Családi Kör, 2008. április-június (19. évfolyam, 14-26. szám)
2008-04-10 / 15. szám
Hídtól hídig Folyóparti emlékmozaiko k ilenc éve, hogy a NATO a Jugoszlávia elleni hadművelete során lebombázta a péterváradi, néhány napra rá még az újvidéki Szabadság hidat, legutoljára a harmadikat, amit tervezője után csak Zezelj-hídként emlegettek az itt lakók, pedig hivatalos neve is volt a betonkolosszusnak. Ennyi hídja volt akkor Újvidéknek. A korban a legfiatalabb, a Szabadság híd hat évig nagyon hiányzott azoknak, akik korábban a sajátjuknak érezték, míg 2005 őszén ismét sikerült átadni a közlekedésnek újjáépített állapotban. Az építők azt állítják, hogy milliméterre pontosan akkora, ugyanolyan, mint derékba törése előtt volt. * Szerémségi lakosként naponta ingázom a Duna két partja között, és közel másfél év után is sokszor még valami kis eltérést keres rajta fürkésző tekintetem. Néha úgy tűnik, mintha nem lenne olyan fehér, mint volt, a tartókábelek mintha kicsit vastagabbak lennének... Valami mintha megváltozott volna rajta. Ez lenne a hidak sorsa? Emberek építik és rombolják őket. Azt, hogy a folyó elválaszt, a híd meg összeköt, már egészen kicsi gyerekként fölfogtam. Akkoriban Zentánál rendszeres kompjárat volt a Tiszán. Ha a csókaiaknak intéznivalójuk akadt a falujukhoz legközelebb eső városban, legtöbbször legyalogoltak a Tisza-partra és a kompon átkeltek a folyó túlsó oldalára. Mi, gyerekek nagyon érdekes, kalandos kirándulásnak éltük meg, ha kézen fogott bennünket anyánk, és magával vitt Zentára. Már a kompig való öt kilométernyi gyaloglás, meg az ugyanannyi vissza is elég látnivalót ígért. Egy alkalommal apánk is velünk tartott, és valahogy sokáig elmaradtunk. Időközben besötétedett. A komp már nem közlekedett, ezért egy ember vitt át bennünket csónakkal a csókás oldalra. Jó hosszan evezett fölfelé a folyón, hogy a rövidebb úton tudjunk hazajutni. A víztől való félelmünket ekkor azzal oszlattuk el, hogy apánk nagyon jó úszó, ha felborulunk is, nem eshet bajunk. De a koromsötét vízfelület mélyen beivódott az emlékezetembe. Nagyobbacska korunkban szüleink arról is meséltek, hogy valamikor régen volt egy nagy vashíd a Tiszán, amit a második világháború idején felrobbantottak. Akkor is április volt, nagyon nagy volt a robbanás, Csókán még az ablaküvegek is beleremegtek. A Tisza-vidékiek nagy örömére a hatvanas évek elején Zentánál fölépült az új közúti-vasúti híd. Nem kellett többé kompozni, és a járatot hamarosan megszüntették. Habár a kompot sokáig nem tudtuk feledni, mégis többet jelentett a gyorsabb átkelés a hídon, különösen évek múltán, amikor már naponta buszoztunk. Ekkorra már a világ egyik legtermészetesebb dolgának tartottuk, hogy ha már folyó közelében élünk, akkor hidunk is legyen. Nagyritkán azért még elgondolkodtam a folyó rejtélyességén, miért pont itt volt a nagy csata a török ellen, miért robbantottak itt hidat, lelték itt sírjukat ártatlan áldozatok. Pedig milyen szép ez a táj. És egy új híd is ível át fölötte. * A múlt század hetvenes éveiben a húgommal Újvidékre kerültünk. A Duna közelében laktunk, de még el kellett telnie egy bizonyos időnek a folyóval való ismerkedésemig. Csak később kezdtem kijárni a Duna-partra. Szép időben a barátnőmmel jókat tollaslabdáztunk egy nagy, magas fa alatt. Egyszer azonban visszatérve a nyári szünidőről, már nem találtam a fát. Kivágták. A part sem úgy nézett ki, mint korábban. Hallottuk, hogy azon a helyen hidat építenek. Nagyon elszomorodtam, morfondíroztam is, minek az újvidékieknek még egy híd, van már nekik kettő, és különben is, miért éppen ide akarják építeni? Hamarosan hatalmas építőhellyé vált az a partrész. Sosem mentem le megnézni az építkezést, annyira zavartak a hídlábak építésekor keletkezett