Csongrád Megyei Hírlap, 1969. augusztus (14. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-01 / 176. szám

Lakáselosztás • idegenforgalom Ülést tartott a vásárhelyi tanács vb A közeljövőben átadásra kerülő 63, állami erőből épült lakás elosztása és a város idegenforgalmának helyzete volt a vásárhelyi városi tanács vb tegnapi ülésének két legközérdekűbb témája. Hódmezővásárhelyen, mi­ként az ország más városai­ban is, igen rossz a lakás­­helyzet. A városi tanács vb igazgatási osztályán pilla­natnyilag 2500 jogos, de a közeljövőben alig kielégít­hető lakásigénylőt tartanak számon. Ugyanakkor a la­kásépítés csak úgy oldható meg a városban, ha régi, rossz házakat bontanak le, s ez a tény méginkább sú­lyosbítja a gondokat. Mind­emellett egyéb perspektivi­kus tényezők is közreját­szottak abban, hogy a vb tagjai rendkívüli helyzet elé kerültek tegnap. Lényegé­ben csak azt állapíthatták meg, hogy döntésükkel is­mételten távlati megoldást segítenek elő. Így került el­osztásra a 63 lakás a követ­kezőképpen: 25 lakás a jö­vőre kezdődő lakásépítkezé­sek, illetve 9 lakás az ál­lami áruház építési helyé­nek biztosítására, 16 lakás a felújításra kerülő, jelen­leg szükséglakásként fel­használt Szántó Kovács Já­nos utca 1. kiürítésére, két­­két lakás az új távbeszélő központ és egy Lumumba utcai üzlethelyiség, három lakás a KÖJÁL laborató­rium érdekében, két lakás 200 ezer forint térítés elle­nében a Közúti Üzem Vál­lalat részére, három lakás a DÉMÁSZ részére, s végül egy házmesteri lakás. Élénk vita alakult ki a város idegenforgalmának helyzetéről. Ezzel kapcsolat­ban a vb megállapította: Vásárhely nem készült fel az utóbbi két esztendőben a rendkívüli mértékben fel­lendült bel- és külföldi tu­ristaforgalom fogadására, illetve lekötésére. Nincs a városnak sajátos arculatú idegenforgalmi programja, holott számtalan a lehető­ség annak kialakítására. Ugyanakkor a vendéglátás színvonala még a helyi igé­nyeket sem elégíti ki, nem­hogy vonzó lenne idegenek számára. A vb tagjai egy­öntetűen foglaltak állást ab­ban, hogy Szeged vonzási körét kihasználva, azonnal hozzá kell látni viszonylag gyors eredményeket hozó tervek kidolgozásához. Ezért döntöttek egy városi idegen­­forgalmi bizottság létrehozá­sáról, továbbá arról, hogy a tanács illetékes szakigazga­tási szerveinek feladatává teszik az idegenforgalommal kapcsolatos törekvések tá­mogatását. Felhívta ugyan­akkor a vb az IBUSZ helyi kirendeltségének figyelmét, hogy fordítson nagyobb gon­dot a jövőben a várost népszerűsítő propaganda­­munkára. Szeretek jót élni, de... A Magyar Nem­zet tegnapi számában olvashattuk egy „újgazdag” történetét. Röviden: Balogh Ernő mezőtúri megbecsülést élvező tej­szakember, a város köztiszteletben álló polgára mintegy félmillió forintot sikkasztott. Össze­sen 1460 hektoliter kútvizet tejként adott tovább — minden 100 liter tejre két liter víz jutott — a feldolgozó üzem­nek. Mindezt két év alatt, és ki tudja, hogy meddig „ügyeskedett'' volna, ha fel nem tűnik egyes embereknek nagy költekezése: villa, telek, víkendház, autó... — va­gyont szerzett a kútvízből, amellett, hogy három nagyob­bacska gyermekét jól eltartotta ... Balogh Ernő, ha nehezen is­ lebukott. Neh­­zen, mert napjainkban nem olyan egyszerű dolog egy