Csillag, 1956. január-március (10. évfolyam, 1-3. szám)
1956-01-01 / 1. szám - Sarkadi Imre: Szeptember
SIPOSkisvártatva elhúzza az ajtót takaró tüli függönyt, kilép mögüle, végignézi a vendéget. Köpcös, hatvan éven felüli ember, ősz, csupa cserzett a képe, zsíros kalapja, rettenetesen öreg, foltozott avult ruhája van, szinehagyott, országút-öreg csizmában, mellény, kabát van rajta s egy aprószárú pipa. Ezt most a zsebébe dugja.): Adjisten... (De inkább csak morogja.) VERES: Jó napot kívánok. (Kezet nyújt.) Veres István vagyok. SIPOS: Isten éltesse. (Kezet nyújt.) VERES: A Sípos-tanyát keresném... ez az ugye. SIPOS (egykedvűen): Ez. VERES: Sípos István elvtárs? SÍPOS: Én vagyok. VERES: Erre jártam, gondoltam benézek. (Szünet.) Tudnillik (hirtelen, mert feleletet várt volna) én vagyok itt a tanyasi tanító. Most helyeztek ide... most vettem át az iskolát. SIPOS: Igen. (Figyelmesen nézi, várja, hogy mit mond.) VERES: ...gondoltam, megismerkedek a környékkel. SIPOS: Igen. (Kis szünet után előveszi a pipáját a zsebéből, lassan rágyújt, szivogatja.) Minálunk már nincs kisiskolás. VERES: Tudom, tudom (kedélyeskedik s közben cigarettára gyújt ő is), nem is azért... Szomszédok leszünk ... (körülnéz, várja, hogy leültessék, de semmi), merthogy itt van az iskola, a dűlő elején, hiszen jobban tetszik ezt tudni, mint én. SIPOS: Tudom. VERES: Hát hiszen... úgy van az, hogyha az ember új helyre kerül, a tisztesség is azt kívánja, hogy a szomszédjait megnézze, bemutat... szóval megismerkedjék velük ... (Elhallgat, vár egy kicsit.) SIPOS (felnéz az égre): Én meg azt hittem, az eső kergette be... (Sötétlila felhők vannak.) Mer mindján esik. VERES (örül a témának): Nem árt. Ha esik az sohsem árt. (Szünet.) A kukoricának mindig kell. (Nevet.) Mifelénk azt mondják, úgy terem jól a kukorica, ha a barázdába a béka kuruttyol. SIPOS: Hát hisz... A tengerinek nem árt. Annak nem. VERES: Abból most mindenütt jó lesz a termés. (Felpillant megint ) Na, már csepereg is. (Kitartja a tenyerét, hogy igaz-e, kis idő múlva, mikor az öreg beljebb húzódott.) Szemetel, szemetel. SIPOS: Na, gyűjjön csak beljebb. (A konyha füllfüggönyét most egy öregasszony hajtja szét. Igazi vénség. Aszott, fekete, hallgatag. Kijön, szétnéz.) VERES: Jó napot kívánok... (Közelebb megy, de az öregasszony esetig dünynyög valamit, annyit, hogy azt igazán nem lehet semminek se venni s máris fordul el.) SIPOSNÉ (topog egy kicsit, hogy Veres közelebb lép hozzá, odaengedi a kezét.) VERES: Veres István tanító vagyok. SIPOSNÉ (kézfogás után mindjárt el is fordul, felvesz a szőlőlugas mögül egy vesszőseprűt s kezdi kaparászni a tornác köves padlóját): Mindig behordják a sarat. VERES (zavartan megnézi a csizmáját, de azon nemigen találva sarat, udvariasan félreáll, helyt ad az öregasszonynak, aki két-három karisztolás után leteszi a seprűt, visszamegy.) SIPOS: Tessék kivárni az esőt. Tessék, üljön le tanító úr. (Odamulat a tornác karoslócájára, de ő maga csak áll.) Eltart ez egy darabig. 2