Családi Kör, 1879 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1879-05-04 / 18. szám
412 szó, mert amint a határon a gyermeked meglátják, nem eresztenek által. Szegény Mirkó, nagyon a szívére vette, hogy megtudta, hányadán van. Valóságos világgá ment bujában. Azt mondta, úgy elmegy, hogy soha hirét sem veszik többé. Azért küldött engem ide hozzád, hogy megmondjam neked, köszönetét a gyermekkel együtt. Pénzt is küldene, mondta, de magának sincs egy krajczárja sem. Molnár Mara visszahanyatlott fekvőhelyére. Most a gazda is újra visszajött a kamrába. Arczán még nagyobb keménység ütötte ki magát, mintsem azelőtt. — Hát mégis itt vagy ? — rivalt a betegre. — Most már hallottad, hogy a vőlegényed is itt hagyott. — És most már az egész világtól el legyen hagyatva ? — kérdé a gazdáné, és sírva fakadt férje előtt. — Maga lássa, ki könyörül rajta. Eredj dolgodra, asszony! Kend meg, öreg, jöjjön, igyék egy pohár pálinkát, mielőtt visszaindul útjára. Neked pedig, jóféle, csak annyit mondok, hogy ne lássalak többet házamban! Erővel tuszakolta ki feleségét a kamrából, az öreg postát meg a pálinka csalogatta utána. Molnár Mara újra magában volt kicsi gyermekével. Nem lehet mondani, hogy bárgyú volt, csak olyan csendes, mélázó természet, amely nem igen bír hevesebb érzésre gerjedni, és meleg érzésre is csak ritkán gerjed. Azért mégis milyen nagy volt most az érzelmek háborgása szívében! Nem kellett többé megtürülnie sem könnyét sem verítékcseppjeit, nem volt mit megtörölnie, szemei égtek, halovány arcza ki volt gyulva, ajkai össze voltak száradva. Fölkelt, magára vette ócska vigadóját, végig gombolta kék ujjasát, felhúzta csizmáját és útra készült. Még egyszer körülnézett a kamrában, ha nem marad-e itt valamije. De igaza volt a gazdánénak, nem volt mit batyuba kötnie, nem volt egyebe a rajta való ruhánál; az ócska bunda is, amivel takaródzott, nem az övé volt, nem volt egyebe a kis gyermekénél. Fölvette a kis gyermeket, aludt. Szorosabban csavargatta reá az avit ruhát, a melybe takarva volt. Ölébe vette, és indult ki a kamrából, az udvarból, a faluból. Lassan ballagott, vissza se nézett. Éles, hideg téli idő volt, köröskörül az ég hófelhőkkel borítva. Amint később kibizonyodott, a hőmérő nyolc- fok hideget mutatott aznap e vidéken Reaumur szerint, és akkor benn a hegyekben még annál is jóval hidegebb lehetett. Molnár Mara a moldovai határ felé vette útját, mert hová is fordulhatott volna máshová, mint hazájába ? Erdély földjén nem volt más ismerőse, csak szolgálatadója, és az elkergette. Ahol azelőtt szolgálatban állt, azokról tudta, hogy be sem eresztenék most, kis gyermekkel a karján. Különben is keményszívűek az emberek, szerencsétlen ember iránt meg már épen könyörtelenek, és még mennyivel inkább az olyan iránt, akinek van mit szemére hányniuk! Pedig hát egyikünk sincs hiba nélkül, és mindenikünknek van mit leimádkozni az Úristentől. Azután meg azt is mondták ma neki, hogy nem tűrik meg tovább magyar földön. Ha valakit megtalálna szólítani, még megeshetik, hogy pandúrokkal kísérteti a határhoz, ott meg a moldovai határőröknek adják át, és akkor mi vár rá! Bántalmaznák, lehúznák róla a rajta levő rongyot is, és utoljára még börtönbe is vetnék. Hazájában sem volt senkije az egy anyján kívül, aki maga is földhöz ragadt szegény, azután meg azt sem tudta, él-e még. Más atyafisága nincsen neki Moldovában. Édesatyja úgy származott oda Magyarországból, azt sem tudta, honnan. Ott is tehát kevés reménynyel biztathatta magát, arra nézve, hogy valahol egy kis helyet szegnek neki gyermekével együtt, hanem hát mit csináljon? Nem volt más mit tennie; ha jószántából nem megy, pandúrokkal kísértetik vissza, ütik-verik, még talán be is csukják. Egyenesen hazafelé tartott tehát. Körülbelül délutáni egy óra volt, mikorra kiért az országútra, ahonnan még mintegy két mértföldnyire van a határ, azon túl meg újra mintegy fél mértföldnyire az ő szülővárosa. Lassan, de biztos léptekkel ment, ment, előre, szívbeli nagy szorongattatása szinte új erőt adott neki. Még a nagy hideget is mintha meg se érezné, amint útját folytatta. Kicsi gyermeke körül végig be volt csavargatva az ócska ruhába, csakis annyi nyílást hagyott neki az anyja, hogy lélegzetet vehetett, és ez a kicsi nyílás is melengető keblére volt fordítva. Az országút hosszában több falun is ment végig. Két ízben egy-egy parasztházba tért be, hogy fölengesztelő melegben kicsi gyermekét táplálja. Mind a két helyütt szánó szívvel fogadták a beteges, halovány arczú nőt, kicsi gyermekével karján, étellel-itallal is ellátták, szállással azonban nem kínálták meg, mivel azt nem is kért senkitől. Később sem a két falu nevére, sem a házakra nem birt emlékezni. Este lett, mire a moldovai határhoz elérkezett. (Folytatása köv.) 'V___ . sas-~-w~v A térítőn, Dengi Jánostól mikor a tölgyek árnyas, hűs ölében Bolyongtam egykor és . . . találkozánk: Csodás hatalmú láng csapott szivembe S újjá teremté lelkemet e láng . . . Mindenki látta gyors átváltozásom, Mindenki látta, csak te nem! S futottam őrült, lázas szenvedélylyel Bűvös körödből, hogy ne lássalak ; De angyalarczod mindenütt velem volt És mindörökre üldözőm maradt . . . Mindenki tudta, mért futok előled, Mindenki tudta, csak te nem! Ah, mennyi gyötrő szenvedést kiálltam, Ah, könnyem árja mennyit öntözött! S csepp enyhülést, csepp vigaszt sem találtam Annyi keserv és könnyözön között . . . Mindenki érté könnyem, szenvedésem, Mindenki érté, csak te nem! Jártam, miként egy sírból jött kisértet, Ki élet nélkül, búsan tévelyeg; S mig mellettem te büszkén elhaladtál, Én összetörve, szótlan néztelek . . . Mindenki kérdé ad! mi bánt, mi hervaszt, Mindenki kérdé, csak te nem!