Csiki Lapok, 1927 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1927-01-01 / 1. szám

Ri» fl J j 0 rJ Tl,jnr---- --- <4 XXXIX. évf. Merenrea-Ciuc—Csikszer­da, 1927 januárul. 1. szám, özv.vakorlatosné. If O lUf |8‘ ' lg1* Er«“ %£ T.::; “T: Felelős szerkesztő |p yt? a HK H 6­8 j|f|p £ CR R JIR Negyedévre ... „ 50.— RÉSZE­GH VIKTOR. R R HB R ff || H H BR Külföldre egy évre „ 440.­Ki­adóhivatal: g§ 1111! RR Ifi H <| AS U I 1 »VI v Hirdetési dijak a leg-Vákár könyv- és papirkercs­ | I | 1 1 RM |I | 1 | | | | I |1 olcsóbban számíttatnak, kedése Csíkszeredán, hová Wi Ma șg, 11 lit jÉ| K ® Kéziratok nem adatnak vissza, a hirdetések előfize­­t^HH^ Hv flRlRR RH RRHI BR HR BRRR Nyílttéri közlemények tési dijak előre küldendők. dija soronkint Lel 25.— Egyes szám­ára Lel 5.— POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap ■ U"5@*v új küszöb, új ajtó az idő hatalmas épületében. Belép­­jünk-e, vagy ne­­ ilyen kétkedő sejtelmekkel vagyunk tele 1927. reggelen. Mit találunk, mire bukkanunk ott a házban belül? — ez a kérdés égeti lelkünket. Mielőtt a kilincsre tennők kezünket s benyitanánk, néhány pillanatra gondolkodjunk afelett, hogy mit mondjunk benn, mivel hozakodjunk elő. Elég sok ajtón zörgettünk már s bebocsátást nyertünk, most vizsgáljuk meg, hogy mit is akarunk 1927-ben, mit keresünk az idő e tágas, széles, nagy cellájában. A vándor mikor egy-egy hegymagaslatra, csúcsra ér, megpihen egy kevéssé, hátra tekint, előre néz s megszemléli maga körül a vidéket, a helyet. Mi is fordulóhoz, keresztúthoz, csúcshoz, értünk, vessünk három pillantást magunk körül. Ha a megtett utat vizsgáljuk, rájövünk arra, hogy múltunkban nincs öröm. E­éggé átgondolhattuk egy Szilveszter estéjén, mikor a mult lidércnyomásként nehezedett szivünkre..Miben is legyen öröm? A test­nek fáj az elvesztett tag, a levágott kéz­láb, behegge­­dése után érzi, hogy nem ép, hogy csonka. A rokkant­nak ha út jut eszébe, könny szökik szemébe, mert eszébe eszséges volta s a háború, hol szeren­csétlenül •? öreg fájón emlékszik vissza a fiatal­ságra, mert­­ lét súlyos igája nagyon a vállára ne­hezedik. A leszegényedett gazdag nem szívesen mereng el a gondtalan jólét holdi emlékein. 1914. után volt-e egy nyugodt napunk? 1918. s 19. végén, illetve elején miben volt részünk? Forra­dalom, új változás. Jobb erről nem beszélni tovább. Azóta nyolc év telt el s ebben a kincses, nagy­­nagy országban jobb lett-e a sorsunk, javult-e a hely­zetünk ? Sokkal kényelmesebb kellene, hogy legyen életünk s könnyebb a lét, mint a béke napjaiban volt, mert van rá mód s eszköz nem is egy, hanem ezer, TOgl­ecv s mégis mit észlelünk ? Még a háborús idők megélhetőségét se közelítjük meg, annál kevésbé az 1914. előtti évekét. Nézzünk magunk körüli jelenünk bizonytalan , kétségbeejtő. Nincs enyhület, nincs irgalom. A meg­lepetések s véletlenek korát éljük. Reggel felébredve, nem tudjuk, hogy estére mit tartogat a szeszélyes Fortuna tarsolyában számunkra. Ma még a jelen pillanat nyugodt, de a következő már rossz lehet. Furcsa, szeszélyes időjárás uralkodik. Oly sokszor borult az égalja felettünk s nagyon ritkán derül fel pár pillanatra. Az adó kipréseli minden vé­rünket, a rettentő drágaság elviselhetetlenné teszi az életet. Óriási