Családi Kör, 1998. október-december (9. évfolyam, 40-53. szám)
1998-10-01 / 40. szám
Parancs János Egy kései Don Quijote sokra nem becsülték ártalmatlan játékait komolyan senki se vette hagyták hadd beszéljen suttogjon a sötétben lázítson a napvilágon fürkéssze az égi ábrák a holt birodalmak titkait a hanyatlás hullafoltjait ha van rá ideje óvja a pisla lángot táplálja a hamvadó parázst védje az ártatlanokat aki élhetetlen az élhetetlen azon segíteni sem érdemes amit kap oktalanul továbbadja az alamizsnát is elherdálja prédikáljon hát ezután a köveknek azok tán megrendülnek szavától azok tán megelevenednek intésére és félik baljós látomásait amikre a józan elmék nem voltak fogékonyak soha s a jövőben sem lesznek Nem nagyon szeretem a kérdőjeles címet. Mert visszavonulási, kimagyarázkodási lehetőséget rejt magában, s rendszerint akkor élünk a kérdőjellel, amikor magunk sem vagyunk biztosak állításunk helytállóságában. Kivételes esetekben természetesen elkerülhetetlen a bizonytalankodás, amikor bárgyúság lenne a dacos kiállás a lehetséges igazságok egyike mellett. Most mégsem kivételes esettel szeretnék foglalkozni, csupán holnapunk milyenségével, közeljövőnk várható alakulásával. A legszívesebben elhagytam volna a címből a vagy és a délibáb szavakat, különösképpen a kérdőjelet, hiszen a lelkem mélyén jól tudom, milyen holnap vár ránk. Elfogadni azonban nem tudom, nem is akarom ezt a holnapot. Minden porcikámmal, minden sejtemmel lázadok és tiltakozók az eddiginél is nagyobb romlás, hanyatlás, nyomor és kiszolgáltatottság ellen. Ezt a tiltakozást, ezt a visszautasítást szerettem volna jelezni a kérdőjellel. Meg azt, hogy nem sorscsapás, nem törvényszerűség az életünk további romlása, igenis tehetünk, tehetnénk ellene valamit. Aprónak tűnő jelek utalnak arra, hogy egyre közelebb kerülünk a teljes összeomláshoz. Immár huzamosabb ideje vadászni kell az üzletekben a cukrot, a lisztet, az étolajat, a tejet... Benzint sem vehetünk éppen ott és akkor, ahol és amikor eszünkbe jut. Néha van, néha nincs. A gázellátás akadozik, és bizony fél Vajdaság már attól retteg, hogy az első hidegebb napok beköszöntével fűtés nélkül maradnak. A villanygazdaság előre mossa kezeit: a csaknem egy teljes évtizede hiányzó felújítás megtette a magáét, a kizsákmányolt erőművek és vezetékek aligha bírják el az újabb megterhelést a télen. Mindeközben egyre gyakrabban kerül a kezünkbe ropogós bankó, frissen nyomott pénz, aminek véletlenül sem szabad örülni, hiszen a fedezet nélküli pénzkibocsátás bármelyik pillanatban elszabadíthatja az inflációt. Az államháztartás olyan-amilyen egyensúlyának biztosításához legalább egymilliárd dolláros külföldi tőkebefektetés kellett volna, ezzel szemben alig százmillió érkezett az országba. Egyre kevesebben vásárolnak ebben az országban. A lakosság túlnyomó többsége már nem is álmodik új ruháról, cipőről, televízióról, mosógépről, gépkocsiról meg pláne nem, hogy is álmodhatna, amikor a mindennapi kenyér beteremtése is komoly gondot okoz; hónapokat késnek a nyugdíjak, rendre elmaradnak a fizetések, a családi pótlék... A betegbiztosítás nem biztosít, a kórházakban fizetni kell mindenért, gyógyszer természetesen nincs az állami patikákban, a magángyógyszertárakban vett gyógyszer ellenértékét késve vagy sehogyan sem téríti meg a biztosító. Elképzelni sem merem, hogy hány ember feledkezett meg már ebben az országban az olyan luxusról, mint a fogmosás, a fogápolás, a fogsor rendbetétele, a mindennapi fürdés, a szappanhasználat, a testápolás, illatszerek használata, körömápolás... Igen, egyre lomposabbak és büdösebbek vagyunk, csak már nem vesszük észre, hozzászoktunk lumpenségünkhöz, éppúgy, mint a tíz éve tartó állandó háborús veszélyhez, hadiállapothoz. Cipőink félretaposottak, repedezettek, ruháink kopottak és fényesek, feszülnek vagy lötyögnek rajtunk, az inggallérok rojtosak, nyakkendőink pecsétesek... Olyan összeomlás előtt állunk, ami mindent és mindenkit maga alá temethet. Viharfelhők gyülekeznek az égen, a mi egünkön, itt a fejünk felett. Kérdőjel ide, kérdőjel oda, nem délibábos látomás ez, hanem acélerős igazság. Persze, ha a rezsim élharcosait hallgatjuk dolgainkról, akkor szájtátva bámuljuk őket, leesik az állunk és csak kapkodunk a levegő után: olyan gyönyörű képet festenek Szerbiáról, a szerbiai élet kiválóságáról, hogy az már nem is lehet igaz. És nem is igaz. Marjanovicék nem ugyanabban az országban élnek, mint mi. Ők a kiválasztottak birodalmában élnek, a jólét elképzelhetetlen bőségében, és ebből a jólétből ostorozzák az alattvalókat, amiért szóvá merik tenni, hogy október küszöbén sem kapták meg júniusi alamizsnájukat. Ötödik hadoszlopot, árulókat, külföldi ügynököket, bérenceket emlegetnek lépten-nyomon, és megtorlással fenyegetőznek, természetesen a jogállam nevében, elvégre egyetlen civilizált társadalomban sem tűrik meg az árulókat, a külföldi bérenceket. Szerbia pedig civilizált ország - hangoztatják előszeretettel a rezsimvezérek -, és akkor is része a világnak, a civilizált világnak, ha ez a világ nem hajlandó befogadni. Hogyne, ahogyan azt Móricka elképzeli. Szerbia már a Balkánnak sem része; a minap alakították meg közös békefenntartó seregüket a balkáni államok, természetesen Szerbia nélkül, ami nem is csoda, hiszen a békét Szerbiában akarják fenntartani. A viharfelhők valósak. Valószerűtlennek tűnik, délibábként hat ezzel szemben az a reményünk, hogy a megalázottságba, kiszolgáltatottságba és nyomorba belefáradt emberek végre felemelik a szavukat, és olyan változásokat követelnek, amelyek egyszer, talán, közelebb vihetnek bennünket a civilizált világhoz... FEHÉR István Elmondom, ha szabad Viharfelhők vagy délibáb? 3 / 1998. OKTÓBER 1.