Családi Kör, 1998. január-március (9. évfolyam, 1-13. szám)

1998-02-12 / 7. szám

A háborús években (több helyütt ma is) Horgostól Maradékig, Bezdántól Versecig a művelődési egyesületek vezetői csupán ver­gődésről számolhattak be - bizakodó, lelkesülni látszó „kultúrmun­­kásokkal" ritkán találkoztunk. Az az érzésünk támadhatott, hogy az ama­tőrmozgalomnak minálunk már nincs esélye. Szóltak arról is a helyi vezetők, hogy kulturális életünk egyre sorvad, el-eltünedeznek a mozga­lom nagy egyéniségei, nagy öregjei. Egyre kevesebbet hallani Koncz Ist­vánról, Szalai Jánosról, dr. Pfaff Mihályról és másokról. Ilyenkor - s ezt már Koncz Lázártól, az oromhegyesi Petőfi Sándor Művelődési Egyesü­let elnökétől hallottuk - , amikor új esztendő elején járunk, s az kiszámít­hatatlanabb minden eddiginél, nos, ilyenkor a szokásosnál több szó esik róla, hogy miként hárítsuk el fejünk fölül a komor fellegeket, amelyeket - úgy tetszik - valami ormótlan szélgép újra meg újra fölénk hajt. Ma már egy kis bizton­sággal is beérjük, a normális, az emberi élet minimális feltételeinek megteremtésé­vel. De azért Oromhegyesen... Tresnjevac, Oromhegyes. Sokak szerint: falu a világ végén. De azért akadt itt mindig valaki, aki munkába hívta a csüggedőket. Sokan a régmúltban sem tudták elképzelni, hogy van a faluban olyan fiatal, aki nem akar részt venni a meg­mozdulásokban. - Az öregek mindenre emlékeznek - mondja beszélgetőtársunk, Koncz Lázár -, emlékeznek a szépre, a jóra, de a rosszra is. Arra, hogy a két világháború közötti években is sokan lelkesen végezték a mun­kájukat. Oroszi János kántortanító keze alatt jó hírű tűzoltózenekar és színjátszó csoport működött. A kántortanító - mesélik - mindig azt mondta, hogy föl kell egyenesedni, emberek, ha lehetőség nyílik rá, tudnunk kell mozgósítani értékeinket. * Valószínűleg a második világháborút követő években sem csökkent a mozgalom ereje, inkább nőtt a hatósugara, nemdebár? - A második világháború utáni években eleinte nehéz volt kikecmereg­­­ni a kátyúból. De pedagógusaink, tanítóink, tanáraink magukhoz ragadták a kezdeményezést. Megkezdte munkáját a művelődési egyesület könyvtá­ra mintegy 1800 kötettel, de a színjátszók is gyorsan visszataláltak a do­bogóra, vagyis­ alkalmassá lettünk az élet megszervezésére. Az ötvenes években áldozatkész pedagógusaink, Juhász Irén, Bajusz Teréz és And­­ruskó Gizella adtak erőt a színházteremtéshez, ők hárman rendezték az előadásokat, szervezték a közönséget, mindenért felelősséget vállaltak. Nem ismertek akkor a falubeliek olyan fiatalt, aki nem kapcsolódott be örömmel, jókedvvel a színjátszó csoport munkájába. Senki sem akart le­mondani a „nemzet napszámosa” szerepéről. Bemutatták a Fölfuvalko­­dott tökfej című vígjátékot, a Gyöngyvirágos huszárcsákót, a Csók a pusztán című színjátékot, a Betyár Bandit s más hasonlókat. Senki sem takarékoskodott az erejével.­­ A falunak akkor még mozija is volt. A szövetkezet lánctalpas trakto­ra szolgáltatta az áramot addig, ugye, amíg a filmvetítés tartott. Ez hát a múlt. A keserves múlt­­ a mi múltunk. * Tudomásunk szerint ezután hosszú csönd következett a falu szellemi életében. Senki sem akarta vállalni az irányító szerepét. - Igen, sajnos, a csönd valóban elviselhetetlen volt Oromhegyesen, de a környező falvakban is. Aztán az Újvidéki Televízió magyar szerkesztő­sége 1984-ben A tudás hatalom címen vetélkedőt szervezett a falunk­ban. Ekkor - téli álmából felriadva - megalakult, pontosabban: újjászerve­ződött a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület (egyesületünk nagy költőnk nevét még 1956-ban vette föl). Hamarosan megalakult a néptánccsoport, az