Csongrád Megyei Hírlap, 1969. augusztus (14. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-12 / 185. szám

JOGI TANÁCSOK K­imamák átlagkeresete „Kismamák” jeligével egyik hódmezővásárhelyi olva­sónk írja: munkatársaitól úgy hallotta, hogy a fizikai mun­kakörben dolgozó terhes nőket a terhesség negyedik hónap­jától kezdve könnyebb munkára helyezik át, s átlagbért szá­molnak nekik a terhesség végéig. Kérdezi: az­ átlagbért ho­gyan számítják ki, illetve ezt melyik rendelet szabályoz­za? A Munka Törvénykönyve úgy rendelkezik, hogy a ter­hesség megállapításától kezdve nem szabad a kismamát egészségére káros munkakörben foglalkoztatni. Továbbá a dolgozó nőt terhességének negyedik hónapjától a szoptatás hatodik hónapjának végéig kérelmére és az orvos vélemé­nye alapján egészségügyi szempontból állapotának megfe­lelő munkakörbe kell ideiglenesen áthelyezni. Az áthelyezett kismama keresete nem lehet kevesebb, mint amennyi elő­zőleg az átlagkeresete volt. Az átlagkereset kiszámításakor a bérköltség, valamint a részesedési alap terhére pénzben kifizetett minden díja­zást alapul kell venni, így például a teljesítménybért, a bérpótlékot, a prémiumot, az év végi részesedést. Nem szá­míthatók be az átlagkeresetbe a szociális juttatások, a se­gély, az előleg, a hűségjutalom, a jubileumi jutalom. A har­minc napnál kevesebb időre történő átlagkereset számítá­sánál az utolsó negyedévben kifizetett összeget kell alapul venni. A harminc napnál hosszabb időre szóló elszámolásnál pedig az utolsó négy negyedévben kifizetett összegek lesz­nek alapjai az átlagbérnek. Az átlagbér kiszámításának feltételeit a vállalati kol­lektív szerződés szabályozza részletesen, valamint a 7/1967 (X.8.) Mü. M. számú rendelet 7. és 8 paragrafusa. Az el­mondottak szerint olvasónk keresete a terhesség negyedik hónapjától nem lehet kevesebb, mint amennyi előzőleg volt. Háztartási alkal­mazott SZTK-ja K. B.-né hódmezővásárhelyi olvasónk napi 4 órás mun­kaidővel 500 forintért háztartási alkalmazott egy orvos­házaspárnál. Munkáltatója eddig még nem jelentette be az SZTK-nál, s ezt azzal indokolja, hogy elfoglaltsága a heti 30 órát nem éri el. Olvasónk olyan tájékoztatást kapott, hogy akinek bére a havi 250 forintot meghaladja, azt mun­káltatójának be kell jelentenie az SZTK-nál. Kérdezi: kö­teles-e őt munkáltatója bejelenteni az SZTK-nál? A társadalombiztosításra vonatkozó rendelkezések sze­rint a háztartási alkalmazottakat, a bejárót és a bentlakót is keresetétől függetlenül csak akkor kell munkáltatójának bejelentenie az SZTK-nál, ha legalább heti 30 órás személyi szolgálatot teljesít. Tehát olvasónkat tévesen tájékoztatták arról, hogy mint háztartási alkalmazott akkor is biztosítási kötelezettség alá tartozik, ha a havi keresete meghaladja a 250 forintot. Ugynis ez az idézett rendelkezés az iparban dolgozókra vonatkozik, nem pedig a háztartási alkalmazot­takra. A levélben közölt adatok alapján munkáltatójánál heti 28 órai elfoglaltsága van, így biztosítási kötelezettség alá nem tartozik, munkátatójának nem is kell bejelentenie az SZTK-nál! Dr. VÁRADI MÁRTON . Andris átment a má­­­­sik aprócska szobába, amely szintén a konyhából