köztisztelet­ben álló állampolgár ellen olyan gyanú alapján, hogy „miből telik neki erre?” — hivatalosan vizsgálati eljárást indítani! Pedig totó- vagy lottófőnyeremény csak egyesek­nek adatik meg; örökölni sem lehet ma már birtokokat; kiveszőben vannak az „amerikai nagybácsik” is — még­is vannak „újgazdagok”. Egyesek megítélése szerint le­het, hogy csak a szomszédos megyékben, de — mint sut­togják — megyénkben is. Vannak, mert mint tettének okát a mezőtúri Balogh Ernő — mondhatjuk úgy is, hogy az „újgazdagok” nevében — megfogalmazta: „Szeretek jól élni és a fizetésemből erre nem telt.” Lassan negyedszázada, hogy tanulgatjuk, alakítgatjuk, formálgatjuk a szocializmust. Jobbat akarunk a gazdasági életben, hogy a társadalom minden tagja emberhez mél­tóan élhessen. Nemcsak egyesek, mindenki szeretne jól élni. És éppen a mindenki érdekében kell és szükséges megfékezni az „újgazdagok”­ rétegének kialakulását, mert ezek az emberek közvetlenül vagy közvetve a társadalom valamennyi tagját károsítják meg „ügyeskedéseikkel”, ha­­r­ácsolásukkal. Már ma többet élveznek ezek az emberek a jóból, mint amennyit élvezhetnének tisztességesen vég­zett munkájuk alapján. Gyorsan beleszoktak a jólétbe, és bizonyára közvetlen környezetük „szemhányása” nyomán, egyéni emberi gyengeségük, egyéniségük a több elérésére készteti őket — tisztességtelen úton, a közösség megká­rosítása útján. Ma már mindenki előtt kétségtelen, hogy a társadal­mat károsítja meg az a vendéglátói vagy kereskedelmi dolgozó, aki mondjuk vizezi az italt, felhígítja a kávét, kevesebb mennyiséget mér egy áruból; az a tervező, aki cége nevében visszautasítja a munkát, mert hivatalosan nincs kapacitás, ugyanakkor ugyanazt már meg tudja csinálni maszekalapon, persze külön pénzért; az a tanácsi dolgozó, aki különjutalom ellenében ad ki építkezési en­gedélyt; az a parasztember, aki kiemelkedően nagy jöve­delme után nem adózik a törvényes előírások szerint; az az állampolgár, aki egykor államosított házat vett, de már annak kisajátításakor a vételár sokszorosát tette zseb­re — mondják a példákat itt is, ott is. Lám, a társada­lom minden rétegéből tevődik össze az „újgazdagok” ré­tege. Előbb-utóbb egy-egy „újgazdag” a megfékezés sorsá­ra jut, mert valaki mindig akad — és éppen ez bizonyítja társadalmi rendszerünk erősségét —, aki a társadalom ne­vében szót emel, és a külön jövedelemszerzésnek vége szakad. Az azonban baj, hogy nem a közvélemény teljes nyilvánossága előtt és pedig azzal az indokkal: az egész műszaki gárdát, az egész tanácsapparátust, az egész pa­rasztságot— azaz a társadalom egy osztályát, rétegét, cso­portját vagy foglalkozási rétegét érintené akkor a társa­dalom ítélete. Holott nem így van, mert amikor a kérdés elhangzik, az csak így szól: „vajon,miből telik neki er­re?” — kérdezi a szomszéd, a munkatárs stb. A harácsolók ellen pedig csak így, a közvélemény ere­jével lehet szembeszállni. Csakis e módszerrel lehet meg­akadályozni, hogy alkothassanak új „társadalmi réteget" egyes emberek. LANTOS ANNA PÉNTEK, 1969. AUGUSZTUS . Tsz-boltok A makói járási tanács vb engedélyezte, hogy a ma­­gyarcsanádi Úttörő­­ Tsz zöldség- és gyümölcsboltot nyisson Nagylakon és Ma­­gyarcsanádon. Az állandó jellegű bolt nagyban elő­segíti a két község jobb el­látását. A termelőszövetke­zet mindkét községben sa­ját kertészetében termelt árukat értékesíti. Könyvtár­fejlesztés Az elmúlt évekhez hason­­­­lóan az idén is több szö­­­­vetkezet támogatta a közsé­­g éi könyvtárak fejlesztését.