Csicsó - Csicsói Hírmondó, 2022 (10. évfolyam, 1-3. szám)

2022-04-15 / 1. szám

„A kereszt szilárdan áll, míg a világ forog” Ezt a középkori idézetet a karthauzi rend választotta jelmon­datául, hogy kifejezze, mennyire jelentéktelen Krisztus keresztjéhez képest a világ egy olyan ember szá­mára, aki teljes remete élet mellett dönt. Egyben ez az állítás minden keresztény számára vitathatatlan igazságot fejez ki. Krisztus keresztje mozdulatlanul áll, mozdulatlanul, miközben a világ körbe-körbe forog. Ha részletesebben akarnánk ma­gyarázni ezt az idézetet, azt mond­hatnánk, hogy miközben századról századra a történelem fáradhatatla­nul halad előre, miközben emberek és nemzetek jelennek meg és tűnnek el a világ színpadán, miközben a po­litikai és társadalmi változások egy­mást követik, a kereszt egy rögzített pont marad az emberiség számára. A világ fordul és forog, de a kereszt nem forog vele együtt, mozdítha­tatlan és szilárdan marad: a világ jobbra-balra ingadozik, míg a ke­reszt szilárdan áll a középpontban, az igazság székhelyén. A világ sze­mében, ami tegnap igaznak és igaz­ságosnak tűnt, az ma már helytelen és illetlen, és ami tegnap rossz és embertelen volt, az ma már pozitív és elfogadható, miközben a kereszt mindig annak jele marad, hogy az igazság és az igazságosság sohasem változik, mert az igazság és az igaz­ságosság az, amiért Jézust a kereszt­re tűzték. A tengerészek és a felfe­dezők a négy égtájra - különösen északra - hivatkozva a veszélyekkel teli tengereken tájékozódnak, de ha a négy égtáj között vonalat húzunk, ez pontosan egy keresztet eredmé­nyez a papírunkon. Ez azért van így, mert, ahogy az égtájak eligazí­tanak bennünket utazásaink során, úgy a kereszt is eligazít bennünket erkölcsi életünkben. Aquinói Szent Tamás megjegyezte, hogy a kereszt nemcsak a szenvedő ember kín­zóeszköze, hanem egyúttal tanszék is, ahonnan a tanítónk és mesterünk az erény útjára tanít bennünket. A kereszt tehát állandó jelként áll a vi­lág színpadán, amely a szívünkhöz és az értelmünkhöz szól. De minek a jele? A kereszt sok szempontból az ellentmondás jele, mert egyszerre a halál és az élet, a vereség és a győ­zelem jele, de számunkra minde­nekelőtt bűneink örökös emléke és Krisztus megváltó szeretetének hi­hetetlen jeleként szerepel. Az elmúlt évszázadban sokan úgy mutatták be, és néha meg is védték a feszületet, mint kulturális örökségünk szim­bólumát, amelynek emlékeztetnie kell bennünket a múltunkra, a tör­ténelmi gyökereinkre. Valójában a keresztnek sokkal többet kellene jelentenie a keresztények számára. Mindenekfölött a keresztben és az azon függő és szenvedő Krisztusban bűneink legszörnyűbb eredményét kell látnunk. Mert a kereszt elsősor­ban a fájdalom szimbóluma, annak a fájdalomnak a szimbóluma, ame­lyet Krisztus a bűneinkért, a bűne­ink engeszteléséért elfogadott és szenvedett. És amikor azt mondjuk, hogy „a mi bűneink”, akkor nem azoknak a bűneire gondolunk, akik a Megváltónkat keresztre feszítet­ték, vagyis nem azokra a zsidókra és rómaiakra, akik Jézus kortársai voltak. Hanem valójában a mi bű­neinkről beszélünk, az enyémekről és a tieidről. Mivel Krisztus meg­halt a kereszten az egész emberiség bűneiért, ezért nem maradhatunk hideg és közömbös nézők a feszü­let előtt, mert mi vagyunk azok, akik megbántottuk Krisztust. Mi vagyunk azok, akik halálra ítéltük Krisztust, akik megostoroztuk, akik kigúnyoltuk, akik leköptük, akik pofon vágtuk... végül mi vagyunk azok, akik keresztre feszíttettük és megöltük őt. És azok is vagyunk, akik lándzsával a szent szívét tör­tük ketté, mert nemcsak simán vét­keztünk, de keresztényekként még gonoszabb volt a magatartásunk, mert minden bűnünkben elárultuk őt, a szeretetét néztük le. „Ros­­­szabb vagyok, mint a zsidók, mert elárultalak, pedig tudtam, hogy ki vagy” - sírta oly gyakran bűneiről a tiszta lelkű szent, Galgani Szent Gemma. Ugyanakkor a kereszt an­nak a jele is, hogy Krisztus megvál­tó szeretete mérhetetlenül nagyobb bűneinknél, az emberiség bűneinél. A keresztben látjuk bűneink ered­ményét, de ha egy kicsit mélyebbre nézünk, akkor meglátjuk az egyet­len megoldást a bűneink jóvátételé­re, vagyis a keresztre feszített Jézus Krisztus szeretetét. Gyakran előfor­dul, hogy egy hegyre felfelé menet, amelynek tetején szinte mindig van kereszt, felhőkbe és ködbe merü­lünk, ahonnan nem látunk mást, csak szürkeséget és egyhangúságot. Azonban, amint felérünk a csúcsra és megérkezünk a kereszthez, rájö­vünk, hogy a felhők felett vagyunk és csodálatos látvány tárul szemünk elé: a kereszt lába alatt a felhőtenger szomorú szürkeségével mindent be­borít, ám a kereszttől fölfelé a leg­tisztább napsütésben ragyog a világ. Krisztus keresztjéről kell tekinte­nünk erre a szenvedéssel és borzal­makkal teli világra, hogy megragad­juk Krisztus megváltó arcát. Jézus keresztre feszítése nem értelmetlen tragédia, mert Jézus nem az emberi gonoszság egyik áldozata. Krisztust nem akarata ellenére ölték meg, ha­nem ő maga döntött úgy, hogy meg­hal az emberiség bűneiért, engedel­meskedve az Atya Isten akaratának. Krisztus halála nem az emberiség szenvedéseivel való szolidaritás bi­zonyítása, hanem megváltó halál, annak bizonyítása, hogy az isteni szeretet nyer és legyőzi a halált. Ez annak a bizonyítéka, hogy Isten na­gyon szeret minket, és bármit hajlan­dó megtenni a megmentésünkért. A kereszten­ő, aki bűneim áldozata, áldozattá válik értem irántam való szeretetből, hogy megtanítson sze­retni őt, és hogy megtanítson arra, hogy bűneim ellenére szeret engem és meg akar menteni. Ambrus atya, az Angyalos Boldogas­­­­szony missziósainak csicsói vezetője

Next