nyílott. Az volt nagyapa bi­rodalma. Andris látni sze­rette volna nagyapa köny­veit, leveleit, mindent, ami életben az övé volt. Kelen Gyuszi­t lelte ott, inas évei kedves emberét, aki Pestről utazott le a te­metésre. Külsőre ugyan­olyan volt, mint évekkel ez­előtt, mikor még abban a műhelyben dolgozott segéd­ként amelyikben Andris inaskodott. Csak a szeme lett, nagyobb és fényesebb, s meg is fogyott. Nagyapa könyvei között lapozgatott. — Ritka ember volt — mondta egyszerűen. — Nézd, itt vannak a széljegyzetei. Egy-egy könyvhöz a saját gondola­tai: „Ha egy fiatalember megtanul önállóan gondol­kozni, akkor előbb-utóbb a szocializmus mellé áll.” — Küönös, ugye? Négy elemit végzett ember, aki meg akarta változtatni a világot, Andris iparkodott ismét fel­idézni magában nagyapa arcát, emlékét. Hogyan élt, mit tett, mit mondott... Neki is úgy kellene ezután élnie. És csodálatosképpen nem jutott eszébe hirtelen más nagyapáról, csak amit anyja mesélt róla, és az, ahogy nagyanyóval , szokta őket látni: beszélgetnek, ol­vasgatnak, nagyapa szlovák nyelvű füzetet az osztály­harcról, nagymama pedig a Bibliát. Nagyapa arról be­ (KISREGÉNY)­ szél nagyanyának, hogy azé a hatalom, aki meri kezébe venni a sorsát, azé a jövő, aki új módon tud élni, azé a boldogság, aki megtanul másokért is áldozni és har­colni . ■. Nagymama viszont arról a krisztusi szeretetről beszélt nagyapónak, amely ..megváltotta az emberisé­get”. Ilyenformán hánytak-ve­­tették meg nemegyszer a világ sorsát, s bár meg­győzni sohase tudta egyik a másikát, nagy szeretettel és tapintattal viseltettek egy­más iránt... Hirtelen bevágódott a ha­lottas szobából a kántor si­­ratója, fennen énekelte a to­rokhangján : „Ha majd az s a föld, Meg fognak rendülni* Kijössz a világot Lángokban ítélni .. .* Közben sűrű egymásután­ban léptek koppanása szű­rődött be, csendes köszöné­sek és halk beszéd. Janotai Pali bácsi köszö­nését felismerte Andris. — Gyerünk. Beszélni akarok vele. — szólt Gyu­­szi. — Édesapád nem tudott eljönni?? — Még nem egészen gyó­gyult. Mikorra Andris és Gyuszi átlépkedtek a másik szobá­ba, már tömve volt ismerős és ismeretlen emberekkel a kis szoba és a konyha is. Nagyanyó köztük sírdogált, s hol Janota Pali bácsinak, hol Huszár Mátyás bácsinak mesélte, hogy nagyapó ho­gyan zuhant le a tetőről. Nagy anyó láthatóan megil­­letődött, hogy ennyi ember tisztelte meg hajlékukat. S a sötét ruhába öltözött is­merős és ismeretlen embe­rek hajadonfött és teljes csenddel adóztak id. Bánsz­­ky Andrásnak. Andris nagyapját figyel­te. Nagyapó arca nyugodt volt, mintha pihenne kicsit. Pedig jól tudta Andris, zú­zott a teste. . — Szeretett maguk közt, szegény — sírta nagyanyó, és belekapaszkodott menyé­be. Andris anyjára fürké­szett. „Olyan, mint egy kis­lány”. Gondolta magában a fiú és elérzéken­yült. „Az én drága, tiszta nagyszívű édesanyám.” Ott állt nagyanyó mellett, mint a cövek, mindenre kész lenne érte. És már nem sírt. Olyan kicsi volt nagyanyó mellett, mint egy gyerek. Mint egy feketébe öltözött gyerek, aki támo­gatja nagyanyát. Aztán mindannyian ki­mentek a szobából, és négy őszhajú bácsi, nagyapa ba­rátai, bevitték a koporsó fe­delét. Aztán