­­ A fogyasztási szövetkezetek,­­ a ktsz-ek és­ a tsz-ek a ma­­­­kói járásban több mint 20­­ ezer forintot adtak könyvek vásárlására. A többi között Óföldeákon 3 ezer, Nagyla­kon és Földeákon pedig 2—2­­ ezer forintot adtak a szö­­­­vetkezetek. Figyelemre mél­­t­­ó a kövegyi Béke Tsz el­­­­határozása: a községi műve­­­­lődési ház fenntartásához 8 ezer forinttal járultak hoz­zá. * 1 Egy-egy új üzem termelé­sének megindítása mindig nagy feladatokat tartogat azok számára, akik erre az izgalmas, ám nem kevésbé nehéz munkára vállalkoznak. Különösen így van ez, ha az új üzem olyan általános el­ismerésnek örvendő iparágat képvisel, mint a finomporce­lán gyártása. Hiszen itt a mégoly kiváló minőség sem biztosítja a sikert önmagá­ban. Ha a „külcsín” nem nyeri el a vevők tetszését, egyszerűen nem lehet eladni a terméket. Egyrészt, mert ott vannak a nagy­­hírű üze­mek szemet gyönyörködtető darabjai, másrészt pedig, mert nem létfontosságú cik­kekről van szó. S akkor még nem beszéltünk a szo­rosan vett technikai feladat­ról, a gépészeti berendezé­sek kezelésének elsajátításá­ról, a sok milliós beruhá­zás minél jobb kihasználásá­ról. Pedig ezek legalább olyan fontos szempontok az Alföldi Porcelángyár új egységében, az edényüzem­ben, mint akárhol másutt. A termelés megindításá­hoz — a berendezéseken túl — elsősorban jól képzett szakmunkásokra volt szük­ség. Olyanokra, akik biztos kézzel alakítják ki a nemes alapanyagból az iparművé­szek által megformázott ter­méket. Éppen ezért már az építkezés megkezdésekor megszervezték az első ipari­­tanuló-osztályt. Gondoskodni kellett persze azokról is, akik az új szakmunkás­jelölteket oktatják. Ezért lett a gyár dolgozója — többek között — Polgár Károly, aki a pécsi Zsolnai-gyárból jött Új gyár BBRD Vásárhelyre, a Fazekas-há­zaspár, akik Herenden több, mint tíz évig vezették a fes­tőrészleget, és Mónus Já­nos, a régi, híres vásárhelyi fazekasdinasztia tagja. De jöttek szakmunkások a Ma­jolikagyárból és a szilikát­ipari szövetkezetből is. To­vábbképzésükre, a modern, új emberek német berendezések kezelé­sének megismerése érdeké­ben nem sajnálta a pézt a gyár. Többen jártak két-há­­rom hónapos tanulmányúton az NDK-ban, az európai por­celángyártás szülőhazájában. Közben javában folyt az építkezés. Sor került az első alapján, de már teljes egé­szében saját dekorálással, néhány hét alatt elkészült az első vásárhelyi étkészlet, amelyet a Szegedi Ipari Vá­sáron már be is mutattak. Méghozzá sikerrel, hiszen elnyerték vele a vásár egyik ezüstplakettjét. Ma már — túl a próba­­gyártás izgalmán — egyre gyakrabban vetődik fel Vá­sárhelyen a ,,hogyan tovább” kérdése. Ami alatt­ azt ér­tik: kialakítható-e sajátosan vásárhelyi stílus a finom­­porcelán-gyártásban ? S ha igen, milyen legyen az? őrizzék meg a régi fazeka­sok jellegzetes forma- és motívumvilágát, vagy merő­ben újat, modernet hozza­nak létre? Ezek természete­sen még megválaszolatlan kérdések, hiszen nagyon is az elején tartanak a munká­nak. És eldöntésük nem is egyszerű. Már csaak azért