arányban nő az öngyilkosok száma, kik azért választják önként a halált, mert — állításuk szerint — nem képesek megélni. Abból a csekély havi fizetésből, hogy kerülhet ki annak a családos köztiszt­viselőnek, hivatalnoknak s mondjuk, pont egy rendőr­nek családja részére az étel, ruha, lakás s fa ára ? Mehetnék igy a kalauzokon, írnokokon végig egész a pedellusokig s iroda­szolgákig, a kép meg szomorúbb szint adna. Mit szóljunk az ellaggadt, szegény nyugdíjasokról? Havi átalányuk még koporsószegre is alig elég, hat a sírhely s annak ásása mibe kerül. Vagy azt állami közköltségen intézik el? Nem kérnék belőle. Aki pedig idő előtt ment nyugdíjba s dolgozhatna, nincs munka­tere, nem adnak dolgot nekik. Aki olyan helyen van, hogy segíthet magán , éhbérét pótolhatja, hát nem szalasztja el a jó alkalmat... hát akinek nincs olyan helyzete, vagy önérzete, régi kerektsége tartsa vissza az igazságtalan pénzszerzéstől ! Ráeszmélünk arra, hogy szemesnek áll a világ, vaknak az alamizsna, nehéz becsületesen élni, szinte lehetett Sokszor az adott körülmény kergeti a embereket girbe-görbe utakra. Bizony a jelen sorsunk nem rózsás. Tekintsünk előre, meggyőződhetünk egy másik szomorú tapasztalatról: Jövőnkben nincs remény. Halvány reménysugarunk sincs, hogy jobb napo­kat, szebb időket várhatnánk. Kitisztulásra nem is szá­míthatunk, talán még lehetőség sincs adva erre. Nem­ látunk erélyes megmozdulásokat­ semmiféle tényezőnél hogy komolyan vennék sorsunkat s azon könnyű­en iparkodnának. LJgy látszik senki szivén nem viseli a nép boldogulását, pedig meg kellene fontolnia mind­azoknak a vezérsorúaknak, akiket illet, csak az az or­szág nagy, boldog, szerencsés,­ melynek népe boldog , megelégedett. A teljes tájékozatlanság sötétében botorkálunk, nincs vezető, ki utat mutatna előre, lehet azok vak­sággal vannak Bujtva, látván nem látnak, vagy egyál­talában nem akarnak látni­­ ? Miért nem gondolkodnak a jövőről is egy keveset alaposan , komolyan? Elég volt a sok ígérgetésekből, üres szóbeszéd volt mindez. Csak levegőt s­­ embereket rontottak vele. Nem veszik észre, hogy a széftér nyikorog, olajat kér? Mi is nyögünk a súlyos terhek alatt, siránkozunk a reménytelen jövő miatt, kellene egy csepp olaj, egy csepp jobb bánásmód, megértőbb szeretet. Tenni kellene itt már valamit s nem beszélni. A tett halála az okos­kodás. Nyiss be az ajtón, lépj a küszöbön keresztül, mert kénytelen vagy betérni az idők 1927 es cellájába s az örömtelen múltért s a bizonytalan jelenért kérj remény­­teljes jövőt. Élet vándora, haladj tovább az élet utján Az uj év hozzon reánk víg s boldog napokat. Népek Istene ország világ hozzád kiált, küldj az emberiségnek egy reményi­ ugán! Erdélyi Bank és Takarékpénztár Részvénytársaság, Kolozsvár Csíkszeredai fiókja. «âl&Btik © é ® millió ami FIÓKINTÉZETEK Arad Brassó Csíkszereda Marosvásárhely Marosujvár Nagyvárad Nagyszeben Szászrégei Torda 2­53 Bftfl Betéteket elfogad Váltókat leszámítol Legelőnyösebb bankösszeköttetés. Beethoven centennarium. 