalasztani, ha azt akarják, hogy a változásokra vezetésükkel és irányításukkal kerüljön sor. Egyszer már elsza­­lasztották a nagy lehetőséget, alighanem az egyébként bátornak és hajthatatlannak tűnő Draskovic megrettenése miatt, hiszen ő paran­csolt megálljt és visszavonulást a milliós tö­megnek, ahelyett, hogy rászánta volna magát a hatalom átvételére. Ezúttal azonban semmiféle pártvezéri ag­godalom, kétely vagy félelem sem parancsol­hatja vissza a palackba az elégedetlenség és a lázadás szellemét. Ha nem velük, akkor nél­külük fognak megverekedni a változásokért az eszmélő polgárok százezrei. A bizonytalansági tényező, hogy nem lehet előre megmondani: jobbra vagy rosszabbra fordul-e a sorsunk a fordulat évében, éppen abból fakad, hogy ve­rekedni kell majd (minden bizonnyal) a válto­zásokért. A rezsim nem adja fel önként és csak azért a hatalmat, mert a szerbiai polgárok többsége másféle hatalmat, jobb és biztonsá­gosabb életet, demokráciát és jogállamot akar. Nagyon könnyen megtörténhet, hogy a szocialista-kommunista rezsim, Milosevic el­nök irányításával, minden rendelkezésére álló eszközt bevet a hatalmukat fenyegető töme­gek ellen. Ez a forgatókönyv azt írja elő, hogy erővel, erőszakkal és terrorral kell szétverni az elégedetlenkedő és lázadó tömegeket, semmit sem törődve a következményekkel. Abban az esetben tehát, ha a rezsim képes lesz fegyver­rel fellépni a saját népe ellen, ideiglenesen visszaszoríthatja a változások szelét, de hang­súlyoznám, hogy csakis ideiglenesen. Tör­vényszerű ugyanis, hogy az erőszak erőszakot szül, tehát a népakaratot fegyverrel megmásító rezsim is erőszak áldozata lesz az első adandó alkalommal. Csöppnyi bölcsesség, nemi felelősség és államférfiúi képesség kellene ahhoz, hogy Mi­­losevic elnök a polgárháború rémének felidé­zése nélkül vezesse át Szerbiát a diktatúrából a demokráciába. Nagy kérdés, hogy a mind­eddig csak gátlástalanságot tanúsító elnök ké­pes lesz-e (Szerbia minden polgára érdeké­ben!) szembenézni a vereséggel, azzal a meg­másíthatatlan ténnyel, hogy minden hatalom véges. Az övé is. FEHÉR István Elmondom, ha szabad Ez az év a fordulat éve lesz 3/1997. JANUÁR 2.

Next