sem, mert a döntésben jelen­tős része van a kereskede­lemnek, a fogyasztónak ... Az Alföldi Porcelángyár vezetői és dolgozói persze megteszik, amit megtehet­nek az új üzemrész termé­keinek mielőbbi márkává válása érdekében. Ezért épí­tenek jelenleg műtermet az iparművészek számára, alap­vetően ezért biztosítottak más termékeik rovására is nagy helyet kiállítási részle­gükben a SZIV-en az edé­nyek számára, és ezért talál­kozhat az ember annyi, szakmáját szerető munkással az öntők, a korongozók, a kemencések és a festők kö­zött egyaránt, egy mégoly rövidre szabott gyári séta alkalmával is. BEDŐ NÁNDOR Gépesített szilvaszedés Valóban, nincs itt még a szilvaszedés ideje — kell rá várnunk még egy kis ideig. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az ipar ne készüljön fel a szilvaszedés idényére, a szivaszedés gépesítésére. A konzervipar évről évre na­gyobb mennyiséget vár és vásárol ebből a gyümölcs­­fajtából, ezért mezőgazdasági nagyüzemeink egyre nagyobb területen termelik. Betakarí­tása azonban gép nélkül­i nehéz és időt rabló munka. A Mosonmagyaróvári Mező­gazdasági Gépgyár TFH fa- (MTI fotó) rázó gépe ezzel szemben­­ kipróbálják, hogy semmi pa­­r 3 perc alatt lerázza egy fa­nasz ne érkezzék eladásuk termését. Az új gépeket most után. 1919. augusztus 1-én Peidl Gyula­­ vezetésével úgynevezett szakszerve­­­zeti kormány lépett a munkáshata­­­­lom örökébe és első manifesztumá­­­­ban olyan látszatot iparkodott kel­teni, mintha csupán kormányválto­zásról lenne szó, nem pedig rend­szerváltozásról. Peidl hangsúlyozta: „kishitűségre nincs okunk. Erősen tartjuk a Tisza-frontot”. Hamarosan bebizonyosodott azonban, hogy Peidl, Peyer és Haubrich kormánya a ta­nácshatalom felszámolására vállal­kozott. Mi történt? Miként vált ez lehetségessé? A magyar proletariátus 133 napos uralmának nem volt olyan idősza­ka, amelyen ne kényszerült volna szinte erején felüli helytállásra. A győzelmüket biztosítani akaró nyu­gati imperialisták ismerték a magyar proletárforradalom jelentőségét. Tud­ták, hogy a Magyar Tanácsköztár­saság Marx és Lenin eszméinek zász­lóvivője a Duna völgyében, sőt egész Közép-Európában, s végleges győzelmével elősegítené a világfor­radalom terjedését. Elhatározták te­hát, hogy megsemmisítik, s minden eszközt bevetnek ellene. Eszközeik pedig bőven voltak. Blokádjuk elzárta Tanács-Ma­­gyarországot az élelmiszertől, ruhá­zati anyagoktól, gyógyszerektől, az ipar legfontosabb nyers- és segéd­anyagától. Katonai intézkedéseik 1200 kilométer hosszú arc­vonal meg­védésére kényszerítették a munkás­ság színe javát a csehszlovák, a ro­mán, a délszláv és az intervenciós francia csapatok ellen. Ezzel a szak­munkások tízezreit vonták el az üzemekből, a termeléstől. Politikai­lag támogatták, sőt pénzelték a ha­talmukat veszített uralkodóosztályo­kat, s azok ellenforradalmi szerveze­teit, a Bécsben működő Antibolse­­vista Comitét, a szegedi ellenforra­dalmi kormányt és az országban lappangó illegális csoportokat. Ez a magyarázata, hogy a klerikális támo­gatást élvező monarchi­sta tisztek ötven étre történt A dicsőséges 133 nap vasutas sztrájkot szervezhettek a Dunántúlon és fegyveres lázadást robbanthattak ki Pest megyében és magában a fővárosban is 1919. júniu­sában. Ellenforradalmi