nagyapóval együtt hozták ki hatan a vállukon. Két fiatalember is volt nagyapó barátai kö­zött, Andrisnak úgy tűnt, sehol nem látta még őket. Délután fél háromra járt az idő. Nagyapót kivitték a tujafenyővel körülvett ud­varrészre. Sokan jöttek még akkor is. Tele volt az udvar, a kis kert, a kis utca is fé­lig népesült. Lányok, as­-­­szonyok beszélgettek, és­ amikor meglátták nagy­anyót , megbiccentették a fej­­­jüket. Eleinte, mikor a pro- a­testáns lelkész a búcsúzta­tóba kezdett, még nem is tűnt fel, mennyien vannak. Mégis, mikor a nagykapu felé nézett Andris, szinte megdöbbent. A nagykapu előtt a zöld gyepen­­egyre sokasodtak az emberek. Sö­tét ruhában, levett kalap­pal. Némelyik munkaruhá­ban.­­ _ Háromszázan is lehet­nek már ... Szervezett munk­­ késők a javából — súgta­­ Andris fülébe Gyuszi. Büsz­keség érződött hangjában és meghatód­ás. Nagyanyó nem látott az egészből semmit, ott csün­gött a menye karján, mint egy ittfelejtett szomorú vi­rág. Aztán a gyászszekérre emelték nagyapót, és aki ott­ volt, elkísérte őt legesleg­utolsó útjára. Elöl botorkált nagyanyó, menyével és uno­káival, Kelen Gyuszival és Janeta Pali bácsival, köz­vetlen utánuk lépkedett , háromszázegynéhány mun­kásember. Szorosan, ki­­mérten, hajthatatlanul. Nem katonásan egyszerre,­­ csak biztosan egymásután. And­ris látta, hogy egy fekete­ruhás asszony halad közöt­tük, s mihelyst felismerte, még büszkébb lett­ nagyap­jára. Bódisné volt az sze­mélyesen, a­z­ex­ti­lmunk­ások szakszervezetének titkára. „Gyerekei is vannak, mégis bátor asszony — mondta ró­la sokszor nagyapó. — A börtöntől se ijed meg, ha segíthet valakin ...” Andris töbször pillantott hátra, mégse vette észre, hogy titokzatos kezek a ko­szorún mikor cserélték ki bíborpirosra a sötét szala­got. (Folytatjuk) Kossuth Lajos Makón A szájhagyomány tudni véli, hogy Kossuth Lajos 1848. őszén tett országos toborzó körútján Makón­ is meg­fordult. Ezt a feltevést sem a nagy államférfi­ ekkor köz­zétett útiterve, sem a helyi írásos anyag nem igazolja. Arról azonban van bizonyíték, hogy­­Kossuth kormányzó korában, a szabadságharc összeomlásának felfordult vi­szonyai közt csakugyan töltött Makón egy éjszakát. Er­ről tesz tanu­ságot az a 120 év előtt kelt levél is, amit először a „Maros” (az első makói újság) 1882. év március 22-i számában az alábbiak szerint közölt: 9760IK. Az ország kormányzójától, Lenkey ezredes úrnak. Ezredes úrnak m. hó 31.-n kelt és e percben itt Makó­n vett levele végsoraiból kiderülvén, hogy ön nem beteg, ezennel meghagyomhogy önnek eddigi seregparancsnokságát megtartani s a Tiszát védeni kell, különben fel leend áldozva Szentes és Vásárhely, vesz­ve van Mezőhegyes, veszve Gyulán munk­­ánk, s ve­szélyeztetve minden. Szentes város lelkes népe támoga­­tandja önt és seregét hazafiúi működésében és a nép ál­dása követendi önt, ha mint védője és mentője lépend fel — ellenben, ha feláldozza ezredes úr ön a derék népet és vele az álladalomnak annyi temérdek kincsét, a magyar nép átka követendi ennek minden lépését. Az ország kormányzója: Kossuth Lajos" A rendelkezés kelte 1649. augusztus 1. A lapközlés megjegyzi, hogy a levelet nem tették borítékba, hanem a kor szokása szerint összehajtva, vi­aszpecséttel zárták le. A papír elülső oldalán az alábbi címzés olvasható: „9760 Ft. Az ország kormányzójától. Lenkey ezredes úrnak Vásárhelyen. Hivatalból. Lóveszté­be!’' Az utolsó szót kétszer aláhúzták. 