állandó, ütemes bufogások. Mire felépült a híd, mi a város másik részébe költöztünk. Mint afféle fiataloknak, az avatására nekünk sem volt kedvünk elmenni. Beszédet mondanak, majd átvágnak egy szalagot, ennyi. Aztán a húgommal gondoltunk egyet, és mégis elindultunk. A hivatalos részre már nem értünk oda, de csatlakoztunk a hídon átvonuló tömeghez. A híd teljes hosszában tele volt emberekkel. Ekkor már fennkölt érzés kerített a hatalmába. Gyönyörű szép, új hídon vonultunk végig, hidat avattunk. Mikor végigértünk, az ikeralagút következett, abból kijutva Szerémségben voltunk. Szívélyes fogadtatásként szőlőfürtöket és almát osztogattak az embereknek. Nekünk már csak az almából jutott, és egy-egy almával a kezünkben tértünk vissza a másik alagúton át a frissen avatott hídra. Ezt a hidat Európa legszebb hídjaként emlegették, és a Szabadság nevet kapta. Általa közelebb került Újvidékhez a szerémségi oldal, Kamenica, az ottani egészségügyi intézet, a Fruska gora. Már kirándulásokat is egyszerűbb volt szervezni a Duna túlsó partjára. S akkor a sors úgy hozta, hogy a nyolcvanas évek végén kamenicai lakos lettem. És újra a világ egyik legtermészetesebb dolgának tartottam, hogy van egy hidunk, amelyen naponta, gyakran többször is átkelünk. Szép évek voltak ezek. Néha az motoszkált a fejemben, hogyan is kapcsolhatott Arany János a Hídavatás című balladájában olyannyira szomorú dolgokat a hídhoz. Egyszer aztán nagy változások történtek. Az utcánkból, mely zsákutca, sok fiatal külföldre vándorolt. Legtöbben a Szabadság hídon át távoztak. Elmentek: Olaszországba, Magyarországra, Németországba, Angliába, Kanadába, az Egyesült Államokba, Ausztráliába. Nehéz évek jöttek. Áramszünetek, benzinhiány. Volt, hogy a hídon keresztül gyalog tettük meg az utat Kamenicáig, mert hiába vártuk a városi busz érkezését. Fagyban és hóban nagyon hosszúnak tűnt a Szabadság híd. De a bombázással való fenyegetésben már egyáltalán nem hittünk. * 1999. március vége volt. Este nyolc órakor hazafelé tartottam a munkahelyemről. A városi buszra igyekeztem, hogy Kamenicára menjek. Pontosan a Sportközpont elé értem, amikor hatalmas robbanás hallatszott. Jobbra pillantva, meghatározhatatlan távolságban kerek, sárgásvörös, gömb alakú villanást láttam, mely gyorsan megismétlődött. Átvillant az agyamon, hogy ezek bombák lehettek. Meggyorsult a szívverésem. Hirtelen a legközelebb eső lakóházig akartam rohanni, arra gondolva, hogy esetleg a Sportközpont lehet a következő célpont. De a járókelők továbbra is a legnagyobb nyugalommal sétálgattak. A buszmegállóhoz érve a várakozóktól azt hallottam: To su nasi, vezbaju. (Ezek a mieink, gyakorlatoznak.) Megnyugodtam. Ha tudom, mi történt, nem mertem volna átkelni a hídon. Mire befordultam az utcánkba, már a szerémségi oldalon lévő szomszédos kis falu, Paragova melletti katonai létesítményt bombázták a NATO-gépek. Rohantam hazáig. Otthon alig tudtak megnyugtatni. Hetven-egynéhány nehéz nap vette kezdetét. Nyitott ablakokkal, rendszeres esti, sokszor napközbeni bombariadókkal, sok-sok lopakodással. Egyik felől két kilométernyire tőlünk az Újvidéki Televízió épülete, a másik oldalon ugyanilyen távolságra Paragova, állandó célpontok. Kétszáz méternyire a rendőriskola. Szerencsére azt nem bombázták, de ezt egyáltalán nem lehetett előre tudni. Újvidéken a hidak közül legelőbb a legrégebbit, a péterváradit érte találat. Ez nagyon megrázott bennünket, de még mindig megvolt a Szabadság hidunk. És jött április 3-a, akkor nagyszombat. Az esti szürkületben Kamenica felső részén egy nagy tompa bufanást hallottunk, majd néhány percre rá még egyet. Fönn a dombon pontosan érzékeltük, hol, merre eshetett le a bomba.Tudtuk, hogy ezúttal a ház- A SZABADSÁG HÍD NAPJAINKBAN 12 2008. április 10.