asszonykórus és a citerazenekar. Lépkedhettünk tehát a keskeny mezsgyén, amely a múlt és a jelen között húzódott. Amelyet olyan gyakran tekintettünk senki földjének, holott az mindenkié volt (és ma is az). Nos, a munkát újjászerveztük, és egyre több fiatal kapcsolódott be a mozgalomba. Tanítani akartunk, fölvilágosítani. Egyesületünk tagjai közül ketten „C” kategóriás népdalkórus-vezetői, illetve citeraoktatói oklevelet szereztek Magyarországon. Az énekkar citerakísérettel minden évben részt vett a Durindán; 1994-ben Zentán, 1996-ban Kishegyesen, 1997- ben pedig Muzslyán a legjobb kritikákat kaptuk a szakemberektől. Ne­megyszer a rendezvény­ gálaműsorában is fölléphettünk. A kecskeméti népzenei találkozón 1994-ben mi képviseltük a Vajdaságot... * Kik segítik ezeket a megmozdulásokat? - A népdalcsokrok összeállításában nagyon nagy segítséget, egyben biztatást is kapunk Bodor Anikótól, a rangos népze­nekutatótól, aki 1990 óta szinte együtt lé­legzik az egyesület tagjaival. Ő egyengeti az utunkat. A népdalanyagot helyi gyűjtés­ből állítjuk össze. Elemisták és ősz hajú veteránok képezik a népdalkórus tagsá­gát. Sajnos, a 20-40 éveseket mintha el­nyelte volna a föld. De hát itt az utánpótlás. Két kislányunk már tavaly részt vehetett az Aranycitera elnevezésű szenttamási ver­senyen. • Önök téli táborokat is szerveznek. - Igen, 1993-ban a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség és az oromhegyesi Petőfi Sándor ME közös szervezésében indul meg a tóthfalusi téli citeratábor, 1994-ben pedig a dalolótábor­­ Budai Ilo­na, a jeles magyarországi népdalénekes irányításával. Mindkét rendezvényt sikerült életben tartanunk. Táborainkat az egész Vajdaság területéről látogatják a népzenét­ népdalt kedvelők. To­vábbá minden évben megszervezzük a Gazdag Ág elnevezésű vetélkedőt. Ez az idősebb műkedvelők versenye, amelyre a község valamennyi műve­lődési egyesülete benevez, de vendégegyüttest is hívunk. Igyekszünk mindig érdekfeszítő témát választani. Farsangoló népszokásokat újítottunk föl, a pásztoréletet, a családfa­készítést, a régi lakodalmak hangulatát idéztük... Az idén a katonaélet lesz a téma. Ez lesz egyben a jubiláló, tize­dik Gazdag Ág vetélkedő. Szükségesnek tartom elmondani, hogy az utób­bi néhány évben nagyon jók a kapcsolataink Kanizsa község önkormány­zatával és a Közművelődési Közösséggel. Sok mindenben a segítségünkre sietnek.­­ Sajnos, nincs megfelelő művelődési házunk. Ezért rendezvényein­ket kénytelenek vagyunk az iskola tornatermében vagy az esketőteremben megtartani. Szerencsére az esketőterem több, mint száz érdeklődőt fo­gadhat be. * A tervek? - A faluház fölépítését tervezzük. A helye, a telek már megvan, a falu központjában. A tervrajz még 1990-ben elkészült... Szóval, dolgozunk. Ebben a néha felelőtlenséget is megengedő korban mi úgy érezzük, hogy muszáj tennünk valamit kilétünk megőrzése végett. Megtettük az első lé­péseket a felelős magatartást igénylő életformák felé. Mára más színt, más fényt kapott minden. De - és ezért vagyok végeredményben optimis­ta - mintha derengene már Oromhegyesen. Persze, azzal is tisztában va­gyunk, hogy csupán saját fegyelmünkben, tenniakarásunkban bízhatunk. * Koncz Lázár, köszönjük az interjút!­­ Én köszönöm az oromhegyesiek nevében az alkalmat, és kívánok a Családi Körnek továbbra is növekvő népszerűséget. BARÁCIUS Zoltán Műkedvelők Mintha derengne Látogatóban Koncz Lázárnál, az oromhegyesi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnökénél­­ Faluházat akarnak építeni s egyre több rendezvényen részt venni DRAGANA DEBEUAKOVIC MONTÁZSAI MINAPI ÚJVIDÉKI KIÁLLÍTÁSÁNAK ANYAGÁBÓL 20/1998. FEBRUÁR 12.

Next