Csongrád Megyei Hírlap, 1969. augusztus (14. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-12 / 185. szám
JOGI TANÁCSOK Kimamák átlagkeresete „Kismamák” jeligével egyik hódmezővásárhelyi olvasónk írja: munkatársaitól úgy hallotta, hogy a fizikai munkakörben dolgozó terhes nőket a terhesség negyedik hónapjától kezdve könnyebb munkára helyezik át, s átlagbért számolnak nekik a terhesség végéig. Kérdezi: az átlagbért hogyan számítják ki, illetve ezt melyik rendelet szabályozza? A Munka Törvénykönyve úgy rendelkezik, hogy a terhesség megállapításától kezdve nem szabad a kismamát egészségére káros munkakörben foglalkoztatni. Továbbá a dolgozó nőt terhességének negyedik hónapjától a szoptatás hatodik hónapjának végéig kérelmére és az orvos véleménye alapján egészségügyi szempontból állapotának megfelelő munkakörbe kell ideiglenesen áthelyezni. Az áthelyezett kismama keresete nem lehet kevesebb, mint amennyi előzőleg az átlagkeresete volt. Az átlagkereset kiszámításakor a bérköltség, valamint a részesedési alap terhére pénzben kifizetett minden díjazást alapul kell venni, így például a teljesítménybért, a bérpótlékot, a prémiumot, az év végi részesedést. Nem számíthatók be az átlagkeresetbe a szociális juttatások, a segély, az előleg, a hűségjutalom, a jubileumi jutalom. A harminc napnál kevesebb időre történő átlagkereset számításánál az utolsó negyedévben kifizetett összeget kell alapul venni. A harminc napnál hosszabb időre szóló elszámolásnál pedig az utolsó négy negyedévben kifizetett összegek lesznek alapjai az átlagbérnek. Az átlagbér kiszámításának feltételeit a vállalati kollektív szerződés szabályozza részletesen, valamint a 7/1967 (X.8.) Mü. M. számú rendelet 7. és 8 paragrafusa. Az elmondottak szerint olvasónk keresete a terhesség negyedik hónapjától nem lehet kevesebb, mint amennyi előzőleg volt. Háztartási alkalmazott SZTK-ja K. B.-né hódmezővásárhelyi olvasónk napi 4 órás munkaidővel 500 forintért háztartási alkalmazott egy orvosházaspárnál. Munkáltatója eddig még nem jelentette be az SZTK-nál, s ezt azzal indokolja, hogy elfoglaltsága a heti 30 órát nem éri el. Olvasónk olyan tájékoztatást kapott, hogy akinek bére a havi 250 forintot meghaladja, azt munkáltatójának be kell jelentenie az SZTK-nál. Kérdezi: köteles-e őt munkáltatója bejelenteni az SZTK-nál? A társadalombiztosításra vonatkozó rendelkezések szerint a háztartási alkalmazottakat, a bejárót és a bentlakót is keresetétől függetlenül csak akkor kell munkáltatójának bejelentenie az SZTK-nál, ha legalább heti 30 órás személyi szolgálatot teljesít. Tehát olvasónkat tévesen tájékoztatták arról, hogy mint háztartási alkalmazott akkor is biztosítási kötelezettség alá tartozik, ha a havi keresete meghaladja a 250 forintot. Ugynis ez az idézett rendelkezés az iparban dolgozókra vonatkozik, nem pedig a háztartási alkalmazottakra. A levélben közölt adatok alapján munkáltatójánál heti 28 órai elfoglaltsága van, így biztosítási kötelezettség alá nem tartozik, munkátatójának nem is kell bejelentenie az SZTK-nál! Dr. VÁRADI MÁRTON . Andris átment a másik aprócska szobába, amely szintén a konyhából nyílott. Az volt nagyapa birodalma. Andris látni szerette volna nagyapa könyveit, leveleit, mindent, ami életben az övé volt. Kelen Gyuszit lelte ott, inas évei kedves emberét, aki Pestről utazott le a temetésre. Külsőre ugyanolyan volt, mint évekkel ezelőtt, mikor még abban a műhelyben dolgozott segédként amelyikben Andris inaskodott. Csak a szeme lett, nagyobb és fényesebb, s meg is fogyott. Nagyapa könyvei között lapozgatott. — Ritka ember volt — mondta egyszerűen. — Nézd, itt vannak a széljegyzetei. Egy-egy könyvhöz a saját gondolatai: „Ha egy fiatalember megtanul önállóan gondolkozni, akkor előbb-utóbb a szocializmus mellé áll.” — Küönös, ugye? Négy elemit végzett ember, aki meg akarta változtatni a világot, Andris iparkodott ismét