Családi Kör, 2001. január-március (12. évfolyam, 1-13. szám)
2001-03-29 / 13. szám
2001. március 29. Diáksegélyezés Zomborban Egyesület a magyarul tanulók támogatására emeljük, nem rossz ómen, hogy a zombori Herceg János Diáksegélyező Egyesület a nagy nyilvánosság előtt először egy kellemetlen ügyben hallatott magáról: szóvá tette, hogy a Jugoszláv Teleház Szövetség pályázatán miért mellőzték a nyugat-bácskai településeket. A hivatalosan tavaly decemberben bejegyzett egyesület most teszi az első lépéseit, számos terve van, és ez az első „mellőzés” akár mellőzhető is. A Teleház-pályázat a múlté, felejtsük el, ne pazaroljunk rá energiát, hiszen annyi minden van, amit tenni kellene - mondja Buzási Margarits Mária, a zombori Tanítóképző Egyetem módszertan tanára, az egyesület egyik alapító tagja. A férje, Buzási László fizikatanár az egyesület közgyűlésének elnöke, a zombori Testvériség-egység Általános Iskolában és a kupuszinai iskolában tanítja fizikára a magyar gyerekeket. A Buzásiházban beszélgetünk, itt futnak egyelőre össze a szálak a két tanárember otthonában: - Tizenhat alapító taggal adtuk be a kezdeményezést egy évvel ezelőtt, de sehogyan sem akartak bejegyezni bennünket. Aztán jött az októberi fordulat, mindent végigcsináltunk még egyszer, és végül ugyanott kaptuk meg a civil szervezet tevékenységére vonatkozó engedélyt, ahova legelőször fordultunk. A lényeg az volt, hogy más emberek kerültek a székekbe, és másként ment az ügyintézés - mondja Buzási László. Nem kell sok magyarázat arra vonatkozóan, hogy az alapító tagok Zomborban és környékén miért tartották fontosnak a diáksegélyezés megszervezését. Szívesen idézik Bunford Vilmos kupuszinai plébánost, az egyik alapító tagot, aki az egyesület bejegyzési dátumának a hírére - 2000. december 13-a - azt mondta: „Szent Luca napja hihetetlenül jó jel arra, hogy sikeres munka kezdődjön." Zomborban a középiskolák közül a gimnáziumban és az egészségügyi középiskolában van egy-egy magyar tagozat. Köztudott, hogy nemrégiben a magyar tanítóképzést Zomborból visszahelyezték Szabadkára, de két nemzedék hallgatói még a városban folytatják tanulmányaikat, s itt járnak gyakorlati órákra a zombori Testvériségegység Általános Iskolába, ahol jelenleg tíz gyerekből álló első osztály van. Nagy szó ez a tízgyerekes osztály, amikor néhány évvel ezelőtt kérdéssé vált a magyar általános iskolai tagozat fennmaradása Zomborban! Fokozatosan elvesznek a magyar gyerekek, a szülők szerb iskolába íratják őket, mert a peremvárosból nehezükre esik a központba járatni őket. Hasonló a helyzet Csonoplyán, ahol több mint ezer magyar él, de akik abba a helyzetbe kerültek, hogy a szomszédos Nemesmiliticsre kell vinniük a gyerekeket, hogy magyarul tanulhassanak. Úgy gondoljuk, ha lenne egy diákbuszunk, amellyel a peremvárosból és Csonoplyáról iskolába szállíthatnánk a tanulókat, sokkal több szülő íratná magyar osztályba a gyerekét - vázolja szinte egy szuszra a helyzetet Buzási László. Mint mondja, a középiskolákban sem sokkal jobb a helyzet, hiszen sokkal több magyar diák lenne, ha például Kupuszinán és Bezdánban nem vált volna gyakorlattá az elmúlt években, hogy az általános iskola befejezése után Magyarországon, Baján járnak középiskolába a gyerekek. - Ezek közül a gyerekek közül sokan nem jönnek vissza - folytatja. - Úgy gondoltuk, ha sikerül az itthoni továbbtanulást népszerűsítenünk, többen itt maradnak a fiatalok közül a szülőföldjükön. Nem szabad megfutamodnunk, bármennyire is szembe kell néznünk a ténnyel, hogy az elmúlt évek háborúi alatt a lakosságot itt Zomborban és környékén szándékosan „fel akarták hígítani” menekültekkel. Sok más kultúrájú ember költözött a városba, és ha hagyjuk, hogy ők domináljanak és elnyomják a mi kultúránkat, elveszünk. A diáksegélyezés tehát nem tűzoltás lenne, hanem a jövő egyfajta megalapozása is. - Azért alakítottuk az egyesületet, mert úgy éreztük, hogy Nyugat-Bácska sok szempontból