1849. augusztus 1-e Makón a legnagyobb zűrzavar jegyében telt el. Késő délután megérkezett Szegedről Kossuth legszűkebb környezetével, és Sánka Sándor al­ispán házában (ma is áll. Hajnal u. 13. sz. alatt) szállt meg, ahol az éjszakát is töltötte. Helyi levéltári adatok­ból tudjuk, hogy augusztus 1-én a város képe hasonlított a megbolygatott méhkas életéhez. Egy orosházi nemzetőr-hadnagy, Supkégel Mózes, asz­talosmester (Szabó Ferenc által közölt) feljegyzései is a teljes felfordulás képét, festik elénk. Supkégel az oros­házi térparancsnokságtól augusztus 1-én délután 4­­óra­kor azt az utasítást kapta, hogy további parancsért a Szegeden tartózkodó hadügyminiszternél jelentkezzék. Vásárhelyen keresztül igyekezett Szegedre, ahová kocsin éjfél körül érkezett meg. Aulich minisztert nem találta a városban, mert az már 1­2 órával előbb Makó úticéllal távozott onnét. Supkégel nem volt rest és utána eredt Makóra, ahová hajnali 4 órakor meg is érkezett. Azon­nal felkereste szállásán Aulich hadügyminisztert, aki — feltépve a további parancsot kérő levelet — szomo­rúan legyintett, és azt mondta: „Barátom, ezen már túl­ vagyunk!” A futár itt azt is megtudta, hogy a hadve­­zetőség a Tisza vonalát már feladta, és parancs szerint Arad felé hátrál a sereg.. A kormányzó kényszerű makói tartózkodása mind­össze 18 óra­ hosszáig tartott­, mert augusztus 2-án kora reggel folytatta útját Mezőhegyesre. KELEMEN FERENC 4 /„niT a vásárhelyi Mun­­kásotthon nagyter­me. A szomszédos biliárd­teremből valaki felfigyel: — Ünnepség van? — Majd lesz — vágja rá a partnere — ez még csak a próba. Húsz főnyi idős ember — köztük több veterán — fél­­­ karéj­ban ül­ és énekel. Kö­zépütt Szeberényi Sándor, a hajdani segédkarnagy vezé­nyel. Velük énekel Vörös Gyula bácsi is, aki már kezdettől tagja volt a vásár­helyi munkásdalárdának. Eljönnek ide minden csütör­tökön este 7 órám, hogy a jubileumi ünnepségükön dalban is emlékezhessenek a régi harcos időkre. Ötven évvel ezelőtt 1919 április végén alakult a vá­sárhelyi munkásdalárda. Er­ről tanúskodik a Hódmező­vásárhelyi Vörös Ú­jság 1919. április 23-i és 29-i száma is, amely a munkás-, katona- és földműves tanács megbízása alapján toboroz­za a dalárda tagjait. Az 1919. május 1-i ünnepségen már énekel a dalárda. A városháza erkélyén zengi a Marseilles-t. Borsodi Mi­hály­né, aki akkor még 10— 12 éves kislány volt, fel­ment közéjük énekelni. A karnagy felkapta a karjába, hogy lelásson a téren ün­neplő sokaságra. — Látod, hogyan örülnek, milyen bol­dogok az emberek — mon­dotta neki meghatódottan. A lelkes kórus nem volt hosszú életű, a fehér terror beléfolytatta a dalt. 1920 végén azonban újra éledt. A város legbátrabb ács és kőműves legényei vállalkoz­tak, hogy újból hirdetik a munka dalát. Megalakult a Szervezett Munkások Dalka­ra, amely beolvadt az 1921. április 10-én létrehozott Ál­talános Munkás Dalegyletbe. Ez a dalárda már