1927. március 27-ike nevezetes napja a világ zeneművészetének: Ludwig van Beethoven halálának századik évfordulója. Az egész világ zenei társadalma Beethoven-esztendőt él, melynek folyamán mindenütt, ahol csak valamilyen szervezetben tömörültek a zene hivatásos művelői vagy a műkedvelők. Beethoven­­ünnepélyeket rendeznek, más szóval az újesztendő zeneművészeti élete Beethoven jegyében fog megnyil­vánulni. Beethoven geniusa meghódította az egész világot, az ő hatalma egyesíti minden nemzet fiát abban a várakozásban, mellyel az új esztendő Beethoven­­ünnepségei elé néz. Beethoven flamand származású , nagyatyja antwer­peni volt. Több nemzedéken át musicalis család sarja. 1770-ben Bonnban (Németországban) született. Gyer­mekkorát nem ragyogta be a gondtalanság, a pajzán vidámság derűje , az életet szomorúnak és küzdelmes­nek ismerte meg már kisgyermek­ korában,­­ sőt ifjúságát is korán elborították a kenyérkereset súlyos gondjai. Mindazonáltal feltűnően gyorsan fejlődtek szellemi képességei: már mint tizenegy éves gyermek kitűnő zongorista volt, játszott a bonni színházi zene­karban, 1783-ban, tehát 13 éves korában orgonista lett. 1787-ben imádott édesanyja meghalt, s atyjának iszákossága miatt a családfenntartó súlyos gondjai nehezedtek reá, öccseit neveltette és atyjának minden ügyét intézte. Nem csodálkozhatunk rajta, ha ilyen körülmények között Beethoven szívében ritkán fészkelt az öröm, hanem inkább a bánat és a szomorúság ütött tanyát. Ez pedig elhatározó jelentőségű volt egész művészi pályájára; küzdelmes életviszonyaihoz járult később szerelme, amely kettős forrásból men­tette csodálatos ihletű lelke zeneköltészetének halha­tatlan alkotásait. Beethovent életrajzírói zömök, atléta termetűnek írják le, akinek hatalmas homloka és koromfekete haja volt. Mélyen ülő, apró szemeiből lebűvölő tűzzel és az igazság meggyőző erejével tükröződtek gondolatai. Moscheles szerint „A mosolya kedves volt és arckifeje­­zése, társalgás közben gyakran volt nyájas és báto­rító... Az arca átszellemült, amikor hirtelen ihlet szállta meg, váratlanul nem egyszer az utcán is, megdöb­bentve a járó­kelőket, vagy amikor meglepték a zon­gora mellett. Arcának izmai kiduzadtak, erei kidagad­tak, szeme félelmetes lett, a szája remegett; mintha a varázsló lett volna, akit a felidézett, démonok legyőztek­. Beethoven húsz évet töltött Bonnban, de, bármily nagyon is ragaszkodott szülőföldjéhez, a Rajna gyö­nyörű vidékéhez, életének nagyobbik részét mégis Bécsben töltötte el. Itt ismerkedett meg tizenhét éves korában Mozart-tal, aki már akkor nagy jövőt jósolt neki. 1792-ben Bécsben telepedett meg, s a francia forradalom eseményei már itt találják őt, — amelyek hatása alatt kibontakozott köztársasági érzelemvilága. Bécsben lép a nyilvános szereplés terére, hol 1795-ben tartja első nagy hangversenyét, 1796-ban II. Frigyes Vilmos császár előtt. Itt ismerkedik meg a főrangú világ színe-javával, közülük többen megnyerték barát­ságát, igyekeztek anyagi támogatásukkal segítségére lenni, úgy, hogy anyagi gondoktól menten Beethoven teljesen az alkotó, teremtő munkának szentelhette éle­tét. Nagy általános műveltsége, mélyen szántó gon­dolkozása gyorsan az átlagemberek fölé emelték. De Beethovennek mégis mostoha volt a sorsa, mert a természet, melyet lelke mélyéből imádott, leg­drágább kincsétől, a fizikai hallástól megfosztotta. Már 1800-ban falbaja jelentkezett, mely gyógyíthatatlannak bizonyult. Beethoven 1812-ben teljesen megsüketült. Beethoven csodálatosan megérezte végzetét. 