felidézni magában nagyapa arcát, emlékét. Hogyan élt, mit tett, mit mondott... Neki is úgy kellene ezután élnie. És csodálatosképpen nem jutott eszébe hirtelen más nagyapáról, csak amit anyja mesélt róla, és az, ahogy nagyanyóval , szokta őket látni: beszélgetnek, olvasgatnak, nagyapa szlovák nyelvű füzetet az osztályharcról, nagymama pedig a Bibliát. Nagyapa arról be (KISREGÉNY) szél nagyanyának, hogy azé a hatalom, aki meri kezébe venni a sorsát, azé a jövő, aki új módon tud élni, azé a boldogság, aki megtanul másokért is áldozni és harcolni . ■. Nagymama viszont arról a krisztusi szeretetről beszélt nagyapónak, amely ..megváltotta az emberiséget”. Ilyenformán hánytak-vetették meg nemegyszer a világ sorsát, s bár meggyőzni sohase tudta egyik a másikát, nagy szeretettel és tapintattal viseltettek egymás iránt... Hirtelen bevágódott a halottas szobából a kántor siratója, fennen énekelte a torokhangján : „Ha majd az s a föld, Meg fognak rendülni* Kijössz a világot Lángokban ítélni .. .* Közben sűrű egymásutánban léptek koppanása szűrődött be, csendes köszönések és halk beszéd. Janotai Pali bácsi köszönését felismerte Andris. — Gyerünk. Beszélni akarok vele. — szólt Gyuszi. — Édesapád nem tudott eljönni?? — Még nem egészen gyógyult. Mikorra Andris és Gyuszi átlépkedtek a másik szobába, már tömve volt ismerős és ismeretlen emberekkel a kis szoba és a konyha is. Nagyanyó köztük sírdogált, s hol Janota Pali bácsinak, hol Huszár Mátyás bácsinak mesélte, hogy nagyapó hogyan zuhant le a tetőről. Nagy anyó láthatóan megilletődött, hogy ennyi ember tisztelte meg hajlékukat. S a sötét ruhába öltözött ismerős és ismeretlen emberek hajadonfött és teljes csenddel adóztak id. Bánszky Andrásnak. Andris nagyapját figyelte. Nagyapó arca nyugodt volt, mintha pihenne kicsit. Pedig jól tudta Andris, zúzott a teste. . — Szeretett maguk közt, szegény — sírta nagyanyó, és belekapaszkodott menyébe. Andris anyjára fürkészett. „Olyan, mint egy kislány”. Gondolta magában a fiú és elérzékenyült. „Az én drága, tiszta nagyszívű édesanyám.” Ott állt nagyanyó mellett, mint a cövek, mindenre kész lenne érte. És már nem sírt. Olyan kicsi volt nagyanyó mellett, mint egy gyerek. Mint egy feketébe öltözött gyerek, aki támogatja nagyanyát. Aztán mindannyian kimentek a szobából, és négy őszhajú bácsi, nagyapa barátai, bevitték a koporsó fedelét. Aztán nagyapóval együtt hozták ki hatan a vállukon. Két fiatalember is volt nagyapó barátai között, Andrisnak úgy tűnt, sehol nem látta még őket. Délután fél háromra járt az idő. Nagyapót kivitték a tujafenyővel körülvett udvarrészre. Sokan jöttek még akkor is. Tele volt az udvar, a kis kert, a kis utca is félig népesült. Lányok, as-szonyok beszélgettek, és amikor meglátták nagyanyót , megbiccentették a fejjüket. Eleinte, mikor a pro- atestáns lelkész a búcsúztatóba kezdett, még nem is tűnt fel, mennyien vannak. Mégis, mikor a nagykapu felé nézett Andris, szinte megdöbbent. A nagykapu előtt a zöld gyepenegyre sokasodtak az emberek. Sötét ruhában, levett kalappal. Némelyik munkaruhában. _ Háromszázan is lehetnek már ... Szervezett munk késők a javából — súgta Andris fülébe Gyuszi. Büszkeség érződött hangjában és meghatódás. Nagyanyó nem látott az egészből semmit, ott csüngött a menye karján, mint egy ittfelejtett szomorú virág. Aztán a gyászszekérre emelték nagyapót, és aki ott volt, elkísérte őt legeslegutolsó útjára. Elöl botorkált nagyanyó, menyével és unokáival, Kelen Gyuszival és Janeta Pali bácsival, közvetlen utánuk lépkedett , háromszázegynéhány munkásember. Szorosan, kimérten, hajthatatlanul. Nem katonásan egyszerre, csak biztosan egymásután. Andris látta, hogy egy feketeruhás asszony halad közöttük, s mihelyst felismerte, még büszkébb lett nagyapjára. Bódisné volt az személyesen, azextilmunkások szakszervezetének titkára. „Gyerekei is vannak, mégis bátor asszony — mondta róla sokszor