alapsza­bályzattal működött és ki­­sebb-nagyobb megszakítá­sokkal állta az idők viharát. Ma már kevesen élnek az alapító tagok közül, de m­ég mindig 40—50 azoknak a száma, akik a húszas, har­mincas években, a Horthy terror legnehezebb eszten­deiben is kitartottak a mun­kásdalárdában. Pedig nem volt könnyű helyzetük. A harmincas évek elején pél­dául az egyik kórusszámuk előadását azért nem engedé­lyezte a hatóság, mert ben­ne volt ez a szó, hogy sza­badság. Különböző módon gátolták a működésüket. Például, ha egy-egy karnagy az élükre állt, nem marad­hatott meg sokáig, mert a hivatalos szervek igyekeztek a munkahelyén is hátrányos helyzetbe hozni. A dalárdisták ***­­ vékony tagja volt a szociál­demokrata pártnak és a pártszervezet kultúrcsoport­­jának­ is. 1928-ban például szavaló kórust alakítottak és Ady­ József Attila leg­forradalmibb műveit adták elő. Szeretettel emlékeznek a dalárdisták arról, hogyan készült el a zászlajuk. Endre Béla festőművész nagy támogatója volt a munkásdalárdának. Az ő la­kásán gyűltek össze a da­lárda nőtagjai, s a művész felesége, a rajong­ói e szere­tett „Borcsa asszony" irá­nyításával hímezték a zász­lót. A zászló tervét Varga József (szerkesztőségünk egykori munkatársa) készí­tette. Sajnos, az eredeti zászló már nincs meg, Horthy vásárhelyi rendőr­­kapói 1944-ben megsemmisí­tették, a dalárda több más értékével együtt. A felszabadulás öntött életet, hozott friss vérkerin­gést az újjá­szerveződött munkásdalárdába. Bodrogi János alapító tag feljegyzése szerint ekkor teljesült régi vágyuk, hogy az Internacio­­nálét, nyilvánosan is éne­kelhessék. Amikor összever­­búválódott, a dalárda, első dolguk volt, hogy megkeres­sék a munkáshimnusz kot­táját, de nem találták. Az 1918—19-ben Szovjet-Orosz­­országban járt daltársaik ta­nították be és így tudták lekottázni, amit sokszorosí­tottak és juttattak belőle a környékbeli városokba is. A vásárhelyi 50 éve, 1919. áprilisában alakult, de a vásárhelyi munkás dalku­ltúra sokkal korábbi időkben gyökered­zik. Működött már (zömé­ben földmunkások részvéte­lével) egy munkásdalárda a Szántó Kovács János moz­galom idején is, Bordás Imre földmunkás, majd Tóth Sándor karnagysága alatt. Az akkori munkás énekkarok is híven szolgál­ták a szocialista eszmét és jelentős szerepük volt a kü­lönböző munkás tüntetések, sztrájkok szellemi előkészí­tésében. Ez a szellemi örök­ség méltó kezekbe került az 1919. áprilisában megalakult munkásdalárda révén, amelynek még ma is mű­ködő örököse a vásárhelyi Veterán Da­la­­rta. Kegyelettel hajtjuk meg fejünket a munkásdalárda már elhunyt bátor harcosai: Láng István, Bodrogi János, Szőke Imre, Farkas Sándor és társai előtt és köszöntjük a munkásdalárda még élő alapító tagjait, akik a dal és az egyéni agitáció nemes fegyverével a legelsők között vették fel a­ harcot a nép szabadságáért, a szocializmu­sért. Ezekre a nehéz évek­re, harcos múltjukra emlé­keznek a munkásdalárda tagjai a vásárhelyi Felsza­badulási Ünnepi Hetek programjában szereplő ju­bileumi ünnepségükön. KOVÁCS J&S31* Munkásdalosok jubilálnak A munkásvalárda ma élő tagjainak egy csoportja. Fotó: Földi sara HÍRLAPKED­HI 1969. AUGUSZTUS 1.

Next