mellőzött, nem jutnak el ide Szabadkáról és Újvidékről sem az információk, sem a segélyek - mondja Mária asszony. - Minket a politika nem érdekel, mi a gyerekeken szeretnénk segíteni. Zita, a lányunk II. osztályos a gimnáziumban, és általa is láthatjuk, hogy sok gyerek milyen nehéz helyzetben élhet. A mi lányunk például amatőr fotós, már számos díjat kapott nemzetközi kiállításokon, és bár mind a ketten dolgozunk és nagyon örülünk a sikereinek, anyagi szempontból nagyon megterhelő az ő tevékenysége. Hogy vannak hát azok a szülők, akiknek annyi bevételük sincs, mint nekünk, miközben az iskolai tanítást is csak a krétára alapozzák!? Olyan multimediális könyvtárat szeretnének, amely hozzáférhető lenne a magyar diákok részére. Már gyűjtik a CD-ROM-okat, segítséget várnak az internet-szakértőktől is, és azt remélik, hogy hamarosan sok gyereket bevezethetnek a komputer és az internet világába. Bár Zomborban jól működik a Nyílt Társadalom Alap klubja, úgy gondolják, hogy a diáksegélyező multimediális könyvtára lenne az az intézmény, amely a környékbeli falusi magyar gyerekeknek a közvetlen segítségére lehetne, hiszen nyolc falu tartozik vonzáskörükbe: Bezdán, Kupuszina, Szilágyi, Doroszló, Gombos, Telecska, Nemesmilitics és Csonoplya. A Herceg János Diáksegélyező Egyesület adatai már elolvashatók az interneten, a www.herceg.jpc.co.hu alatt és nem kis büszkeséggel mondják, hogy a honlap készítését Jankovits Péter III. osztályos gimista vállalta, és ennek kapcsán folytatják a gondolatot: - A tanári munkánk során látjuk, hogy mennyire sok tehetséges gyerek él itt. Sajnos nagyon nagy a szegénység, számos példa van arra, hogy a gyerek kimarad a középiskolából, mert bár ingázó diák, a szülei még az útiköltséget sem képesek kifizetni. Szeretnénk megpályázni olyan pénztámogatásokat, amellyel ezeknek a gyerekeknek fedezni lehetne az utazási költségeit. Nem sokra rá, hogy hivatalosan megalakult az egyesület, Béres Károlyék az Ökumenikus Szeretetszolgálatból humanitárius segélyt juttattak nekünk, és mi kiosztottuk a gyerekeknek. Amikor a felmérés készült, hogy kinek is adjuk, akkor láttuk, hogy milyen sokan élnek szegényes körülmények között. Csak a bezdáni általános iskolában 100 nevet írtak össze, ennyi a szegénysorsú gyerek ebben a helységben, és sajnos mindenütt egyre több lesz! Ebből adódik a jelmondatunk, hogy kultúrával a szegénység ellen. Ezzel a mottóval pályázunk meg nemzetközi támogatást azzal a céllal, hogy különböző műhelymunkákon felöleljük az élet peremén élő gyerekeket. Tény ugyanis, hogy számos családban nemzedékről nemzedékre csak a nagy szegénységet öröklik, s nekünk segíteni kell, hogy az ilyen családokban a gyerekek végre tanulhassanak és kikerüljenek a bűvös körből. Jankovits Jenő, a zombori Városrendezési Intézet műszaki igazgatója nem tanárember, de alapító tagként az elsők között mérte fel, hogy fel kell karolni a tehetséges magyar gyerekeket: - A régi rendszerben mindenütt zárt ajtókra találtunk, kezdeményezésünkben valamiféle ellenállási mozgalmat sejtettek, most azonban együtt kell megtalálnunk a módot, hogy a gyerekek tanulhassanak, a szegénység miatt ne maradjanak ki az iskolából. Sajnos, a hivatalos községi, tartományi helyeken egyelőre csak gratulálnak a munkánkhoz, de anyagiakat nem adnak. Pedig nagyon jól jönne kezdetnek a komputerhez nyomtató meg sok más egyéb... És ha már a zombori diáksegélyezők bemutatását reményekkel kezdtük, fejezzük is be ezzel: talán a Herceg János Diáksegélyező Egyesület megalakulásáról hallva akad olyan itthoni vagy Zombor környékéről külföldön érvényesült adományozó, aki segítené az elképzeléseket. Mert tény és való: a magyar lakosság Nyugat-Bácskában már sajnos szórványnak számít, a további fogyatkozás megakadályozásának egyik előfeltétele pedig éppen annak a segítése, hogy a felnövő nemzedékek önazonosságukat megtartva meg tudjanak állni a maguk lábán. FRIEDRICH Anna BUZÁSI LÁSZLÓ ÉS MÁRIA JANKOVITS JENŐ 12