nagyapó. — A börtöntől se ijed meg, ha segíthet valakin ...” Andris töbször pillantott hátra, mégse vette észre, hogy titokzatos kezek a koszorún mikor cserélték ki bíborpirosra a sötét szalagot. (Folytatjuk) Kossuth Lajos Makón A szájhagyomány tudni véli, hogy Kossuth Lajos 1848. őszén tett országos toborzó körútján Makón is megfordult. Ezt a feltevést sem a nagy államférfi ekkor közzétett útiterve, sem a helyi írásos anyag nem igazolja. Arról azonban van bizonyíték, hogyKossuth kormányzó korában, a szabadságharc összeomlásának felfordult viszonyai közt csakugyan töltött Makón egy éjszakát. Erről tesz tanuságot az a 120 év előtt kelt levél is, amit először a „Maros” (az első makói újság) 1882. év március 22-i számában az alábbiak szerint közölt: 9760IK. Az ország kormányzójától, Lenkey ezredes úrnak. Ezredes úrnak m. hó 31.-n kelt és e percben itt Makón vett levele végsoraiból kiderülvén, hogy ön nem beteg, ezennel meghagyomhogy önnek eddigi seregparancsnokságát megtartani s a Tiszát védeni kell, különben fel leend áldozva Szentes és Vásárhely, veszve van Mezőhegyes, veszve Gyulán munkánk, s veszélyeztetve minden. Szentes város lelkes népe támogatandja önt és seregét hazafiúi működésében és a nép áldása követendi önt, ha mint védője és mentője lépend fel — ellenben, ha feláldozza ezredes úr ön a derék népet és vele az álladalomnak annyi temérdek kincsét, a magyar nép átka követendi ennek minden lépését. Az ország kormányzója: Kossuth Lajos" A rendelkezés kelte 1649. augusztus 1. A lapközlés megjegyzi, hogy a levelet nem tették borítékba, hanem a kor szokása szerint összehajtva, viaszpecséttel zárták le. A papír elülső oldalán az alábbi címzés olvasható: „9760 Ft. Az ország kormányzójától. Lenkey ezredes úrnak Vásárhelyen. Hivatalból. Lóvesztébe!’' Az utolsó szót kétszer aláhúzták. 1849. augusztus 1-e Makón a legnagyobb zűrzavar jegyében telt el. Késő délután megérkezett Szegedről Kossuth legszűkebb környezetével, és Sánka Sándor alispán házában (ma is áll. Hajnal u. 13. sz. alatt) szállt meg, ahol az éjszakát is töltötte. Helyi levéltári adatokból tudjuk, hogy augusztus 1-én a város képe hasonlított a megbolygatott méhkas életéhez. Egy orosházi nemzetőr-hadnagy, Supkégel Mózes, asztalosmester (Szabó Ferenc által közölt) feljegyzései is a teljes felfordulás képét, festik elénk. Supkégel az orosházi térparancsnokságtól augusztus 1-én délután 4órakor azt az utasítást kapta, hogy további parancsért a Szegeden tartózkodó hadügyminiszternél jelentkezzék. Vásárhelyen keresztül igyekezett Szegedre, ahová kocsin éjfél körül érkezett meg. Aulich minisztert nem találta a városban, mert az már 12 órával előbb Makó úticéllal távozott onnét. Supkégel nem volt rest és utána eredt Makóra, ahová hajnali 4 órakor meg is érkezett. Azonnal felkereste szállásán Aulich hadügyminisztert, aki — feltépve a további parancsot kérő levelet — szomorúan legyintett, és azt mondta: „Barátom, ezen már túl vagyunk!” A futár itt azt is megtudta, hogy a hadvezetőség a Tisza vonalát már feladta, és parancs szerint Arad felé hátrál a sereg.. A kormányzó kényszerű makói tartózkodása mindössze 18 óra hosszáig tartott, mert augusztus 2-án kora reggel folytatta útját Mezőhegyesre. KELEMEN FERENC 4 /„niT a vásárhelyi Munkásotthon nagyterme. A szomszédos biliárdteremből valaki felfigyel: — Ünnepség van? — Majd lesz — vágja rá a partnere — ez még csak a próba. Húsz főnyi idős ember — köztük több veterán — fél karéjban ül és énekel. Középütt Szeberényi Sándor, a hajdani segédkarnagy vezényel. Velük énekel Vörös Gyula bácsi is, aki már kezdettől tagja volt a vásárhelyi munkásdalárdának. Eljönnek ide minden csütörtökön este 7 órám, hogy a jubileumi ünnepségükön dalban is emlékezhessenek a régi harcos időkre. Ötven évvel ezelőtt 1919 április végén alakult a vásárhelyi munkásdalárda. Erről tanúskodik a Hódmezővásárhelyi Vörös Újság 1919. április 