Családi Kör, 1864 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1864-01-03 / 1. szám
5 6 irodalom nélkül nem lehet nemzeti nagyság, elismerés és pártolás nélkül pedig nincsen irodalom. De fog ez máskép is lenni. Akit Isten szeret, azt meglátogatja, mondja az írás, és az úgy is van; az istencsapások megannyi atyai intések, hogy tegyük jóvá ártalmas mulasztásainkat, munkálkodjunk erős szívvel és erős hittel mindenben, ami jó és üdvös, akkor jobbra fordul a mi sorsunk; a jelen év pedig elég sanyarú arra, hogy az a tudat országszerte gyökeret verjen szívünkben, és mikor egyszer a nemzetben az a tudat kap erőre, akkor bizonyára irodalmunkra is szebb napok virradnak föl. Mert nagyon tévednek azok, akik azt hiszik, hogy egy nemzet virágzásában a költészetnek nincsen része; annak mindenben van része, ami jó és szép. mégpedig elsőrendű része; virág nélkül nincs gyümölcs, és az a kőkemény fa is, mely hullámok hátán nehéz terheket szállít egyik világ végéről a másikra, az is csak egy kedves kis virágkehelynek köszöni lételét, és azonképen az a fő, mely egy jó gőzekét vagy vetőgészet talál föl, amely látszatra olyan távol van a költészettől, mint a nap a földtől, nagyrészt a költészet által teszi az emberiségnek azt a szolgálatot. Költészet nélkül nincsen sem igaz ihlettség, sem igaz munkabíró előretörekvés; azért — bármilyen különösnek tessék is, — de én meg vagyok győződve a felől, hogy az anyagi érdekek csak a költészet felvirágoztatása mellett fejlődhetnek ki jólétet teremtőn, és mikor e hazában a nemzeti irodalom olyan pártolásban i fog részesülni, a minő megilleti, akkor — Isten óvja meg tőle drága hazánkat, — de semmiféle szárazság és marhavész nem fogja annyira megrendíthetni anyagi érdekeinket, mint e sanyarú évben. Az emberek a bőség éveiben gondoskodni fognak a mostoha eshetőségekre. Az idei istencsapás tehát áldásunkká válhatik, ha megértjük az atyai jóra intést, ami benne rejtülik, és bizonyára meg is fogjuk azt érteni, mert e csappás elég nagy volt arra. Azért örülök én olyan nagyon, midőn tapasztalom, hogy hölgyeinknél évről-évre gyarapodik az irodalom iránti szeretet, és azért kérem őket újra meg újra, hogy törekedjenek testvéreink közül minél többeket hasonló szeretetre és áldozatkészségre buzdítani. S hadd terjeszsze ki minél szélesebbre ágait ez áldástermő fa, és hadd izmosodjanak és lombosodjanak minél erősebben drágakincses gályái; mert ezeken terem minden, ipar ép úgy, mint tudomány, jólét és úgy, mint felvilágosodás, hit ép úgy, mint szeretet. Ama tudás fája ez, a melyről írva van, hogy a kiteendik belőle, Istenhez leszen hasonlóvá“; és ha az első nő „a halál gyümölcsét szakasztja valami fáról, van mód reá, és épen azért kétszeres kötelesség is, hogy mi, az unokák jóvá tegyük ősanyánknak e vétkesi tettét az által, hogy az irodalmat hűségesen ápoljuk. ) Mert ez a tudás és az élet fája, az emberi nagyság, a nemzeti boldogság életfája, mely gazdag kárpótlás az egyéni múlandóságért. És azért örül az én szivem, valahányszor, mint most, egy derék, előretörekvő költői tehetséget mutathatok be hölgyeinknek. Az első magyar költönő. Történeti beszély, P. Szathmáry Károlytól. I. Az első vers. Emília. „Hogy a szelíden érző szép nemet, Letiltva minden főbb pályáiról, Guzsalyra, tűre kárhoztatni szokta A férfi-törvény, váljon jól van-e ?.. Igen, ha az csak úgy tekintetik, Mint ösztöninknek szenvedő edénye S nyers kényeinknek játszó eszköze.“ Berzsenyi. Azon időben, melyről a beszély szól, sok dologról másként gondolkoztak, mint ma, széles Magyarországon. És pedig, e korszak nem oly régi; alig múlja fölül a félszázadot az azóta lefolyt idő. Csak egy emberéletkor, s mennyi uj eszme, csak 50—60 év, s mennyire uj világ! Mi amabban nem tudnánk többé megélni; ők emebben nem találnák lételek fentartásának kellékeit, mint az ősvilág állatai az újabb földtani képletekben. Ezért hívnak talán egyegy eredeti példányt a múlt időből mammuthnak. Mi még láttunk ily ős példányokat, kiken bámultunk vagy nevettünk, s kik minket szánalommal vagy mosolylyal kisértek; egy másik félszázad már gúnymosolylyal tekinthet a szent eszmékre, melyek mellett mi vérünket ontottuk, vagy elszédülhet tehetlensége érzetében. A XIX-ik század elején még alig látszott pirkadni Magyarország hajnala. Szent István országa annyi kis ország volt, ahány megye; a nemzet nem ismerte, mert régidők óta nem mérte meg erejét. Magyarország egy régóta meg nem ingott tó vagy tenger volt, melynek lehettek szörnyei és drágaságai, — de ezek semmit, vagy igen keveset tudtak egymásról. A legtöbb hazafi láthatára a megyéjét körző hegyekig, vagy a legközelebbi nagy vízig terjedt; — nem azért, mintha nem lett volna ereje azt tovább terjeszteni, de mert büszke volt reá, még ismeretért is a szomszédhoz folyamodni, mint az adoma, — sőt talán történet-huszárai, akik fejlesztve vágtattak végig Páris utczáin, nehogy azt higyje az a kényes franczia, hogy ők szebb várost nem láttak. Azok a nagy eszmék, melyek hajdan a zászlókat lobogtaták, ki voltak veszve, kimentek divatból; a világ egy hatalmas reactio régi kátyulyába sülyedt; úgy, hogy még azok is, kik a nagy világ köreiben megfordultak, mint a költő Barcsai, Orczi Lőrincz s mások, undort, életunottságot hoztak keblökben haza s itthon a világtól félrevonult „aranyos középszer“ dicséretét zengették ajkaikon. Voltak ugyan már egyesek, kik a szó teljes értelmében egy fejjel magaslottak ki a tömeg közül; de az uri-rend a magyar nyelvet „czigánynak“ mondá; öltözetét csak „parádéra“ húzta fel, s akkor is oly torz alakban, minővé azt a Mária Terézia korából fenmaradt ezopfok és franczia szabás alakiták. Költő, ha hallott, csak magának dalolt, mint az erdők szárnyasa, mely megelégszik a völgyek viszhangjával; a tudvágyat nem ismerő közönség megelégedett a Bécsben szer-1*