Családi Kör, 2018. január-március (29. évfolyam, 1-13. szám)

2018-02-22 / 8. szám

GYÖKEREK ÉS SZÁRNYAK Boldogságleckék - Termeljünk endorfint! M­i a közös a mozgásban (sport, tánc, kirándulás), a nevetés­ben, a pozitív gondolatokban (kreatív, inspiráló tervek, hála, elégedettség, szeretet), a napsütésben, a vidám társas tevékenységekben, a csoko­ládéban, az orgazmusban és a csípős pap­rikában? Az, hogy segítik szervezetünkben az endorfin termelődését. Az endorfin köz­ismertebb neve pedig: boldogsághormon. Felszabadulása az agyban a fájdalom csök­kenésével, eufóriával, sőt, akár órákig tartó boldogságérzettel jár. A sötét, szomorkás időszakokban receptre kellene felírni azo­kat a dolgokat, amelyek jobb kedvre derí­tenek bennünket, ha esetleg ösztönösen vagy tapasztalatból nem tudnánk már ma­gunkról is.Többnyire tudjuk. A nagyböjt előtti utolsó napokban is sokféle mulatság ígérkezett, és akinek ked­ve volt, és tehette, biztosan táncra perdült, és/vagy poharat ragadott. Bálok, karnevál, fesztiválok, disznótorok és borkóstolók... Eszem-iszom, dínomdánom, ahogy dukál. Ilyenkor a téli szürkeségben igazán szük­sége van az ember gyerekének egy kis pezsgésre, hogy lendületet kapjon, hogy aztán feltöltődve könnyebben vészelje át a kikeletig hátralévő időszakot. Hogy a höl­gyek frizurát csináltathassanak, felvehessék szépséges ruháikat, és a férfiak is legjobb arcukat mutatva feszenghessenek nyak­kendőikben, vagy jelmezekbe bújva mutat­hassanak fityiszt a szürke hétköznapoknak. Ezért hát az ember találékony gyermeke már több mint kétezer éve kitalálta a farsan­got. Akkor, amikor még biztosan semmit nem tudott a boldogsághormonról! Már azt hittem, hogy az idén kimaradok a forgatagból, amikor az egyik ismerősöm szólt, hogy jöjjek, mert este folkkocsma lesz. Mmm... Nagyon trendin hangzott, de azt gondoltam, egyszerűen tánc lesz az egyik kocsmában. Tévedtem. Nem kocsma volt, és nem egyszerű tánc. Varázslatos helyen varázslatos él­mény. Magával ragadó, lüktető, testet, lel­ket megmozgató zene és tánc. Egy kis ékszerdobozba hívtak, a Váralja múzeum-kávézóba, ahol az asztalokat ki­pakolták, hogy legyen hely a táncnak, és a terem szélén a százéves padokon üldögélve meg lehessen pihenni egy kis hűsítővel, és nézni a Kincső táncegyüttes táncosait, akik hagyományos viseletekben, virtuóz tánctu­dással varázsolták el a közönséget, hallgatni a történeteket és mulatni a pajzán székely mesén. Kultúrprogram? Az is. Egy kis szel­lemi-lelki kikapcsolódás. Aztán kezdődött a tánc. Az Állami Népi Együttes örökös tagja, Galát Péter magával ragadó vezetésével - szatmári, majd bonchidai. Kézen fogva kör­ben, majd összekapaszkodva párban, profik és kezdők, fiatalok és még fiatalabbak, lazán mosolygók és ezerrel koncentrálok, ügye­sek és lelkes botlábúak. Pár perc könnyed, elegáns csárdás, kis keresztlépések. Igazi bemelegítés. Aztán gyorsítunk. Tíz-tizenöt perc múlva nem akadt olyan, aki ne mele­gedett volna ki jócskán. Aztán még tíz perc, és legtöbbünk erőnléti edzésen érezte ma­gát, ahol olyan izmok is dolgozni kezdtek, amelyeknek addig a létezése is homályban volt, de közben olyan lépéskombinációkat produkáltunk, amit álmunkban sem hittünk volna. Nem gondoltam én közben semmi­féle hormonra, csak éreztem a hatását. Bol­dog voltam! Nem néztem, ki hány éves, ki hogy néz ki, vagy hogy hogyan táncol, csak igye­keztem tartani a ritmust, és nem folyton a lépést, a forgást figyelni, hanem a többiek­kel is összenézni kiizzadva, kifulladva, de szélesen mosolyogva, hogy aztán közösen elhatározzuk, hogy lesz folytatás. Kell hogy legyen. A XXI. század másfajta pörgésé­ben is őrizni kell a hagyományokat, hogy unokáinknak is legyen miből építkezniük. Őrizni és továbbadni. Hogy ne csak múze­umokban lássunk népi viseletet, és régi fil­meken vagy folklórműsorokban néptáncot. Nagyon örülök, hogy sok tízezer fiatallal együtt az én gyerekeim is élvezik a táncot, hogy ők is fontosnak tartják. Megnyugtató, hogy ők is ezt a nagyon is természetes for­máját választják az endorfintermelésnek, és nem nyúlnak mesterséges anyagokhoz... Jó tudni, hogy az Erdélyből induló nép­rajzkutató, a mindig derűs Kallós Zoltán, a „lélekmentő" és társai nem hiába tették fel az életüket a néptáncmozgalom életre hí­vására és működtetésére. Jó azt hinni, hogy az elmúlt héten, éppen hamvazószerdán, 92 éves korában eltávozott Zoli bácsi talán elégedetten néz le az égből a Kárpát-me­dencére, ahol határon innen és túl sok ez­ren fakadnak dalra és perdülnek táncra, ha megszólal a hegedű vagy a cimbalom. Há­lás szívvel, nagy tisztelettel búcsúzom tőle ismeretlen ismerősként, és elismeréssel gondolok mindazokra, akik tovább folytat­ják a munkáját. Hamvazószerdán elkezdődött a nagy­böjt, amikor a hagyományok szerint már nem illik mulatozni. Mert, ahogy ideje van a táncnak, ideje van a csendnek, a befelé fordulásnak, az emlékezésnek. És ideje lassan, hogy megérkezzen a ta­vasz, hogy kisüssön a nap. Hogy már attól jobb kedvünk legyen, hogy csicseregnek a madarak, kipattannak a rügyek, és kibúj­nak a földből a virágok. Addig viszont te­gyünk meg mindent, hogy termelődhessen agyunkban az endorfin! Készüljünk a hús­­vétra testben és lélekben, örüljünk, sportol­junk, sétáljunk, mosolyogjunk... Mert ideje van a boldogságnak, az elégedettségnek is. GARA Kata AZ ERDÉLYBŐL INDULÓ NÉPRAJZKUTATÓ, A MINDIG DERŰS KALLÓS ZOLTÁN, A„LÉLEKMENTŐ” ÉS TÁRSAI NEM HIÁBA TETTÉK FEL AZ ÉLETÜKET A NÉPTÁNCMOZGALOM ÉLETRE HÍVÁSÁRA 28 2018. február 22.

Next