23-i és 29-i száma is, amely a munkás-, katona- és földműves tanács megbízása alapján toborozza a dalárda tagjait. Az 1919. május 1-i ünnepségen már énekel a dalárda. A városháza erkélyén zengi a Marseilles-t. Borsodi Mihályné, aki akkor még 10— 12 éves kislány volt, felment közéjük énekelni. A karnagy felkapta a karjába, hogy lelásson a téren ünneplő sokaságra. — Látod, hogyan örülnek, milyen boldogok az emberek — mondotta neki meghatódottan. A lelkes kórus nem volt hosszú életű, a fehér terror beléfolytatta a dalt. 1920 végén azonban újra éledt. A város legbátrabb ács és kőműves legényei vállalkoztak, hogy újból hirdetik a munka dalát. Megalakult a Szervezett Munkások Dalkara, amely beolvadt az 1921. április 10-én létrehozott Általános Munkás Dalegyletbe. Ez a dalárda már alapszabályzattal működött és kisebb-nagyobb megszakításokkal állta az idők viharát. Ma már kevesen élnek az alapító tagok közül, de még mindig 40—50 azoknak a száma, akik a húszas, harmincas években, a Horthy terror legnehezebb esztendeiben is kitartottak a munkásdalárdában. Pedig nem volt könnyű helyzetük. A harmincas évek elején például az egyik kórusszámuk előadását azért nem engedélyezte a hatóság, mert benne volt ez a szó, hogy szabadság. Különböző módon gátolták a működésüket. Például, ha egy-egy karnagy az élükre állt, nem maradhatott meg sokáig, mert a hivatalos szervek igyekeztek a munkahelyén is hátrányos helyzetbe hozni. A dalárdisták *** vékony tagja volt a szociáldemokrata pártnak és a pártszervezet kultúrcsoportjának is. 1928-ban például szavaló kórust alakítottak és Ady József Attila legforradalmibb műveit adták elő. Szeretettel emlékeznek a dalárdisták arról, hogyan készült el a zászlajuk. Endre Béla festőművész nagy támogatója volt a munkásdalárdának. Az ő lakásán gyűltek össze a dalárda nőtagjai, s a művész felesége, a rajongói e szeretett „Borcsa asszony" irányításával hímezték a zászlót. A zászló tervét Varga József (szerkesztőségünk egykori munkatársa) készítette. Sajnos, az eredeti zászló már nincs meg, Horthy vásárhelyi rendőrkapói 1944-ben megsemmisítették, a dalárda több más értékével együtt. A felszabadulás öntött életet, hozott friss vérkeringést az újjászerveződött munkásdalárdába. Bodrogi János alapító tag feljegyzése szerint ekkor teljesült régi vágyuk, hogy az Internacionálét, nyilvánosan is énekelhessék. Amikor összeverbúválódott, a dalárda, első dolguk volt, hogy megkeressék a munkáshimnusz kottáját, de nem találták. Az 1918—19-ben Szovjet-Oroszországban járt daltársaik tanították be és így tudták lekottázni, amit sokszorosítottak és juttattak belőle a környékbeli városokba is. A vásárhelyi 50 éve, 1919. áprilisában alakult, de a vásárhelyi munkás dalkultúra sokkal korábbi időkben gyökeredzik. Működött már (zömében földmunkások részvételével) egy munkásdalárda a Szántó Kovács János mozgalom idején is, Bordás Imre földmunkás, majd Tóth Sándor karnagysága alatt. Az akkori munkás énekkarok is híven szolgálták a szocialista eszmét és jelentős szerepük volt a különböző munkás tüntetések, sztrájkok szellemi előkészítésében. Ez a szellemi örökség méltó kezekbe került az 1919. áprilisában megalakult munkásdalárda révén, amelynek még ma is működő örököse a vásárhelyi Veterán Dalarta. Kegyelettel hajtjuk meg fejünket a munkásdalárda már elhunyt bátor harcosai: Láng István, Bodrogi János, Szőke Imre, Farkas Sándor és társai előtt és köszöntjük a munkásdalárda még élő alapító tagjait, akik a dal és az egyéni agitáció nemes fegyverével a legelsők között vették fel a harcot a nép szabadságáért, a szocializmusért. Ezekre a nehéz évekre, harcos múltjukra emlékeznek a munkásdalárda tagjai a vásárhelyi Felszabadulási Ünnepi Hetek programjában szereplő jubileumi ünnepségükön. KOVÁCS J&S31* Munkásdalosok jubilálnak A munkásvalárda ma élő tagjainak egy csoportja. Fotó: Földi sara HÍRLAPKEDHI 1969. AUGUSZTUS 1.