mesterkedéseik­nek kedvezett a centrum „irtózása” a forradalmi erőszaktól, az ellenfor­radalmárok elleni erélyes fellépéstől. Ebben a légkörben Böhm és társai már 1919. május 1-én kapitulációt követeltek, de a munkásosztály má­jus 2-i nem­je és az ezt követő győ­zelmes északi hadjárat óriási sikeres taktikai meghátrálásra kényszerítette őket. Clemenceau azonban mint ta­pasztalt imperialista méregkeverő, csalárd ígéretekkel rávette a Forra­dalmi Kormányzótanácsot az északi hadjárat befejezésére, a felszabadí­tott területek kiürítésére, az általá­nos visszavonulásra. Cserébe a blo­kád enyhítését, a tiszántúli román megszállás feloldását és a béketár­gyaláson való részvétel jogát ígérte. Ámde valamennyi ígéretét megszeg­te, a visszavonulás pedig a vörös hadsereget és a hátországot egyaránt demoralizálta. Stromfeld, a győztes hadvezér el­keseredetten lemondott, Böhm pedig az ellenforradalom titkos reménysé­gét, Juliert neveztette ki a helyébe. Ez az új vezérkari főnök kezdemé­nyezi azután a július 20-i tiszai of­­fenzívát, de sem kellő támadóerőről, sem kellő mennyiségű hadianyagról és megszervezett trónről nem gon­doskodott, ellenben haditervét az el­lenség kezére juttatta. Árulása kö­vetkeztében a vörös hadsereget 1919. július végére súlyos vereség érte. Súlyos, de nem teljes mértékben végleges. Peyer, Peidl, Haubrich, Böhm ép­pen az újrakezdés minden lehetősé­gének megakadályozására­­ hátba­­támadta a munkáshatalmat. Titkos tárgyalásokon ígéretet koldult ki az antanttól egy átmeneti szakszerve­zeti kormány elismerésére. Az ígé­ret birtokában idehaza kenyeret, ru­hát, cipőt, munkát ígértek a kiéhe­zett és lerongyolódott tömegeknek. Felesküdtek a munkásjogok védel­mére, s fogadkoztak, hogy uralmuk esetére az antant leállítja a román előnyomulást és Budapest szabad marad. Így aztán a külső nyomás és a belső aknamunka juttatta ha­talomra az árulókat. A „szakszervezeti” kormány mind­össze 6 napig mar­adt uralmon, mert a románok mégiscsak megszállták Pestet, s ez lehetővé tette Friedrich ellenforradalmi puccsát, a fehér ura­lom hatalomátvételét. Hat nap alatt azonban Peidl miniszterelnök, Peyer belügyminiszter és Haubrich „Buda­pest város teljhatalmú diktátora” el­végezte a szennyes munkát. Felosz­latták a vörös őrséget, lefegyverez­ték a munkásosztályt, szabadon en­gedték az ellenforradalmárokat és kezdték lecsukni a kommunistákat. Újjáalakult a régi rendőrség s az egész burzsoá elnyomó gépezet, meg­semmisültek a Tanácsköztársaság munkásvédő rendeletei és visszaállt a burzsoá tulajdon­rendszer a gaz­dasági élet minden vonalán. A ház­­tulajdonosok ismét emelhették a lakbéreket, a földbirtokosok ismét kizsákmányolhatták a parasztot, s a munkások elveszítették kivívott jo­gaikat. A „szakszervezeti” kormány kaput nyitott az ellenforradalom­nak. „Rettenetes árulás történt” — állapította meg ezután a Komintern kiáltványa. Valóban. A történele­m azonban 1945. április 4-én igazságot tett véglegesen. FÖLDES MIHÁLY ­*■ HÍRLAP Új márka ■■Bsac—annai­­ miniMT— gépek felszerelésére, majd próbaüzemelésére is. És ez év nyarán, amikor a német szerelők végleg átadták az új gyárrészleget, olyan ütem­ben indult meg a termelés, aminek láttán tapasztalt szakemberek is csodálkoztak. A megvásárolt német licenc 3

Next