1800- ban írja: »Plutarchos megtanított a lemondásra; dacolni akarok végzetemmel, de érzem, jönnek majd pillanatok, amikor én leszek a világ legszerencsétle­nebb embere«. 1814-ben búcsút vett a közönségtől mint előadó művész, — de nem szűnt meg tovább alkotni! »...elszigetelve élt a köznapiságtól, egészen egyedül jár, különös utakon a maga belső világával, ...s csak azt a misticus zenét hallja, ami a belsejében dalol és forr«. Beethoven szomorú helyzetében az örömről való lyi.M-G- 1----.. )?-l . .»• .... ivJívv.ív-icO 1V.in­Oi^vivloci . Beethoven egész munkássága a süket Beethovené. 1827. március 27-én süketségén kívüil több baj­tól kínozva Bécsben meghal, egy szédületesen magas ívelésű pályafutás után, teljesen körülrajongva és mind­végig ünnepeltetve. Beethoven megalázkodni nem tudó végtelenül önérzetes, nemes egyénisége lángelméjének felséges alkotásaiban lép elénk. Amint Csom­a Andor írja róla : »Annyira gazdagnak érezte magát lelki kincsekben, hogy sohasem elégelte meg az ajándékozást és e fáradhatatlan pazarlás részegítő boldogságában meg­találta mindazt a gyönyörűséget, amit a mostoha élet megtagadott tőle... Két nevezetes jellemvonása kiséri végig egész életén, búskomorságra való hajlama és természet­­imádása. Egyéniségének jelentős tartozéka volt a szerelem. »Beethoven szerelmes szivű ember volt (Csorna A.). Wegeler szerint Beethoven mindig sze­relmes volt és többnyire igen nagy mértékben... csak­hogy érzelmei inkább megható »Adagio«-kban, mint szavakban és tettekben jutottak kifejezésre, puritán lelke félt a szerelem megszentségtelenitésétől és innen van az, hogy minden szerelmének csalódás lett a vége és az utókor teljes tájékozatlanságban áll Beethoven szerelmeivel szemben«. Egy azonban bizonyos, hogy éppen ez a sok csalódás tette annyira mélyen járóvá és termékennyé a bánattól szenvedő és az örömöt kereső lánglelkét. Visszatekintés a Mtalan távira fejlare. Néhány szót fogok mondani a drótnélküli távirás fej­lődéséről. Nem a tudománnyal bővebben foglalkozó szak­emberekhez íródik e rövid közlemény — nem is törekszem e helyen szenzációs újdonságokkal a nagyközönség tudomány­­szomját enyhíteni. Csupán csak azt szeretném itt elmondani, amit nekünk mindnyájunknak, kiknek bölcsőjét a huszadik század­­ ringatta az általános tudás szempontjából illik meg­ismernünk. A drótnélküli távírás első nyoma a tizennyolcadik század közepének azon jelentőségteljes órájára nyúlik vissza, amikor Galvaninak a bolognai orvosnak és fizikusnak fele­sége ki­épí­en egy széttaglalt békának a combjával foglal­kozott háziasszonyi minőségben, azt a megjegyzést tette, hogy — hogy van az, hogy amikor az ő férje az elektro­­moos gépéből szikrákat csal elő a békacomb mindannyiszor megvonaglik, amikor ő a konyhakéssel hozzá­ér.­­ Ebből ő azt gyanította —és helyesen,—hogy közte és a villamos szikrát előidéző férje között valami titokza­tos elektromos összeköttetésnek kell lennie. Ha ezen észrevétellel tervszerűen foglalkozott volna, —­.j.jől a megfigyelésből Galvani felépíthette volna a drótnél­küli távírás elméletét. Galvani azonban nem volt ehhez elég ember, ő feleségének ezt a megfigyelését a békacombban levő életerőnek tudta be.

Next